Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon 1945-1956

ELŐSZÓ
HÚSZ ÉV UTÁN
GLORIA VICTIS
KIVÉGZETT ÉS HŐSI HALÁLT HALT BAJTÁRSAINK
KIVÉGZÉSEKRŐL
POLITIKAI PEREK
Börtönvilág Magyarországon
LETARTÓZTATÓ ÉS KIHALLGATÓ SZERVEK, BÖRTÖNÖK, MUNKATÁBOROK
Államvédelmi Hatóság ÁVH
INTERNÁLÓTÁBOROK
MUNKATÁBOROK
ÁLLAMVÉDELMI HATÓSÁG
A MAGYAR BERIJA
ÁLLAM AZ ÁLLAMBAN
ÁVÉHÁS NYOMOZÓK, POLITIKAI TISZTEK, BÖRTÖNŐRÖK
BÖRTÖNÖK ÉS MUNKATÁBOROK MAGYARORSZÁGON
A márianosztrai börtön
A CONTI UTCAI FEGYHÁZ
NŐI BÖRTÖN KALOCSÁN
PESTVIDÉKI FOGHÁZ /P. V./
MARKÓ UTCAI BÖRTÖN
GYŰJTŐFOGHÁZ ÁLLAMVÉDELMI BÖRTÖN
KÁPOSZTACSATA 1952
KURUCZ FERI MEGGYILKOLÁSA
VÁCI ORSZÁGOS BÖRTÖN
MARGIT KÖRÚTI /Mártírok útja/ KATONAI BÖRTÖN
SZABADULÁS KALOCSÁRÓL
SZABADULÁS A GYŰJTŐBŐL
UTÓSZÓ ÉS NYILATKOZAT

"Adassék tisztelet a katonaeszménynek,
A hazáért megdicsőültek szelleme töltsön el
És a magyarok Istene segítsen meg minket."

(Gróf Zrínyi Miklós, költő és hadvezér)

EMLÉKEZTETŐÜL:

azoknak, akik még mindig rendületlenül forgatják Lenin és Sztálin műveit s hisznek a proletárdiktatúra győzelmében;

azoknak, akik megalkusznak s kiegyeznek a bolsevista diktatúrával;

akik félrevezetve, vagy megfélemlítve építik a keleti terror-szocializmust, s egyidejűleg küzdenek a népek egyetlen szabad államformája ellen;

azoknak végül, akik túlélték Rákosiék börtöneit és munkatáborait, de a szabadságban és jólétben ma már elfeledték a múltat, - hogy emlékezzenek!

1945-1956 Barátaink, társaink emlékének, akik életüket adták egy szabad, független és demokratikus Magyarországért.


ELŐSZÓ

A "Börtönvilág Magyarországon 1945-1956" hazai kiadásához.

Pár esztendővel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, hogy bármilyen nyugaton megjelenő és a hazai kommunista kormányzattal foglalkozó könyv vagy bármilyen sajtótermék megjelenhessék, sőt, mint az a"Börtönvilág Magyarországon" c. könyv esetében számtalanul megtörtént, a kádári ellenőrző szervek, - volt belőlük bőven - úgy a határon hazahozott, vagy postán hazaküldött könyveket elkobozták. Féltek az igazságtól, féltek, hogy a magyar nép megtudja a kulisszák mögött lejátszódott sötét, sokszor gyilkos munkájuknak történetét. Pár száz könyv mégiscsak hazajutott, a nyugatra látogatott magyar turisták csempészték haza. Ezek azután közkézen forogtak, és végül is a kormányzat nem tudta tovább titkolni a könyv megjelenését.

1989-ben Magyarországon drámai változások történtek. Kádár és szűk környezete eltűnt a magyar politikai élet porondjáról és az új reformpolitikusok - akarva, nem akarva - kénytelenek voltak a nemzet nagy többsége követeléseinek helyt adni. így törölték el a különböző korlátozásokat, köztük a cenzúrát is, és Magyarország volt az első kommunista állam, ahol a sajtószabadságot biztosították 1989 nyarán az országban nemcsak a különböző új politikai csoportosulások újságjai láttak napvilágot, hanem a régi kommunista kormányzat számtalan embertelen bűneire hívták fel az ország figyelmét.

1956 októberének hősei, Nagy Imre és társainak szomorú sorsa egyszerre az ország népének mindennapi témája lett, s most derültek ki olyan tények - bizonyítékokkal alátámasztva -, hogy a szocializmus megmentőjének kikiáltott Kádár uralma alatt, a magyar hazafiak százait végezték ki a forradalomban való részvétel vádjával. Kádár a történelem ítélőszéke előtt nem mint a magyar nép bölcs vezetője, hanem mint egy bosszútól fűtött diktátor fog szerepelni Gyilkosságokat, amit nevében és tudtával elkövettek, nem lehet avval lemosni, hogy a 70-es évek közepétől egyszerre a magyar nép jótevőjének, jóléte biztosítójának adta ki magát. A mártírok és ellenállók 1989 június 16-i temetése örök példája marad egy nemzet igazságérzésének

A "Börtönvilág Magyarországon" és az öt évvel később, 1982-ben kiadott "Szovjetvilág Magyarországon" volt az első könyv, úgy az emigrációban, mint idehaza, amely az 1945-1956 közötti idők szégyenteljes éveiről számol be.

Ez a könyv adott először számot a rákosi rezsim alatti magyar ellenállásról, a börtönök világáról, és nem utolsó sorban a hírhedt ÁVH szadista hóhérmunkájáról.

Több mint 300 kivégzett áldozat neve, és a számtalan titkos politikai perben elítélt százezrek tettei bizonyítják, hogy a Magyar Október előkészítéséhez ezek a hazafiak életük feláldozásával járultak hozzá.

Meg kell e könyvvel kapcsolatban említeni egy igen fontos tényt: a "Börtönvilág Magyarországon" talán az egyedüli forrás a rákosi rendszer titkos politikai pereiről, a kivégzettekről, a börtönökben lejátszódott embertelen állapotokról, és az ÁVH módszereiről. Tudjuk, hogy a Forradalom alatt úgy az ÁVH központi irattárát, mint a Katonai Bíróság és az Államvédelmi Központban /Fő utcában/ tartott periratok, ítéletek nagy részét az ÁVH-s és a beosztott alkalmazottak megsemmisítették. Ez még a halálraítélt és kivégzett foglyok nyilvántartásával kapcsolatban is fennáll. Hiba lenne azt állítani, hogy ez a dokumentáció teljes, vagy, hogy nincsenek más források. A könyv első kiadása óta mi magunk is felfedeztünk számos hibát és hiányosságokat, nem beszélve arról, hogy épp a könyv megjelenése óta sok börtönviselt bajtársam keresett fel és számolt be a maga peréről, és átélt szenvedéseiről.

Meggyőződésem, hogy napjainkban, amikor ezt az időszakot még a jelenlegi kommunista vezetés is elítéli és amikor már szabadon lehet erről a tíz érői beszélni, még sokan fognak beszámolni a maguk sorsáról. Végre így sikerül majd egy igazi, majdnem teljes és bizonyítékokkal alátámasztott képet kapni a Sztálin-Rákosi terroruralom tíz esztendejéről.

A könyv magyarországi megjelenése alkalmából szeretnék köszönetet mondani azoknak a munkatársaknak volt bajtársaknak akik leírásukkal, történeti adataikkal, kritikájukkal segítették ennek a könyvnek a megjelenését.

Ugyancsak itt szeretnék köszönetet mondani a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének és a Szövetség elnökének Fónay Jenőnek a könyv magyarországi kiadásáért.

Fehérváry István 1990 január.


HÚSZ ÉV UTÁN

1956 októberében a Forradalom megnyitotta a börtönök és internálótáborok kapuit. Ezren és ezren nyertük vissza szabadságunkat, hogy pár nap múlva a szovjet tankok tüzében összeomlott Szabad Magyarország után Nyugaton keressünk új hazát.

Állampolgárai lettünk egy szabad társadalomnak. Az első évek nehézségei után mindenki beleszokott az új környezetébe. Megtanultuk a befogadó ország nyelvét, a helyi szokásokat és aránylag rövid idő alatt "beilleszkedtünk". Sokan meg is változtak, - sót olyanok is akadtak, akik nevüket megváltoztatták. A világ változott és mi is változtunk.

Évek, majd évtizedek teltek el. Új életben és új környezetben kezdtük elfelejteni a múltat, a régi börtönéveket, a barátokat. Szomorú azonban, hogy azok neveit is kezdtük elfelejteni, akik ma nem lehetnek közöttünk, akik mártír halottai történelmünk leghosszabb ellenállási harcának. Pedig annak idején egymásnak szent esküvéssel fogadtuk, hogy emléküket örökké ápolni fogjuk, hogy nem fogunk soha elfelejtkezni róluk. Húsz esztendő telt el azóta.

Nincsen nemzet, amely ne ápolná azok emlékét, akik életüket áldozták hazájuk szabadságáért és függetlenségéért; nekünk is, - utolsó életben maradt tanuknak -kötelességünk, hogy emléket állítsunk volt bajtársainknak! Ezt a célt kívánja elsősorban szolgálni ez a könyv. "Börtönvilág Magyarországon, -1945-56" - az első lépés egy olyan kor történelmének megírására, amelyről 1945 óta semmit, vagy olyan igen keveset írtak úgy a hazai, mint az emigrációs lapok. Hiányosságai és sokszor bizonyára pontatlan adatai ellenére is az első dokumentáció, amely segítséget, ösztönzést kíván nyújtani további hasonló kutatásokhoz. Minden további halasztás csak újabb és nagyobb nehézséget támasztana, a még élő tanúk egymás után halnak meg, az emlékek elmosódnak és ki tudja, hogy a világtörténelem rohanó változásai közepette lesz-e később alkalom egy ilyen dokumentációs könyv kiadására.

Magyarországon 1945-56 között több száz politikai pert tárgyaltak, ahol halálos ítéleteket és súlyos börtönbüntetéseket hoztak. Ezeknek a pereknek a legnagyobb része zárt tárgyaláson folyt le, a nyilvánosság teljes kizárásával. Eltekintve néhány "műper"-től és az azzal kapcsolatos "fekete-fehér könyvek" hamis adataitól, a tudomásunkra jutott perek és kivégzések legnagyobb része volt börtöntársaink elbeszéléseiből, vallomásaiból, írásaiból és megírt könyveiből került napvilágra.

Sok eseményt, pert csak megemlítünk, tudjuk, hogy megtörtént, de a részleteket nem ismerjük. Azok, akik börtönben voltak tudják, hogy számtalan olyan esemény, kivégzés történt, amelyről részletek soha nem láttak napvilágot. Sokan emlékezhetnek vissza az 1950-52-es évekre, amikor a késő esti órákban egyszerre kigyúltak a kőbányai Kisfogház udvarán a reflektorok, hallani lehetett a bitófák ácsolását és néhány perc múlva már hozták is a szerencsétlen áldozatokat. Az egész szörnyű színjáték nem tartott tovább 10-15 percnél, - a lámpák újra elaludtak, csend lett és csak mi rabok tudtuk, hogy valakit, vagy valakiket kivégeztek. De soha nem tudtuk meg, hogy kik voltak ezek a szerencsétlenek és miért haltak meg.

Hányszor fordult elő, hogy a Gyűjtőfogház valamelyik emeleti zárkájában arra ébredtünk, hogy a hátsó udvaron a halottszállító kocsi sokszor kétszer is fordulva hordta ki a szemközti temetőbe ismeretlen kivégzettek deszka-koporsóit. A börtönfantázia ugyan kitalált rémtörténeteket, hogy ledobott amerikai ejtőernyősök, vagy összeesküvő ÁVH tisztek voltak, - de hogy valójában kik haltak meg azon az éjszakán, nem tudta senki. Még ma is csak találgatjuk, hogy százakra, vagy ezrekre becsüljük azok számát, akiket kihurcoltak a Szovjetunióba és ott valamilyen koncentrációs táborban haltak meg, vagy raboskodnak még ma is.

Ki tudná megmondani azok neveit, akik eltűntek, akiknek sorsa soha nem tudódott ki. Akiket agyonvertek, akik verések, kínzások következtében haltak bele sérüléseikbe. Vagy akiket "szökés közben" lőttek agyon. Akik után semmilyen írásbeli nyom nem maradt, akik után hiába tudakozódtak a szülők, feleségek, - az ÁVH hallgatott, a bíróságok letagadták, - és ha valaki mégis nagyon próbált utánajárni akkor egy napon ott találhatta magát szintén rabruhában valamelyik börtön udvarán. Az ÁVH nem szerette a kíváncsiskodó embereket még akkor sem, ha az illető a saját hozzátartozója után érdeklődött.

Sok esetben jóformán semmilyen adat nem állt rendelkezésünkre kivégzett bajtársunk személyével kapcsolatban. Nevét sikerült megtudni, körülbelül az életkorát is, - valaki együtt volt az illetővel halálos zárkán. Egy napon elvitték, kivégezték, hogy miért és milyen ügyben szerepelt azt nem tudjuk. Sok esetben hiába próbáltunk fényt deríteni azok sorsára, akik egy napon eltűntek és soha nem kerültek elő. Kivégezték őket titokban? Vagy talán átadták a Szovjetnek és valamelyik szibériai munkatáborban haltak meg? Vagy egyszerűen agyonverték őket? A szokásoknak megfelelően pedig minden iratukat megsemmisítették? Nem tudjuk! Igen sok statáriális ügyről nincs tudomásunk, de nem is lehet, mert a szerencsétlent 24 órán belül elítélték és az ítéletet két órán belül végrehajtották. Az ilyen letartóztatott soha egy percre más rabbal nem érintkezhetett.

1949 és 1953 között az ÁVH százával gyártotta a politikai pereket. A koreai háború kezdetével elérkezettnek látták az időt,. hogy felszámolják a még visszamaradt régi középosztály utolsó rétegeit, megsemmisítsék azokat a politikailag ismert személyeket, akik puszta jelenlétükkel valamilyen szellemi, vagy politikai ellenállás központjai lehetnek. De kiterjedt az ÁVH figyelme a parasztság, a munkásság és az értelmiség vezető tagjaira is, mindazokra, akikről a besúgók, a párttitkárok jelentései alapján tudták, hogy egy nemzetközi konfliktus esetén a rendszer ellen lennének. Annyi per, ítélet és kivégzés történt ezekben az években, hogy szinte lehetetlen minden ügyet kikutatni.

De hiányos ez a dokumentáció a mi hibánkból is. Ahogy az évek múltak, úgy felejtettünk mi is. Nevek, események, időpontok mosódtak el és sokszor még azokra is nehezen emlékeztünk vissza, akikkel annak idején együtt ültünk a vádlottak padján.

Nehézséget jelentett, hogy sokan odahaza maradtak, róluk írni, velük foglalkozni nem lehet, annak ellenére, hogy újat különben sem tudnánk írni, az eredeti jegyzőkönyvek, vádiratok még ott fekszenek a bíróságok, ügyészségek irattáraiban. Hiábavaló lenne letagadni azt a szomorú tényt is, hogy vannak olyanok is, akik éveket töltöttek el börtönben, internálótáborokban, megjárták az ÁVH vallatószobáit és akik tanúi ennek az időszaknak, de ma visszahúzódnak, és nem akarnak visszaemlékezni az elmúlt időkre. Pedig közreműködésük nagy segítséget jelenthetett volna egy-egy per részletesebb leírásához. Sokan félnek, vagy féltenek másokat, sokan hazajárnak, ezek érthetően nem kívántak közreműködni. De akadtak néhányan politikai elítéltek, akik napjainkban nagyban ölelkeznek volt rabtartóikkal. Nem kívánunk senki felett pálcát törni, tudjuk, hogy ebben a változó világban nehéz egyenesnek, következetesnek maradni.

Ugyanakkor nagyon sokan ismerték fel egy ilyen dokumentációs munka fontosságát és a világ minden részéből siettek adataikkal, élményeikkel a szerkesztők segítségére. így a könyv százak adataiból tevődött össze, lehetetlen mindenki nevét megemlíteni, nem is kívánunk külön köszönetet mondani érte; úgy érezzük, hogy ez a segítség és közreműködés a régi bajtársi szellemből fakadó, magától értetődő becsületbeli kötelesség. Meg kell azonban említenünk azokat a bajtársakat, akik időt és anyagi áldozatot nem kímélve szinte éveken keresztül dolgoztak a különböző történetek és ügyek felkutatásában és akik ezzel a segítségükkel tették lehetővé e könyv megjelenését. így szól köszönetem:

Bárczay Olivér és Fáber György Ausztria; Gorka Pál és Lontay Róbert Anglia; Alföldy László, Klestinszky László, Takács Ferenc Svájc; Balogh Ádám, Tollas Tibor Németország; Móritz Miklós Svédország; özv. Rába Jánosné Ausztrália; Sulyánszky Jenő, Kosztolányi Károly Franciaország; Helz Tibor, v. Hefty Frigyes és Kővágó József U. S. A. bajtársaimnak.

Külön kívánok köszönetet mondani Floszmann Győzőnek (Ausztria), dr. Ispánki Bélának (Anglia) és dr. Csizmadia Zoltánnak (Németország), akik írásaikkal és önzetlen támogatásukkal nagy segítséget nyújtottak a könyv összeállításánál.

Végül le szeretném szögezni, hogy a könyvben előforduló személyek élő személyek, a leírt események megtörtént események voltak. Minden esetleges tévedésért, személyek, események, vagy időpontok eltérésénél elnézést kérünk. Húsz esztendő távlatából, úgy érezzük ez érthető és megbocsájtható.

Fehérváry István 1978

BERENCZEY LÁSZLÓ:

LASSAN FELEJTÜNK

Vasalt ruhában sétálok a parkban,
Hol langyos napfény záporoz.
Illatos ing, nyakkendő rajtam,
S lassan felejtem, hogy alattam
Nem az otthoni táj dobog.

Darócot hordó társaimnak vádja
Hegyekbe fúl a messzeség süket.
A holtak némák, telt gyomrod hiába
Nem érzi már a szenvedésüket.

Ha németül szólsz, körülmosolyognak,
Vagy végigmérnek, ez is idegen.
Anyád szavát már elhallgatod holnap,
Elönt a tenger s mint süllyedő csónak
Lassan eltűnsz a szürke vizeken.


GLORIA VICTIS

Halottakról emlékezünk, a mártírhalált halt magyarokról, akik a bitófa tövében is a nemzet szabadságát éltetve, életüket áldozták egy szabad, független demokratikus Magyarországért.

Hősökről emlékezünk, gyermekemberekről és aggastyánokról, lányokról, asszonyokról, diákokról, munkásokról és a Föld fiairól, papokról, katonákról, akik hittek egy szebb és boldogabb jövendő eljövetelében és akik ezért a hitükért életüket áldozták.

Penészes cellákban, rothadó szalmazsákokon hosszú hónapokon, éveken át, elszakítva többi rabtársaiktól csendben, magukba szállva várták a halált. Fiatal testük erőtől sugárzott, szemük változatlan csillogása a végtelen jövő álomterveiről mesélt. A remény ott égett titokban szívükben, Istenem, lehetséges?..., még húsz éves sem vagyok.... s talán holnap visznek..?

A Halál

Aki valaha is ott ült a siralomház árnyékában, aki csak fültanúja, végigszenvedője volt egy korahajnali, vagy késő éjszakai kivégzésnek, ennek a leírhatatlan, pokoli színjátéknak, akiknek még visszhangzik a halálba indulók utolsó búcsúja: "Isten veletek, bajtársak", csak az tudja, hogy mit jelent szembenézni a halállal!

A Halál, amely elnémította a lakomákról fecsegőket, a múlt gyönyöreiről kérődzőket, a bohóckodókat és meaculpálzókat. Amikor a tárgyalásokról visszatérő, bilincsektől véresen-vörös csuklóit dörzsölve fanyarul mosolygott: "Kötél" cinkosán villant össze vele a haláltvárók szeme. Ezek az emberek, akik nyitott szemekkel feküdtek éjszakánként, akik takarodótól takarodóig ajándéknak tartottak minden egyes napot, konokul részleteiben tudni akarták, milyen lesz az utolsó pillanat.

Haláltól félni emberi tulajdonság, velünk született ösztön, mely az élet fenntartását, továbbfolytatását parancsolja. Ez az emberi ösztön diktálta megmaradás érzése sokkal erősebb, mint az a lehetséges belső akarat, amely képes legyőzni ezt a fennmaradási vágyat. Kevesen voltak, akik leszámolva az élettel, kegyelmet nem kérve, a halált választották. Legtöbbjük azonban hitt és remélt valami csodában, bíztak, Istentől vártak segítséget. Ateisták és papok, fiatalok és öregek, kivétel nélkül egy imában és reménységben éltek, talán átvészelik, talán kegyelmet kapnak. Az élet kegyetlen, nem válogatós és nem könyörületes. Ezt tudták. így élt a szívükben a félelem és a hit, a remény és a megváltás. De túl ezen a félelemérzésen nem volt olyan halálraítélt, aki megtört volna, akit vigasztalni kellett volna, aki a poroszlók felé megalkudva megbánta volna amit tett és amiért elítélték.

Ó nem, ezt a nagyon várt pillanatot soha nem érték meg a kínvallatók. Még az is, aki hónapokon, talán éveken keresztül magába szállva nézett szembe a halállal, akkor, mikor eljött a búcsúzás napja, felmagasztosulva, büszkén, egyenesen ment utolsó útjára. Nem volt egy sem, aki gyáván, könyörögve fejezte volna be életét. Hogy mi adta ezt az emberfeletti erőt, hogy mit érezhették, mikor feltűnt előttük a bitófa körül ácsorgó bírák, ügyészek és hóhérok söpredéke, mikor tudták, hogy csak pillanatok vannak vissza az életből, hogy volt erejük az utolsó lehelettel még Istent, Hazát és Családot kiáltani. Bátran, férfiasan vettek búcsút. "Isten veletek, Bajtársak! ", ezzel búcsúztak a többi raboktól, amikor kivezették őket a siralomházból, "Becsülettel a Hazáért" búcsúztak a volt Ludovikát végzett fiatal tisztek, "Éljen Magyarország, Hazámért halok meg, Isten éltesse a Szent István-i Magyarországot, Hazáért mindhalálig, Éljen a független, szabad Magyarország, vesszenek a kommunisták", és Isten tudja, hány hasonló búcsúszó röppent fel hangosan a bitófa alól.

Ezért kutatjuk a múltat, egyre nagyobb sietséggel, hogy ismét átéljük az erőszakkal megkurtított életet. Nem a szenvedések tettek bennünket mássá, nem az átélt események kovácsoltak bennünket testvérekké, a legreménytelenebb helyzetben sem felejtettük el, hogy mondanivalónk van és lesz még a világ számára. Minden élményünk három arccal bontakozik ki a múltból: ami a valóságban volt, ahogy akkor láttuk és éreztük, s ahogy ma él bennünk mint érték, tudat és meggyőződés; nem hiába szenvedtünk!

Talán ezért lett megfontoltabb, sokszor tétovázóbb a léptünk, őmiattuk, a halottakért, akiket magunkban hordozunk, mert bűntelenül, nyakra szoruló kötéllel fejezték be életüket, ők bízták ránk, hogy mondjuk el mindezt. Diákok, akik az utolsó szó jogán verset szavaltak a bíráknak, mint Matók Leó, munkásfiú, aki tizenhat napig egy utolsó anyai csókért megtagadta a táplálkozást, a szadista őrök játékából hatszor próbaakasztásra cipelt, haláláig bátor Laci, Rajkai Gábor, aki a siralomházban hangosan és csodálatosan Villon: "Az akasztott ember balladája" c. versét szavalta. 22 éves volt, másnap kivégezték. Varga Modesto, aki feleségének szembesítéskor csak azt mondta: Ne feledj bennünket Drágám, fenn úgyis találkozunk". Az apák és fiúk, akik egymásra akarták. vállalni a halált a másik helyett, testvérek, akik közül az idősebb tudta, hogy végig kell néznie öccse akasztását, anyák, akik a sétákon aggódva kutatták, vajon feltűnik-e még a siralomház ablakában szülöttük sápadt arca?

Ránk bízták, hogy mondjuk el! Nem azért, hogy hamis tanúk, vérbírák jussanak hóhér kötelére! Óvni akarták a világot, hogy meg ne ismétlődjék az ártatlanok szenvedése, hogy felrázzák az alvókat és gyávákat, s hogy példát mutassanak a kételkedőknek és megalkuvóknak: van még, aki hisz, s aki hitéért, meggyőződéséért a legsúlyosabb krisztusi áldozatra is hajlandó!

Nem váltunk el, tudtuk akkor és ma is hiszünk benne, hogy találkozunk!

HARCOS LÁSZLÓ: HALÁLOSAN

A cella mélyén minden csendes
A holdsugár szinte megremeg.
Padlón elnyúlva, meggyötörten
Fekszenek fáradt emberek.

Egy halálos halkan sóhajt.
Bajtársa fájón felzokog.
A város felett ördögi fénnyel
Ragyognak a bűnös csillagok.

Alszik a börtön, utcák, terek, házak
Alszanak már az emberek.
A hóhér nem alszik.
S fenn az égben Isten szeméből fájó könny pereg.

Kivégezték 1954. január 14-én. 18


KIVÉGZETT ÉS HŐSI HALÁLT HALT BAJTÁRSAINK

ÁCS JÁNOS: jegyző, valószínűleg Csornán, vagy Süttörön. A Mojzes per vádlottjaként kémkedésért, adatszolgáltatásért kivégezték 1949. augusztus 31-én a Margit körúti fegyházban. Ügyét a Katonai Bíróság tárgyalta 1949. május elején. Csendes, visszahúzódó ember volt, de az utolsó pillanatig bátran és határozottan viselkedett. Felesége és gyermekei maradtak hátra.

ÁCS JÓZSEF: A "Magyar Nemzet" jelentése alapján fegyverrejtegetés vádjával 1951. május 10-én kivégezték. Az ítéletet egy statáriális bíróság hozta meg. Közelebbi adatok nem állnak rendelkezésre, miután Ács letartóztatása kezdetétől fogva más rabbal közös zárkán nem volt. 1950-52 között többször jelent meg egy-egy kivégzéssel kapcsolatos hír az újságokban, legtöbbször statáriális ítéletek esetén. Soha azonban a hír nem közölte az illető foglalkozását, korát, lakhelyét, vagy hogy milyen bíróság, milyen te. alapján végeztette ki. A tulajdonképpeni cél a hírközléssel az volt, hogy a lakosságot megfélemlítsék a titkos fegyvertartással kapcsolatban. (Magyar Nemzet, 1952. május 12-i száma.)

ÁDÁM JÓZSEF: gazdálkodó, született 1918-ban Izsákon. 1945-48 között 3 évet töltött háborús bűntettért. Később tagja lett az "Izsáki összeesküvésnek" Jónás tanácsa halálra ítélte a Markó utcai Törvényszéken, kivégezték 1952. március 26-án a Gyűjtőfogházban.

AGG SÁNDOR: gazdálkodó, 1931-ben született Vasper községben, Zala megyében. 1952 elején ítélték el a Markó utcai törvényszéken fegyveres összeesküvésben való részvételért. 1952 szeptember 19-én végezték ki a Gyűjtőfogházban. Az ügye a Bükki-per néven futott.

AMBRUS FERENC: katona, kivégezték 1951 őszén az ÁVH Fő utcai központjában, valószínűleg kémkedés vádjával. Katonai Bíróság ítélte halálra, 20 éves lehetett.

ANTAL JÓZSEF: joghallgató, 1952-ben született Gyöngyösön. Szovjet Katonai Bíróság ítélte halálra, s valamikor 1946. októberében végezték ki Sopronkőhidán. Vád: fegyveres összeesküvés a megszálló Szovjet Hadsereg tagjai ellen. Antal a Kisgazdapárt Központi Országos Szervezési titkára volt. A per Kiss Szaléz név alatt futott.

ID. BAJOMI BÉLA: hajóskapitány, a Ganz Hajógyár v. igazgatója. Nyugdíjban volt, amikor az ÁVH rávette, hogy kémkedjen, különben mint háborús bűnöst bezárják. Bajomi öccse Nyugaton élt és nyugati szervekkel volt kapcsolatban. Bajomit kiküldték, találkozott öccsével, s mindent elmondott. Mikor az ÁVH rájött a kétoldali játékra, letartóztatta Bajomi fiát, ifj. Bajomi Mihályt és társait (Műegyetem-i összeesküvés). Bajomi erre hazatért, elfogták, megígérték, ha a tárgyaláson nem említi, hogy az ÁVH-nak dolgozott, akkor kegyelmet kap. Jónás tanácsa halálra ítélte és 1941 április 24^én a Gyűjtőfogházban kivégezték. 65 éves volt. Fiát természetesen nem engedték szabadon, sőt még azt sem engedték meg, hogy az ugyanabban a börtönben ülő apjától a siralomházban búcsút vegyen.

BANUSZ JÁNOS: v. csendőr őrmester, rendszeresen járt haza Nyugatról mint futár. 1949 elején a Katpol. elfogta, Nyugatra beépült ügynökei jelentése alapján. A Margit körúti Katonai Bíróság halálra ítélte és 1949 augusztus 31-én kivégezték. Utolsó kiáltása: "Istennel a Hazáért".

BÁNKUTI RUDOLF: rendőr főhadnagy, soproni lakos. Kémkedés és szervezkedés vádjával ítélték halálra 1953 tavaszán a Fő utcában. Közel két évet töltött halálra ítélve, mert az ÁVH egyik bűntársának, Jelentsicsnek, Nyugatról való visszatérésére várt. Kivégezték 1955 január 15-én a Fő utcában.

BAKONYI MIHÁLY: valószínűleg szabómester volt, 1903-ban született Keszthelyen. Letartóztatták 1950. október 20-án a Fehér Gárda összeesküvésben való részvételért. Ügyüket 1951. március 18-án tárgyalták a Markó utcában, valószínűleg Jónás, halálra ítélték és 1952 február 4-én kivégezték a Fő utcában. Bakonyi a Fehér Gárda zalai csoportjának volt a vezetője. Apja Festetich herceg kertésze volt, a Bazilikában is énekelt. Tudta, hogy kivégzik, s csak arra kérte barátait, hogy állítsanak emléket a kivégzetteknek.

BÁLINT ANTAL: v. hadnagy, Ludovika Akadémia avatási év 1943. 1922-ben született Pécsett. Nyugatról járt haza, mint futár, s egy ellenállási csoportot vezetett. (Dr. Horváth Ferenc ügy.) Árulás folytán az ÁVH-nak sikerült a csoportot elfognia, Bálint menekülés közben a határnál tűzharcba keveredett ÁVH-s határőrökkel, akik 1950 november 16-án a drótsövénynél agyonlőtték.

BÁLINT GYULA: egyetemi hallgató, Bálint Antal öccse, született 1927-ben Pécsett. A bátyja által szervezett csoport tagjaként a Fő utcai Katonai Bíróság dr. Andó-Sebess (elnökügyész) tanácsa, 1951 május végén halálra ítélte és 1951 szeptember 14-én ki is végezték ugyanott. Hihetetlen bátran viselkedett. ifj. BALÁZS AURÉL: export-import kereskedő, régi pesti család sarja. A Nehézipari Minisztérium és más vállalatok megbízásából gyakran utazott Nyugatra, az ÁVH kezdettől gyanította, hogy kapcsolatban van nyugati szervekkel. Hazatérte után lefogták és 1948 december 15-én a László tanács a Markóban halálra ítélte. Kegyelmét elutasították és 1949 február 11-én a Gyűjtőfogházban kivégezték.

BARTAL BÉLA: v. tüzér-százados, született 1910-ben Nagykanizsán. A zalai Fehér Gárda tagjaként 1951 március 18-án Jónás tanácsa halálra ítélte és 1952 február 4-én kivégezték a Fő utcában.

v. BERÉNYI ISTVÁN: őrnagy. Hűtlenség vádjával ítélték halálra a Margit körúti Katonai Bíróságon, Dóczy Lászlóval és másik négy társával 1950 július 12-én kivégezték ugyanott. Vád ellene hűtlenség, kémkedés volt. Az ügy nagy részét a Katpol. egy Vojcek nevű ügynökén keresztül azsanolta.

BEKES JÓZSEF: elektromérnök, a Farkasfa-i per egyik vádlottja. Tulajdonképpen az ügyről igen keveset tudott, amit az -VH-n nem akartak elhinni. Felesége volt az ügy fővádlottja és amikor nem vallott, illetve nem tudott vallani, agyonverték.

BEKES JÓZSEFNÉ: a Farkasfa-i összeesküvés fővádlottja. Feltűnően szép, intelligens asszony, budapesti születésű, igen kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett, még a hivatalos forumok felé is. Kémkedés és összeesküvés vádjával elsőfokon életfogytiglanra (a bírót utána azonban letartóztatták), 2. fokon halálra ítélték. Kivégzésre nem került sor, előtte váratlanul "tüdővérzés"-ben meghalt.

Dr. BERREGHY LÓRÁND: őrnagy, hűtlenség vádjával végezték ki 1951-ben a Fő utcai Katonai Bíróság ítélete alapján. Tudomásunk szerint nem volt bűntársa. Valószínűleg nyugati csoportokkal volt összeköttetésben.

BERÉNYI ILLÉS: a Kisgazdapárt hatvani titkára, a megszálló Szovjet Hadsereg elleni fegyveres összeesküvés címén tartóztatták le 1946 április 18-án. Szovjet Katonai Bíróság ítélte el és 1950 telén halt meg egy karéliai szovjet munkatáborban.

BÉLAVÁRI BÉLA: fiatal katona volt. 1954 január 17-én végezték ki két másik katonatársával. Állítólag mindhárman fegyveresen próbáltak megszökni.

BILKEY-PAP ZOLTÁN: orvos-szigorló, a MAGYAR FRONT nevű ellenállási csoport egyik vezetője. Született 1920-ban, édesapja híres orvos volt. Vád ellene még ma sem tisztázódott: hűtlenség, röpcédulázás, szervezkedés? A tagok legnagyobb része orvos és orvostanhallgató volt. Az ÁVH szovjetellenes ügyet csinált belőle, annak ellenére, hogy fegyverük sem volt. A Gyűjtőfogházból 1949 júliusában elvitték, és soha nem került elő. Végül a Forradalom alatt derült ki, hogy 1952-ben a Conti utcában kivégezték.

BÍRÓ LÁSZLÓ: katona. Kivégezték a Margit körúton, 1950-ben.

BICSAK LAJOS: molnár, rátóti lakos. Kémkedés, szervezkedés, csempészés vádjával ítélte el a Katonai Bíróság 1952 novemberében 1953 július 8-án kivégezték a Fő utcában. Fogadott fia, Elemér, szintén halálos volt.

BICSAK ELEMÉR: Bicsak Lajos fogadott fia soros idejét töltötte. Szabadságon volt odahaza, egyenruhában, mikor apját letartóztatták, és őt is. Rá akarták bizonyítani a különböző vádakat. Nagyon megkínozták. Halálra ítélték, de a kivégzés előtt "TBC-ben meghalt a PV 3. emeleti gyengélkedőjében.

BLACHO JÁNOS: repülőtiszt, szolgált a Néphadseregben, ugyanakkor tagja volt a Fehér Gárda hódmezővásárhelyi-orosházi csoportjának. 1950 nyarán tartóztatták le és a Katonai Bíróság halálos ítéletét 1951 március 31-én hajtották végre a Fő utcában.

BOHN ALFRÉD: a Dóczy-per vádlottja, kivégezték 1950 július 12-én.

BOLLA KÁLMÁN: a Népszava 1951 május 9-i jelentése alapján fegyverrejtegetés miatt statáriális úton kivégezték 1951 május 6-án. Kivégzés után az egyik házimunkás talált egy darab papírt, amelyre ráírta, hogy Nyugatról tért haza, tehát a fegyverrejtegetés vádja nem felel meg a valóságnak, és így a statáriális ítéletet jogtalanul érvényesítették.

BOROSI LÁSZLÓ: gimnáziumi tanuló, Gyöngyösi lakos, született 1929-ben 1946 április 18-án tartóztatták le fegyveres összeesküvés vádjával. Szovjet Katonai Bíróság ítélte el a Conti utcában, utána Sopronkőhidára szállították, s azóta nyoma veszett. Valószínűleg őt is kivégezték Páter Kiss Szalézzal és társaival.

BÜKI PÉTER: született 1890-ben Ozmánbükkön (Zala megye). Államellenes összeesküvés címén tartóztatták le és 1952 szeptember 19-én végezték ki másik három társával a Fő utcában.

BARANYAI BÉLA: rádióműszerész, letartóztatták 1951 novemberében, kapcsolatban állt a Nyugatról hazatért Weiszengruberrel. Tárgyalásán halálra ítélték és valamikor 1952 őszén kivégezték. Az üggyel kapcsolatban ír a Szabad Nép 1951 december 23-i száma.

CHORNOKI VIKTOR: volt kairói magyar követ, Tildy Zoltán veje. Az ÁVH hazahívatta és a Ferihegyi repülőtéren fogták le. Kémkedés vádjával kivégezték 1948. december 7-én a Kis-fogházban. Ügyét soronkívül tárgyalták, s Tildy köztársasági elnöknek nem sok beleszólása volt veje elítélésébe.

CORNLEGER KÁROLY: főrevizor, a francia 2mme Bureau kémkedési ügyében fogták le és 1951. február 28-án kivégezték a Katonai Bíróság halálos ítélete alapján a Fő utcában.

CSABAI ISTVÁN: 1953. február elején volt a 2. fokú tárgyalása a Fő utcai Katonai Bíróságon, és 1953. május 6-án kivégezték ugyanott. CIA-Rákóczyfalvai ügyében volt elítélve, sajnos több adat nem áll rendelkezésre.

CSANÁDI PÁL: Katonai Bíróság ítélete alapján kivégezték 1951-ben a Fő utcában. Sajnos nem tudunk róla többet. Hűtlenségi ügynek kellett lenni, miután Katonai Bíróság hozta meg az ítéletet.

CSERGEŐ KÁLMÁN: v. tsz. zászlós, 1951. tavaszán tért vissza Nyugatról, miután ott kiképezték, hogy ellenállási csoportokat szervezzen. 1951 végén fogták el, a Fő utcai Katonai Bíróság ítélte el, és 1952 őszén végezték ki a Fő utcában.

CSÁKY FERENC: volt tiszt, gazdálkodó, kecskeméti lakost összeesküvés vádjával 1950 őszén ítélte halálra Olty tanácsa a Markó utcában. Kivégezték 1951 május 4-én a Gyűjtőfogházban.

CSÖRSZ ERNŐ: rabtársai csak Zolinak hívták. Miskolc környékéről való határőr volt, aki Szentgotthárdnál állomásozott. Nős volt, két gyermek apja. 1950 húsvét táján fegyvertelenül átment az osztrák határon (állítólag részegen). Ott beszervezték, adtak neki 200 Ft-ot, azzal, hogy menjen haza kémkedni. Haza is ment, elfogták. A Katonai Bíróság azt a védekezését, hogy részeg volt, nem fogadta el és halálra ítélték. Öt nap múlva megtartották a 2. fokú tárgyalást, mely megerősítette a halálos ítéletet, és Csörszöt 1951 júliusában a Fő utcában kivégezték. Mindazok, akik Csörszöt rávették a kémkedésre és hazaküldték, hihetetlenül felelőtlenül jártak el. Tudniok kellett, hogy ebben az időben minden katonai szökést halálos ítélettel büntettek.

CSÚCS GYÖRGY: v. hadnagy. (LA 1942. VI. 18-i avatású), született 1921 április 16-án. Letartóztatták mint nyugati futárt 1948 októberében. A Margit körúti Katonai Bíróságon, a Radeczky-Pánczél tanács 1949 október 6-án ítélte halálra. Miután nem terjesztették fel kegyelemre, Nagypéntek napján öt társával 1950. április elsején kivégezték a Margit körúti fegyház udvarán. Mind az öten a "Hazáért mindhalálig" kiáltással búcsúztak az élettől! (Dózsa Attila és társai ügye).

CZAJLIK LAJOS: (Alajos), vámszaki ezredest 1952 őszén tartóztatták le hűtlenség, kémkedés vádjával. A Fő utcai Katonai Bíróság ítélte halálra és 1953 szeptember 9-én 36 éves korában kivégezték ugyanott. Czajlik az u. n. Bécs-Budapesti kémkedési per elsőszámú vádlottja volt.

CZUPOR JÓZSEF: sárvári lakos, nem tudni milyen váddal ítélte halálra a Fő utcai Katonai Bíróság. 1953 június 22-én kivégezték.

DARÓCZY IMRE: egyetemi hallgató, apja törvényszéki bíró volt. 1951 őszén tartóztatták le kémkedés és összeesküvés vadjával. A Fő utcai Katonai Bíróság halálra ítélte, és 1952 augusztusában az ítéletet végrehajtották ugyanott.

DÉSAKNAI LORÁND: postatisztviselő, a vádirat szerint a Szabad Európa Rádiónak kémkedett. A Mozgópostások ügyében fogták le, és 1955 október 21-én a Gyűjtőfogházban kivégezték.

DEÖRZ PÁL: egyetemista, született 1927-ben Szekszárdon. Futárszolgálatot végzett, valószínűleg amerikai vonalon dolgozott. Szovjet tartóztatta le Ausztriában. Kivégezték 1949 augusztus 24-én a Margit körúton. Vidám, jókedélyű fiatalember volt, tudta, hogy kivégzik, igen bátran viselkedett.

DIETZL LÁSZLÓ: gépészmérnökhallgató, született 1926-ban. Mint a BAKONY BRIGÁD tagját tartóztatták le 1946 június 11-én. Szovjet Katonai Bíróság ítélte el a Conti utcában. Utána Sopronkőhidára szállították és ott végezték ki 1946 október 20-án.

DOCZY LÁSZLÓ: v. főhadnagy, a Margit körúti Katonai Bíróság hűtlenség, kémkedés vádjával halálra ítélte és az ítéletet 1950. július 12-én ugyanott végrehajtották.

DON STEFAN: (Maribor-i lakos), jugoszláv hírszerző százados, az ÁVH besúgás alapján elfogja 1952 elején, Katonai Bíróság szeptemberben halálra ítéli és 1953 január 21-én a Fő utcában kivégzik. Egyetlen jugó tiszt volt, akit kémkedésért felakasztottak.

Dr. DONÁTH GYÖRGY: képviselő, a MAGYAR KÖZÖSSÉG-i per elsőszámú vádlottja. Olty tanácsa halálra ítélte 1947 májusában, és miután nem kért kegyelmet, 1947 szeptember 27-én összeesküvés vádjával kivégezték. Nagyszerű ember volt. vitéz DÓZSA ATTILA:

volt hadnagy, született 1922. június 7-én, hadnaggyá avatták 1942 december 6-án. Egy Marinkai nevű Katpolos agent provocateur beugratása alapján szovjet KGB ügynökök elrabolják Bécsből, 1949 feburár 9-én Badenben a Szovjet Katonai Bíróság először 35 évre ítélte, majd átadták a magyar Katonai Bíróságnak. Radeczky tanácsa 1949 október 6-án halálra ítélte, kegyelemre nem terjesztették fel, és Nagypéntek napján, 1950 április 1-én kivégezték a Margit körúton. Ő is, mint a többi Ludovikás, "Hazáért mindhalálig" kiáltással búcsúzott az élettől.

DUGOVITS JÓZSEF: hadbiztos alezredes, - lehetséges, hogy Dudosits volt a rendes neve), A Fő utcai Katonai Bíróság kémkedés vádjával halálra ítélte és még ugyanabban az esztendőben ott ki is végezték. - Kivégzése előtt elmondta a többi halálos zárkatársának, hogy amikor letartóztatták akkor tudta, hogy minden reménytelen és hiábavaló, minden vádat szó nélkül elfogadott és a jegyzőkönyveket elolvasás nélkül, szótlanul aláírta.

DULAI ANDRÁS: a Népszava 1951. július 16-i jelentése szerint, - Dulait 1951 július 14-én fegyverrejtegetés vádjával statáriális ítélettel kivégezték. Közelebbi adatok ismeretlenek.

DODONKA ISTVÁN: régi munkásmozgalmi, egy ideig párttitkár. (Nagykovácsiban) 1949-ben szakít a párttal. Ausztriába szökött, onnan több ízben hazatért. 1952 végén elfogták, nagyon megkínozták és 1953 január 22-én a 2. fokú ítélete után, kegyelemre nem terjesztve fel kivégezték a Fő utcában.

DODONKA TIBOR: hivatásos repülőtiszt a Néphadseregben. Dodonka István unokaöccse. - Nagybátyjának kiszolgáltatott minden katonai reptér adatot. - Kivégezték 1953 január 22-én.

Dr. ERDÉLYI JÓZSEF: gyakorló orvos, a kesztölci összeesküvési ügyben ítélték halálra 1952 október 7-én a Markő utcai Megyei Bíróságon. - Kivégezték 1953 január 27-én a Gyűjtőfogházban.

EITLER ANTAL: honvéd, 20 éves korában kivégezték, 1950. májusában a Margit körúti katonai fogházban, kémkedés és adatszolgáltatás vádjával. dorogi FARKAS FERENC: vitéz, hadnagy, Ludovikát elvégezte 1942-ben. - Háború után filozófiát tanult, -1951 februárjában nyugatra szökött, onnan szeptember táján hazatért MHBK-megbízással, - októberben elfogták, 1952. november 23-án kivégezték. Igen bátran viselkedett, -a bitófa alatt "Becsülettel a Hazáért! " kiáltással búcsúzott az élettől.

FARKAS FERENC: ÁVH-s hadnagy, - kivégezték a Pártőrség perében, 1953 június 10-én.

FARKAS SÁNDOR: gépész, született 1916-ban Kiskunfélegyházán, cséplőgéptulajdonos, a pálosszent-kuti ügyben, a Grösz per mellékperében ítélték halálra 1951. júliusában, és hat társával kivégezték 1952 május 28-án a Gyűjtőfogházban.

FAZEKAS JÓZSEF: rákóczifalvai gazdaifjú, aki mint a Néphadsereg katonája Nyugatra szökött, ott kiképezték és hazaküldték. 1952 elején elfogták, a Katonai Törvényszék 1952 októberében halálra ítélte, és 1953 május 6-án a Fő utcában kivégezték. Súlyos "TBC"-t kapott, az akasztófa alá már félholtan vitték ki. 20 éves volt!

FEHÉR ANDRÁS: gimnazista, gyöngyösi lakos, a Bakony Brigád tagjaként 1946 június 11-én tartóztatták le, Szovjet Katonai Bíróság a Conti utcai fegyházban kényszermunkára ítélte, és 1950-ben egy karéliai szovjet munkatáborban halt meg.

FELKAY JÓZSEF: híradós alezredes, kémkedés vádjával tartóztatta le a Katpol, a Margit körúti Katonai Bíróság halálra ítélte, és 1949 február 4-én a Margit körúton kivégezték.

FERENCZY PÁL: adótiszt, délvidéki származású, kémkedés vádjával tartóztatták le, és a Katonai Bíróság halálra ítélte. 1953. május 5-én a Fő utcában kivégezték. Felesége és két kisgyermek maradt vissza, akik hosszú ideig nem tudták, hogy mi lett az édesapjukkal.

FIALA JÓZSEF: volt százados, rendőrségi nyomozó. A Fehér Partizánok szervezője és vezetője. Katonai Bíróság ítélte halálra, 1954 április 4-én a Fő utcában kivégezték.

FORBÁTH LÁSZLÓ: műszaki tisztviselő, született 1920-ban Debrecenben. 1953 szeptember 7-én tartóztatták le szervezkedés vádjával. Az ügy bizonyos kapcsolatban van a Grösz per titkos pereivel. A Fő utcai bíróság ítélte halálra, és 1954 június 30-án kivégezték.

Dr. FORNETT LÁSZLÓ: orvos, debreceni lakos, kémkedés és hűtlenség vádjával ítélte halálra a Margit körúti Katonai Bíróság, és ott is végezték ki 1949 szeptember 10-én. Állítólag Csuthy Gyula és Czebe Jenő vk. alezrds. voltak bűntársai.

GAZDAG LÁSZLÓ: vajmester, soproni lakos. Kémkedés és összeesküvés vádjával tartóztatták le. A Fő utcai Katonai Bíróság halálra ítélte 1953 tavaszán, az ítéletet azonban csak 1955 január 15-én hajtották végre.

GÁBOR ISTVÁN: Nyugatról járt haza mint kurír. Kivégezték 1950-ben a Margit körúton.

GERGELYNÉ, HERMIN: agronómus, kémkedés vádjával tartóztatták le, és a Fő utcai Katonai Bíróság ítélte halálra és végezte ki 1954 tavaszán.

GRAMMLING LÁSZLÓ: v. tart. főhadnagy, bajai lakos (Erzsébet királynő út 90.). A Kard és Kereszt Mozgalom egyik szervezőjeként, összeesküvés vádjával tartóztatták le. A Markó utcai Megyei Bíróság Jónás tanácsa ítélte halálra, és 1953 október 6-án a Gyűjtőfogházban kivégezték.

GARAMVÖLGYI TIVADAR: v. főhadnagy, egy Szombathely melletti falusi tanító fia, a Pásthy perben ítélték el hűtlenségért, és a Margit körúti fegyházban végezték ki 1950. június 14-én. Magas, erős, kiváló atléta volt, a Néphadseregben mint oktatótiszt szolgált. Kihallgatáskor vagy 8 Katpolost ütött le, végülis a páncélszekrényhez kötözték, és súlyosan megverték.

GEIGER IMRE: a Standard Gyár vezérigazgatója, a hasonló nevű per fővádlottja. 1949 november 19-én tartóztatták le kémkedés és adatszolgáltatás vádjával. 1950 február 17-én nyilvános tárgyaláson halálra ítélték, és 1950 május 10-én a Gyűjtőfogházban kivégezték.

GYIMESSY (Imre, vagy István?) v. hivatásos hadnagy, hűtlenség vádjával először a Margit körúti Katonai Bíróság halálra ítélte, az ítéletet azonban csak 1952-ben hajtották végre a Fő utcai ÁVH-s központban.

GYIMESI SZILÁRD: v. diák, született Szombathelyen. Mint az Antibolsevista Gárda vezetőjét a Markó utcai Megyei Bíróság Jónás tanácsa halálra ítélte, és 1951 október 13-án a Gyűjtőfogházban kivégezték. Édesapja csendőr alhadnagy, a háborúban hősi halált halt. Gyimesi 1948-ban érettségizett Szombathelyen, utána mint vasúti pályamunkás dolgozott 1950-ig. Húgát 3 évre ítélték el.

GYURIS ISTVÁN: repülő főhadnagy, kémkedés miatt kivégezték a Margit körúton. 1950 elején.

GYÖNGYÖSI ATTILA-gimnazista, gyöngyösi lakos. A Kiss Szaléz ügyben tartóztatták le. Szovjet Katonai Bíróság ítélte el a Conti utcában, 1946. májusában kényszermunkára, és valamelyik karéliai szovjet munkatáborban halt meg 1952. tavaszán.

HARGITAY OTTÓ: v. tüzér százados, 1950. végén tartóztatják le, a vád ellene szervezkedés, röpcédulázás és fegyvertartás. Valószínű, hogy Hargitay a Kard és Kereszt Mozgalommal állt összeköttetésben, és tudomása volt az izsáki csoportról. 1952-ben végezték ki.

HIDVÁRY PÁL: vitéz, ezredes. Született 1908-ban. A Ludovikát elvégezte 1932-ben. Mint a Kossuth Akadémia h. parancsnoka, szervezője és vezetője volt a legszélesebb ellenállási mozgalomnak. Hűtlenség vádjával tartóztatták le 1948 augusztus 10-én, és egy gyors tárgyaláson halálra ítélték. Alig egy hónappal később, 1948 szeptember 18-án a Gyűjtőfogházban kivégezték.

HARCOS LÁSZLÓ: egyetemi hallgató, született 1930-ban Baján. A bajai összeköttetés egyik fővádlottja. Andó őrnagy bírósága ítélte halálra a Fő utcai Katonai Bíróságon. Nyolc hónapig volt halálos, bámulatos bátorsággal viselkedett úgy a tárgyalásán, mint kivégzésén 1954 január 14-én a Gyűjtőfogházban.

HALÁPI JÓZSEF: tengerészkapitány, született 1890-ben. Horthy Kormányzó szárnysegédtisztje volt. A Kard és Kereszt mozgalomban való részvételéért, összeköttetés vádjával ítélték halálra, és végezték ki 1950 november 22-én a Gyűjtőfogházban.

HÁNYI FERENC: MÁV hídépítő technikus, Nyugatra szökött, majd visszatért. Kémkedés vádjával ítélte halálra a Fő utcai Katonai Bíróság, és végezték ki 1951 augusztus 4-én, ugyanott.

HERNÁDY GYULA: egyetemi hallgató, született 1928-ban, kémkedés és összeesküvés vádjával ítélte halálra a Margit körúti Katonai Bíróság Andó-tanácsa. 1951 áprilisában végezték ki a Fő utcai ÁVH központban.

HUMMER FERENC: egyetemi hallgató, a Pásthy perben a Margit körúton ítélték halálra. Vád: kémkedés, hűtlenség. 1950 június 14-én végezték ki a Katonai Bíróságon, Utolsó kiáltása "Becsülettel a Hazáért" volt.

Dr. HORVÁTH FERENC: rendőrszázados, pécsi lakos. 1950 november 24-én tartóztatták le kémkedés, összeesküvés vádjával. 1945 után átvette a rendőrség és a pécsi kapitányságon teljesített szolgálatot. A Bálint-féle ügyben ítélte halálra 1951 májusában a Fő utcai Katonai Bíróság Andó tanácsa. 36 éves volt amikor kivégezték szeptember 14-én.

HORÁK JÁNOS: egyetemi tanár, (történelem, teológia), A kecskeméti összeesküvésben ítélte Jónás tanácsa halálra, és végezték ki 1951. május 4-én a Gyűjtőfogházban.

HORVÁTH KÁLMÁN: cipészmester, akit az ÁVH határőrök 1952 nyarán a határon súlyosan megsebesítettek, és 1954 telén kémkedés vádjával kivégeztek. Az ügyben két testvérét is elítélték.

HALÁSZ BÉLA: v. csendőrőrmester, kémkedési ügyben végezték ki Horváth Kálmánnal együtt 1954. elején.

HUSZÁR JÓZSEF:gyöngyösi lakos, a Kis Szaléz ügyben ítélte kényszermunkára a Szovjet Katonai Bíróság 1946 októberében. Egy szovjet kényszermunkatáborban halt meg.

IVÁNYI BÁLINT: munkás, született 1906-ban Pálosszentkúton, kiskunfélegyházai lakos. Az összeesküvésben, mely a Grösz per egyik titkos pere volt, hatot végeztek ki 1952 május 28-án a Gyűjtőfogházban. A vád ellenük, hogy fegyveres összeesküvést szerveztek és szovjet katonákat gyilkoltak meg. Fia hat hónappal előbb jött haza szovjet hadifogságból. Halálos ítélete kihirdetésénél a következőket mondotta: "Amit Isten ad, abba belenyugszom, mert ez az Ó akarata".

JEZERSZKY OTTÓ: diák, kivégezték a Vaszary ügyben 1952 novemberében a PV-n.

HORVÁTH FERENC: csendőr főtörzsőrmester, pilisligeti lakos, a volt csendőrség legmagasabb tagja, 2. 06 cm, a piliscsabai credo ügyben fogták le 1950 augusztus 5-én. A Fő utcai Bíróságon súlyosan megverték, s mikor nem volt hajlandó vallani, halálra éheztették. 1951 karácsonyán halt meg, miután 14 napig nem adtak neki enni. A kegyetlenségéről hírhedt Szalma őrmester osztályvezető ezt ordította utoljára: "Itt fogsz megdögleni, rohadt zsandár! "

JAKAB FERENC: mozgópostás, a Győr-Sopron-Ebenfurt-i vonalon, letartóztatták 1952 áprilisában. Kémkedés vádjával, a Fő utcai Katonai Bíróság halálra ítélte és 1955 október 21-én a per másik vádlottjával, Désaknaival együtt kivégezték.

JELENTSICS GÉZA: született 1929-ben Budapesten, egyetemi hallgató. 1951 és 1954 között rendszeres futárszolgálatot teljesített. Ő volt a szervezője a soproni összeesküvésnek, egyike volt azoknak, akit az ÁVH legjobban szeretett volna elfogni. 1954. őszén, Sopron közelében az ÁVH-s határőrökkel vívott tűzharcban elesett.

JACZKÓ IVÁN: tisztviselő, a budapesti városháza elleni állítólagos pokolgépes merényletért statáriális bíróság halálra ítélte és 1947 decemberében a Gyűjtőfogházban kivégezték.

KARCZAGI FERENC: született 1922-ben, hűtlenség és kémkedés vádjával ítélte el a Margit körúti Katonai Bíróságon Andó őrnagy tanácselnök. 1951 januárjában végezték ki a Fő utcában.

Dr. KEREKES ERVIN: USA követségi fordító, 195 1-ben tartóztatták le és a Fő utcai Katonai Bíróság ítélte halálra. 1952-ben végezték ki ugyanott.

KERESZTES VINCE: nyűg. ezredes, rákospalotai lakos. Kémkedés vádjával ítélték halálra a Fő utcai Katonai Bíróságon. Vejével, Kalotai Gézával egyszerre végezték ki 1953 augusztus 17-én a Fő utcában.

KIRÁLYFALVY MIKLÓS: községi jegyző Pócspetriben. Statáriális Bíróság halálra ítélte azzal a váddal, hogy a pócspetri lakosság tüntetése alkalmából keletkezett tolakodásban kivette a rendőr kezéből a fegyvert és agyonlőtte vele a rendőrt. Kivégezték 1948 június 21-én.

KIRÁLY ANDRÁS: volt csendőr őrmester, a Bajához közel lévő Nagybaracskán lakott. Valószínűleg a bajai Kard és Kereszt mozgalomban való részvételért ítélték halálra és végezték ki 1953-ban a Fő utcai ÁVH-s Központban. (B. 002157/1953/6. sz. perirat.)

KIZMÁN OTTÓ: gimnazista, született 1929-ben. A Kiss Szaléz féle ügyben tartóztatták le 1946. április 18-án, Gyöngyösön. Szovjet Katonai Bíróság ítélte el 1946 októberében, és 1946 október 20-án Sopronkőhidán kivégezték.

KISS SZALÉZ: ferencrendi hittantanár, gyöngyösi katolikus lelkész, a vád szerint a gyöngyösi szovjetellenes szervezkedés vezetője. 1946 április 18-án tartóztatták le, a Conti utcai Szovjet Katonai Bíróság ítélte halálra, és 1946 október 20-án Sopronkőhidán végezték ki.

KISS ENDRE: gimnáziumi tanuló, Gyöngyös. Szintén a Kiss Szaléz ügyben tartóztatták le és ítélték el. Sorsa ismeretlen, lehet, hogy őt is kivégezték, lehet, hogy a kihallgatások alatt agyonverték.

KISS BENEDEK: gazdálkodó, fegyverrejtegetésért halálra ítélték és 1950 május elején kivégezték.

KOLLATH GYULA: egyetemi hallgató, a miskolci ref. pap fia. Szervezkedés, röpcédulázás vádjával tartóztatták le 1949-ben és 1950-ben végezték ki Miskolcon.

KŐSZEGI LÁSZLÓ: volt zászlós, dunapentelei tisztviselő, akit Olty Vilmos zárt tárgyaláson ítélt halálra Rákosi Mátyás ellen tervezett állítólagos merényletre való szövetkezés miatt. A halálos zárkában elmondta zárkatársainak, hogy a budapesti USA követséggel volt kapcsolatban, onnan kellett, hogy valaki feljelentse adatszolgáltatás címén. Beismerő vallomását csak azért írta alá, mert megfenyegették, hogy a feleségét is bezárják és a kislányát lelencházba teszik. Nagyobb nyomaték kedvéért felnyitották előtte a szomszéd szoba ajtaját, ahol felesége ült kislányával a karján. Kivégezték 1952 július 9-én.

KŐVÁRY JÁNOS: v. tüzér hadnagy, született 1916-ban Keszthelyen, A Fehér Gárdában való részvételéért a Budapesti Megyei Bíróság Jónás tanácsa összeesküvés vádjával halálra ítélte és az ítéletet 1952 február 4-én a Gyűjtőfogházban végrehajtották. Nős volt, két gyermek maradt utána.

KÖVESY SÁNDOR: határ vadász-őrnagy, először 1948. végén tartóztatják le, a Dózsa ügyben kisebb ítéletet kap, utána újabb adatok alapján perújrafelvételt csináltak a Fő utcai Katonai Bíróság halálra ítélte és 1952-ben kivégezték.

KOSZTOLÁNYI JÓZSEF: született 1924 július 18-án Budapesten. 1943-ban a Ludovikán hadnaggyá avatták. A bajai fegyveres összeesküvés vezetőjeként Jónás tanácsa 1953 június 10-én halálra ítélte, és 1953 október 24-én a Gyűjtőfogházban kivégezték. A Keresztény Szocialista Magyar Munkásmozgalom megalapítója.

KOVÁCS JÓZSEF: egyetemi hallgató, 1948-ban szervezkedés miatt kisebb ítéletet kap. 1952-ben újra lefogják, újra szervezkedés vádjával, a Markó utcai Megyei Bíróság halálra ítélte és 1953 elején a Gyűjtőfogházban kivégezték.

KOLLÁR JÁNOS: gazda, idősebb, kb. 62-65 éves lehetett, mikor az ÁVH lefogta. 1946-ban agyonütött egy szovjet katonát, aki a feleségét megerőszakolta. 1950-ben Jónás ezért halálra ítélte, és 1950. júliusában a Gyűjtőfogházban kivégezték. Jellemző, hogy a Szovjet katonai szervek tudtak az estről 1946 óta.

KOVÁCS BOLDIZSÁR: kecskeméti gazdaember, szintén agyonütött egy szovjet katonát, aki erőszakoskodott a menyével (fia szovjet hadifogságban volt). Az első tárgyaláson önvédelmet állapítottak meg és szabadon bocsátották. Az ÁVH azonnal, még a Bíróság épületében újra lefogta, új tárgyalást tűztek ki és halálra ítélték. 1951 február 28-án végezték ki a Gyűjtőfogházban.

KOVÁCS ISTVÁN: repülő őrmester a Néphadseregben, de ugyanakkor tagja a Fehér Gárda Szervezetnek. 1950 nyarán tartóztatják le. A Fő utcai Katonai Bíróság összeesküvés vádjával halálra ítélte és 1951 március 31-én kivégezték.

KOVÁCH LÁSZLÓ: gimnazista, Gyöngyösről. A Kiss Szaléz ügyben fogják le 1946 április 18-án. Vád: fegyveres összeesküvés, szovjet tisztek elleni merénylet. Szovjet Katonai Bíróság ítélte el, sorsa ismeretlen. Lehetséges, hogy Sopronkőhidán kivégezték, vagy valamelyik szovjet munkatáborban halt meg.

KOPPÁNDY JÓZSEF: volt ezredest összeesküvés vádjával, a bajai Kard és Kereszt Mozgalomban, halálra ítélték, és 1953 október 6-án a Fő utcai ÁVH Központban kivégezték.

KARÁCSONYI LÁSZLÓ: v. vk. ezredes, volt párizsi magyar katonai attasé. Adatszolgáltatás vádjával 1951 őszén a Fő utcai Bíróság halálra ítélte és 1952-ben ugyanott kivégezték.

KOVÁCS TIBOR: hadnagy a Ludovikán felavatták 1943. augusztusában. A Fő utcai Katonai Törvényszék zárt tárgyaláson halálra ítélte kémkedés és szervezkedés vádjával és 1954. júniusában a Fő utcában kivégezték. Kovács mint futár Nyugatról tért haza.

KOVÁCSNÉ, szül Gergely Piroska: az angol követségen volt alkalmazásban. 1921-ben született Dunavecsén, férje mint főhadnagy hősi halált halt a Keleti fronton. A Margit körúton Radetzky-Jávor tanács kémkedésért halálra ítélte, és 1950 novemberében ugyanott kivégezték.

KONCZ LÁSZLÓ: v. főhadnagy. Katonai Bíróság ítélte halálra, és 1953-ban a Fő utcában kivégezték Semmilyen közelebbi adat az ügyével kapcsolatban nincsen.

KARPINSZKY LÁSZLÓ: sorkatona, a pesterzsébeti UDB-s (jugoszláv) ügy fő vádlottja. A kelenföldi laktanyában éjjel titokban lefényképezte a fontosabb katonai papírokat és térképeket, s azokkal akart külföldre szökni. Egy éjszaka az egyik elhárító tiszt váratlanul visszatért a laktanyába, s tettenérte Karpinszkyt fényképezés közben. Dulakodás közben Karpinszky leütötte az elhárító tisztet és sikerült az összes adattal Jugoszláviába szöknie. Annak ellenére, hogy országos körözést adtak ki ellene, az UDB utasítására visszatért, és 1952 nyarán elfogták. Az 1952 november 15-én megtartott Katonai Bírósági tárgyaláson halálra ítélték, és 1953 október 14-én a Pestvidéki Fogház ÁVH Központ udvarán kivégezték. Utolsó pillanatig bátran viselkedett, mindent magára vállalt, annak ellenére, hogy nagyon megkínozták.

KOVÁCS ATTILA; vitéz, főhadnagy. Született 1922 február 25-én, 1942-ben avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián, mint évfolyamelsőt. Avatása után azonnal frontszolgálatra jelentkezett, és hamarosan kitűnt bátor és helytálló magatartásával. Az összeomlás után Nyugaton maradt. Több ízben mint futár is hazatért. Dózsa Attilának a nevében lőtték és társainak bukása után kezében futnak össze az ellenállás szálai. 1949 tavaszán két ÁVH-s ügynök éjszaka betört az Innsbruck (Ausztria) melletti házába, s el akarták rabolni a fontosabb papírokat. A párharcban Kovácsot agyonlőtték. A francia katonai hatóságnak sikerült a két gyilkost elfognia, hét évi börtönbüntetésre ítélték őket, de rövid idő után mindkét gyilkost valamilyen titkos megegyezés alapján elengedték.

KALOTAI GÉZA: MÁV intéző volt a kelenföldi pályaudvaron. Kémkedés vádjával tartóztatták le 1952 végén, miután a pályaudvaron keresztülhaladó szovjet szállítmányokról értesítette apósát, Keresztes Vince nyűg. ezredest, akivel azután együtt ítélték el és végezték ki mindkettőjüket 1953 augusztus 17-én a Fő utcában.

KOVÁCH ANDRÁS: v. min. tanácsos, "Bandi bácsi" a "Rongyos Gárda" összeesküvés vádlottjaként halálra ítélték 1948. novemberében, és 1949 márciusában kivégezték a Gyűjtőfogházban.

LANDAUER EDWARD: KM. A. C. (Királyi Magyar Automobil Club) volt főtitkára. 1950 májusában végezték ki a Margit körúton a Katonai Bíróság ítélete alapján. A vád ellene adatszolgáltatás volt "idegen hatalom" részére. Landauer, az első világháború egyik legszebben dekorált tisztje volt, zsidó származása ellenére a Horthy időszakban megválasztották az Automobil Club titkárának, később a háború folyamán sem történt semmilyen bántódása. Kiváló ember és kiváló jellem volt. Mikor halálra ítélték, nem kért kegyelmet. Ezzel búcsúzott el zárkatársaitól: "Eddigi életem nagyon szép volt, ezek alatt (kommunisták) úgyis csak nyomor volna az életem, miért éljek hát?! "

LATYAK ISTVÁN: szállodai alkalmazott, 1952-ben fogták le kémkedés vádjával. A Fő utcai Katonai Bíróság halálra ítélte, és 1953 január 21-én kivégezték. Latyak Moholon született,

Siklóson dolgozott és jugókkal volt kapcsolatban. 2. fokú ítéletét az akasztófa alatt olvasták fel.

LICSKAY JÓZSEF: gazdálkodó, 1952. júliusában Jónás tanácselnök ítélete alapján kivégezték a Gyűjtő-Kisfogházban. Licskay a Somogy megyei Táska községben lakott, 1946 nyarán agyonütött két szovjet katonát, akik a feleségét erőszakolták meg.

LŐRINCZI SÁNDOR: volt vk. ezredes, született 1910-ben, hadnaggyá avatták 1932-ben. Hűtlenség vádjával ítélték el, a Vezérkari Iskolán volt előadó, és 1950 augusztus 19-én kivégezték a Margit körúti fegyházban.

LOVÁSZ ELEMÉR: MÁV felügyelő (vagy főintéző). Született 1908-ban, letartóztatták 1948 augusztus 8-án. A Hadváry ügy másodrendű vádlottjaként Olthy halálra ítélte és 1948 szeptember 18-án a Gyűjtőfogházban kivégezték. Testvére volt Lovász Olivér vk. őrnagynak, s egy hazatért ügynöknek mondta el a Szovjetunióból Magyarországra érkező katonai szállítmányok és fegyverek adatait.

LUKÁCS PERBÁRT: ferences atya, gyöngyösi lakos, 1946 április 18-án tartóztatták le összeesküvés vádjával, a Conti utcai Szovjet Katonai Bíróság kényszermunkára ítélte, egy karéliai munkatáborban halt meg.

LUX ERNŐ: MÁV igazgató, 1878-ban született Budapesten, 73 éves elmúlt amikor a Katonai Bíróság hűtlenség vádja alapján kivégezte 1950 február 4-én a Margit körúton. Már nyugdíjban volt, tehát az ellene felhozott hűtlenségi, adatszolgáltatási vád nem felelhetett meg a valóságnak. Igaz, hogy kapcsolatban volt régi barátaival, akik a magyar ipar és közlekedés vezető szakemberei voltak, Rödiger, Magasházy, Varga, s akik társadalmilag kapcsolatban voltak a nyugati hatalmak budapesti képviselőivel. - Halálos ítéletét mosolyogva fogadta, és ő is azt vallotta, mint Landauer, hogy jobb becsülettel meghalni, mint ebben a rendszerben élni. ifj. MAGASHÁZI ÁDÁM: született 1932-ben Budapesten. Édesapját, a csepeli W-M. műszaki vezérigazgatóját hűtlenség vádjával kivégezték. Ádám csepeli barátaiból újabb ellenállási csoportot szervezett, legtöbbjük letartóztatáskor még nem volt 19 éves. Jónás tanácsa 1951 augusztusában életfogytiglanra, majd miután a 20. életévüket betöltötték, a 2. fokú bíróság halálra ítélte, és 1952 júniusában a Gyűjtőfogházban kivégezték.

MAGASHÁZI ÖDÖN: született 1884-ben, a csepeli W-M művek műszaki vezérigazgatója. Az ország egyik legképzettebb műszaki szakembere, aki a háború befejezése után a helyén maradt, s az ő irányítása alatt kezdték meg a csepeli munkások a gyár újjáépítését. Hol volt ekkor még a Kommunista Párt? Kémkedésért és adatszolgáltatásért a Katpol 1949 elején letartóztatta és 1950 február 4-én a Margit körúton mártírhalált halt.

MAGYAR MIHÁLY: Fiatal katona volt, akit 1954 január 14-én a Gyűjtőben másik két katonatársával kivégeztek. Ezen a reggelen végezték ki Harcos Lászlót, a bajai összeesküvés vezetőjét is.

MAJOROS ISTVÁN: rádióműszerészt kémkedés és titkos rádióhasználatért ítélték halálra, és a Katonai Bíróság Fő utcai börtönében végezték ki 1952 tavaszán. Elsőfokú tárgyalását Szombathelyen tartották 1951 augusztus 11-19 között. A Csepregi összeesküvésben szerepelt.

MARTOS TIVADAR: 21-22 éves lehetett, amikor a Fő utcában a Katonai Bíróság ítélete alapján kivégezték, 1952. májusában. A vád ellene kémkedés volt, a halálos zárkatársai vallomása szerint szovjet ÁVH ügynökök rabolták el Bécsből 1951 nyarán.

MARTON GYÖRGY: textilmérnök, a rákóczifalvai CIA ügy egyik vádlottá. A Fő utcai Katonai Bíróság halálra ítélte és 1953 május 6-án ott ki is végezték.

MARTINOVICH GYÖRGY: v. huszár hadnagy, született 1923 március 26-án, felavatták a Ludovika Akadémián 1943 augusztus 20-án. Kémkedés vádjával a Margit körúti Katonai Bíróság halálra ítélte, és 1949 október 15-én ott ki is végezték. Ügyében egyedül volt, bűntársai nem voltak. A népszerű "Kacsa", ahogy barátai általában hívták, bátran, a Ludovikás jelmondattal az ajkán halt meg.

MARZSÓ LÓRÁNT: vitéz, verebélyi, volt páncélos százados. Született 1907. február 19-én. A Ludovikát 1929 október 1-én végezte el. A budapesti francia követség alkalmazottja volt, a követ sofőrje, a 2mme Bureau ügyben fogták le. Katonai Bíróság halálra ítélte, és 1954 februárjában végezték ki a Fő utcai börtönben. Feleségét 1956-ban értesítették férje kivégzéséről. Igen kiváló, jellemes, tiszta, hazát szerető ember volt, aki a tárgyaláson is próbált mindenkit menteni, sajnos hasztalanul.

MATÓK LEÓ: volt hadapródiskolás, született 1929-ben Szombathelyen, 1948-ban érettségizett a szombathelyi premontrieknél. Utána letartóztatásáig, 1950. decemberéig alkalmi munkás. Édesapja volt honvéd ezredes, hárman voltak testvérek. Az Antibolsevista Front 7. számú vádlottjaként állt a Megyei Bíróság Jónás/Gönczy tanácsa előtt 1951 április 5-én. Zárt tárgyaláson visszavonta a vádakat, s hivatkozott az ÁVH börtöneiben kínzásokkal kierőszakolt vallomások valótlanságaira. Jónás pillanatok alatt félbeszakította a tárgyalást utána Matókot halálra ítélték, és kémkedés, fegyveres összeesküvés vádjával 1951 október 13-án a Gyűjtőfogházban kivégezték.

Dr. MELOCCO JÁNOS: Az "Új ember" szerkesztője volt. Francia követségi 2mme Bureau ügyben tartóztatták le és 1951 február 28-án a Fő utcai börtönben kémkedés vádjával kivégezték.

MESTER LÁSZLÓ: (Macher László), a Kisgazdapárt gyöngyösi pártszervezetének volt a titkára. 1922-ben született, 1946 április 18-án tartóztatták le fegyveres összeesküvés vádjával, szovjet Katonai Bíróság ítélte el a Conti utcai börtönben. Utoljára 1946 októberében látták, lehetséges, hogy őt is kivégezték, vagy valamelyik szovjet kényszermunkatáborban halt meg.

MIHÁLYI IVÁN: v. huszárezredes, a háború alatt a Ludovika Akadémia lovaglótanára volt. Francia kapcsolatai miatt 2mme Bureau ügyben ítélték halálra a Fő utcai Katonai Bíróságon, és 1954 márciusában kivégezték. Nem fellebbezett.

MIKES JÓZSEF: 1920 körül született Budapesten. A Markó utcai Megyei Bíróság Jónás tanácsa ítélte halálra szabotázs cselekményért, telefonvonalat vágott el; valamikor 1952 februárjában végezték ki a Fő utcában. Állítólag repülőhadnagy volt a háború alatt.

MIKÓFALVY ISTVÁN: volt páncélos főhadnagy. Született 1916 december 27-én, felavatták 1939 január 15-én. Eredeti neve: Mamuzich Mikófalvy nevét örökbefogadó nagybátyja, v. Mikófalvy Ferenc, v. őrnagy által kapta. 1944-ben már százados, a Fővezérség Különleges Csoportjánál teljesített szolgálatot. 1945-ben az oroszok elfogták és Galati-ban agyonlőtték;

MOJZES JÁNOS: volt csendőr őrmester, Nyugatról járt haza mint futár, főleg csendőröket, tábori csendőröket szervezett be az ellenállásba. 1949 januárjában, valószínűleg nyugati szervezetekbe beépült ÁVH Katpol-os ügynökök jelentése alapján elfogták. A Margit körúti Katonai Törvényszék halálra ítélte, és 1949. augusztus 31-én kivégezték.

MOLNÁR SÁNDOR: gazdálkodó, a TSZ-be való kényszerítés után felgyújtotta a kolhoz gabonáját, és statáriális ítélettel 1950 július 14-én a Gyűjtőfogházban kivégezték.

MOLNÁR DÉNES: nagykőrösi lakos, középiskolai tanár, a szegedi Kard és Kereszt Mozgalom egyik vezetője. 1950 tavaszán fogták le, és a Megyei Bíróság ítélete alapján 1951 április 13-án kivégezték.

NÉMETH LÁSZLÓ: v. rep. hadnagy, műszaki rajzoló, született 1920 február 10-én. 1942 november 1-én került a hivatásos állományba. Valószínűleg Postner Józseffel volt egy ügyben. Kémkedés vádjával a Katpol tartóztatta le, és a Margit körúti Katonai Bíróság ítélte halálra 1949 decemberében. Kivégezték ugyanott 1950 február 14-én. Közelebbit az ügyről nem tudunk. Utolsó búcsúkiáltását "Istennel a Hazáért" az összes zárkában hallották.

NYIKOS ZOLTÁN: született 1927-ben, kémkedés vádjával tartóztatták le és a Viszneky testvérek kémkedési ügyében ítélték halálra. 1950 december 27-én végezték ki a Margit körúton.

NYILASSY SÁNDOR: v. jutási őrmestert összeesküvés vádjával tartóztatták le. A Kard és Kereszt Mozgalomban vett részt. 1952 augusztus 24-én tárgyalta az összeesküvési pert a Markó utcai Megyei Bíróság Jónás tanácsa. Halálra ítélték, és 1952 november 22-én kivégezték a Gyűjtőfogházban.

ONDRIK JÓZSEF: banktisztviselőt, gyöngyösi lakost a Kiss Szaléz ügyben tartóztatták le 1946 április 18-án, az utolsó hír a Conti utcai fegyházból származik, ott még látták, utána eltűnt, soha senki nem látta, s nem tudnak róla. Lehetséges, hogy agyonverték, vagy őt is kivégezték a Kiss Szaléz ügy többi vádlottjával 1946 október 20-án Sopronkőhidán.

PAPP ERVIN: teológus, budapesti lakos, Fővárosi Bizottsági tag, volt Kisgazdapárti képviselőjelölt. 1949 február 4-én tartóztatták le összeesküvés vádjával. (1947. tc. VII. é.) A tárgyalás a Markó utcai Bíróságon volt, Jónás tanácselnök és Alapi ügyész irányítása mellett, 1950 május 10-én. Halálra ítélték, s több mint egy évig volt halálos zárkán, amikor 1950 kora őszén (szeptemberben) a Gyűjtőfogházban kivégezték.

PÁSTHY ISTVÁN: v. főhadnagy, született 1921 október 9-én, hadnaggyá avatták a Műszaki Akadémián 1943 augusztus 20-án. A róla elnevezett kémkedési ügy fővádlottja. Kémkedés és adatszolgáltatás vádjával ítélték halálra a Margit körúti Katonai Bíróságon, és öt társával együtt kivégezték 1950 június 14-én, ugyanott. Az ügy részben a Katpol. agent provocateur mestermunkája. A nyugati "összekötő" nem volt más, mint a Katpol. egyik ügynöke, "Vojcek", alias "Thomson" kapitány.

PÓCS FERENC: gimnáziumi tanuló, gyöngyösi lakos. Letartóztatták 1946 április 18-án fegyveres összeesküvés és szovjet tisztek elleni merénylet vádjával. Szovjet Katonai Bíróság ítélte el a Conti utcai börtönben. Sorsa ismeretlen, mint sokaké ebben a perben. Lehetséges, hogy kivégezték 1946 október 20-án Sopronkőhidán, de lehetséges, hogy valamelyik szovjet munkatáborban halt meg. Senki nem tud róla.

Dr. POGRÁCZ ALAJOS: ügyvéd, az Egyesült Álamok budapesti követségének hivatalos fordítója. A Grösz perrel kapcsolatban fogták le, és ügyét különválasztva, később Olty tanácselnök 1951-ben ítélte halálra kémkedés vádjával. 1952-ben végezték ki.

POSTNER JÓZSEF: 30 éves gépészmérnök, a Margit körúti Katonai Bíróság ítélte halálra kémkedés vádjával. Valószínűleg Németh József v. rep. hadnaggyal volt egy ügyben, mert mindkettőjüket egyszerre végezték ki 1950 február 14-én. Nem tudjuk, hogy milyen nyugati állam szervezetével voltak kapcsolatban.

PRETTENHOFFER JENŐ: a Győri Vagongyár népszerű főmérnöke, született 1892-ben. Német hangzású neve ellenére hazáját végtelenül szerető magyar ember volt. A háború alatt és után helyén maradt, s a Győri Vagongyár újjáépítésében nagy szerepe volt. Tulajdonképpen feljelentési kötelezettség elmulasztása miatt vonták felelősségre. Egy Nyugatról hazatért futárnak adott szállást, de ráfogták az adatszolgáltatás vádját is. A Margit körúti Katonai Bíróság Radetzky tanácsa ítélkezett felette 1949 októberében. Halálra ítélték. Nem tört meg, az utolsó pillanatig, 1950 április 1-ig, büszkén viselte sorsát. Három apró gyermek maradt árván utána.

PÜNKÖSDY LÁSZLÓ: nemes, uzoni, volt vk. százados, született 1912 január 4-én Erdélyben. A Ludovika Akadémián avatták hadnaggyá 1934 augusztus 20-án. A háború utáni években Nyugatról járt haza, és az elsők között volt, aki a hazai ellenállás megszervezésében részt vett. 1947-ben elfogták, és kémkedés vádjával a Markó utcai Bíróság halálra ítélte. Kivégzésére csak í949-ben került sor. "Éljen a székely nép! " kiáltással halt mártír halált.

PÉNZES ISTVÁN: technológiai tanuló. 1946 június 17-én az Oktogon téren lelőtt három szovjet katonatisztet, akik közül kettő belehalt sérüléseibe. Utána leöntötte magát benzinnel, és ott halt meg a téren. Állítólag a belügyminisztérium utána megtalálta a "felbujtókat", s azt a szervezetet, amelyhez Pénzes tartozott. Hogy melyik "illegális szervezet" volt, soha nem derült ki. Mindenesetre a belügyminisztérium ezt az esetet használta fel arra, hogy minden szervezetet, egyesületet feloszlasson. így került sor a Cserkészszövetség és az összes vallásos ifjúsági szervezet feloszlatására.

PETRUS GYULA zsoké, kivégezték a Grösz per mellékperében 1952 május 28-án. Péter Gábor használta fel hamis tanúnak Vezér Ferenc ellen. Maga tanította be, kirakat peren súlyos vallomást tett társai ellen, mégis kivégezték. Sajnos hitt Péter Gábornak!

RADÓ ZOLTÁN: a Nehézipari Minisztérium főosztályvezetője. A háború alatt Angliában élt, 1945-ben tért haza, s utána belépett a Kommunista Pártba. A STANDARD ügyben tartóztatták le 1949. november 19-én azzal a váddal, hogy a Standard gyár termelési kimutatásait elküldte a gyár angliai anyavállalatának. 1950. február 17-én a Markó utcában nyilvános tárgyaláson halálra ítélték, és 1950. május 10-én a Gyűjtőfogházban kivégezték.

RAJKAI GÁBOR: a Széchenyi Gimnáziumban érettségizett 1947-ben, nem volt 22 éves, amikor kivégezték. Kémkedés vádjával tartóztatták le, lefényképezték, amikor az USA budapesti követségére bement. Megyei Bíróság ítélte halálra, és a Fő utcában végezték ki 1951-ben. Hihetetlen bátran, öntudatosan viselkedett, a siralomházban Villon: "Az akasztott ember balladája" c. versét szavalta.

RÁKOSI GYULA: MÁV forgalmista, a Dóczy perben ítélték halála. Kivégezték 1950. július 12-én.

REGÉCZI NAGY IMRE: főmérnököt a Katpol. ügynökei 1948. őszén tartóztatták le, s a Margit körúton a Katonai Törvényszék Radetzky tanácsa azzal a váddal ítélte halálra, hogy kiszolgáltatott az ózdi Vasgyárról egy olyan brosúrát, amit 1938-ban nyomtattak, kimondottan terjesztés-propaganda szempontjából. Látva, hogy minden védekezés hiábavaló, nyugodtan, tiszta lelkiismerettel várta sorsa beteljesülését. 1949 augusztus 24-én végezték ki a Margit körúti fegyházban. Fiát, Imrét akkor tartóztatták le, amikor édesapjától jött búcsút venni a siralomházban.

REGŐS OTTÓ: rádióműszerész, született 1925-ben Mohácson. 1952-ben tartóztatták le, és 1953 januárjában ítélte halálra a Katonai Bíróság, a CIA részére való kémkedés vádjával. Az ügyről igen keveset tudunk, nem volt bűntársa. 1953 május 24-én végezték ki a Margit körúton.

ROEDIGER MIKLÓS: a MAHART (volt MFTR) vezérigazgatója, a magyar műszaki és ipari élet egyik legkiválóbb képviselője. A háború utáni magyar folyami-tengerhajózás beindítója. Az USA követség számos beosztottjával volt kapcsolatban, ez elég volt a Katpol. -nak, hogy kémkedés címén letartóztassa. 1950 február 4-én végezték ki, másik három társával a Margit körúton. 62 éves volt.

ROMVÁRI ISTVÁN: BSZKRT főtisztviselőt összeesküvés és szervezkedés vádjával tartóztatták le 1949 február 4-én. Tárgyalására 1950 május 10-én került sor, és Jónás tanácsa halálra ítélte. A Gyűjtőfogházban végezték ki 1951 őszén.

RIGÓ DEZSŐ: kémkedés vádjával ítélték halálra és végezték ki 1952 nyarán a Fő utcában. Salzburgban képezték ki, s küldték haza. Hazatérése után hamarosan lefogták, valószínűleg az ÁVH beépített embere üzente meg Rigó hazatérését és feladatát.

SÁRY ÁKOS: (vagy Saáry Ákos) született 1932 körül. Hadapródiskolás volt, s 18 éves, amikor kivégezték. Katonai Bíróság ítélte halálra, az egyik vád ellene többek között az volt, hogy 16 éves korában a Fogaskerekű felrobbantásával ki akarta nyírni Rákosit, de a vád többi pontja között szerepelt az összeesküvés és fegyverrejtegetés, robbantási kísérlet stb. 1950 augusztusában végezték ki a Margit körúton.

SALLAI ERNŐ: egyetemi hallgató, született 1933-ban Csepelen, régi munkás család gyermeke. Egy darabig a DISZ csepeli szervezetének titkára, de ugyanakkor tagja már egy ellenállási csoportnak. 1950 novemberében tartóztatták le, a Jónás-Alapi kettős halálra ítéli, és 1952 júniusában a Gyűjtőfogházban kivégzik.

SALLAI MIHÁLY: ügyéről nem tudunk semmit. A Katonai Bíróság halálra ítélte, és 1951-ben a Fő utcában kivégezték.

SÁNDOR ISTVÁN: szaléziánus szerzetes, született 1911-ben Rákospalotán. Szervezkedés és hűtlenség vádjával a Fő utcai Katonai Bíróság halálra ítélte, és 1952 június 8-án kivégezték. A rákospalotai Clarisszeum Intézet prefektusa volt. özv. SAS JÓZSEFNÉ: szül. Jakabffy Lenke, született 1908-ban Pécsett. Nővére volt Jakabffy Gyulának (Dr. Horváth per), aki Nyugatról tért haza. 1950 november 25-én tartóztatták le, s a Katonai Bíróság Andó ezredes (Sebes ügyész) tanácsa 1951 májusában halálra ítélte. Az ítéletet 1951 szeptember 14-én hajtották végre. Az első nő vádlott volt, akit kémkedésért halálra ítéltek és kivégeztek.

Dr. SASSY SZABÓ LÁSZLÓ: ügyvéd, született 1910-ben Nyíregyházán. A Pásthy per egyik vádlottjaként kémkedésért halálra ítélték, és 1950 június 14-én a Margit körúton kivégezték.

SERESS ISTVÁN: gazdálkodó, fülöpszállási lakos. 1951 decemberében tárgyalták ügyét a Markó utcai Bíróságon szervezkedés és szovjet katonák meggyilkolása vádjával. Halálra ítélték, és 1952 július 9-én a Gyűjtőfogházban kivégezték.

SIMON MIHÁLY: gazdálkodó, született 1920-ban Vasper, Zala megyében, államellenes összeesküvés vádjával ítélték halálra a Fő utcai Katonai Bíróságon, és ott is végezték ki 1952. szeptember 19-én másik három társával.

SIMON ALBERT: született 1923-ban Vasperben, Zala megyében. Simon Mihály öccse, ugyancsak államellenes összeesküvés vádjával ítélték halálra, és bátyjával együtt végezték ki a Fő utcában 1952 szeptember 19-én.

SÍPOS FERENC: földműves, született Farkasfán, Vas megyében. A hírhedt farkasfai ÁVH terror egyik áldozata. Kémkedés, szervezkedés vádjával ítélte halálra a Fő utcai Bíróság 1952. novemberében. Kivégzésére 1953 július 8-án került sor ugyanott.

SÍPOS JÁNOS: földműves, Sipos Ferenc öccse, szintén a farkasfai kémkedési és ellenállási perben szerepelt. Született 1928-ban Farkasfán. 1952 novemberében ítélték halálra, és 1953 július 8-án végezték ki a Fő utcai ÁVH-s Központban.

SOMBOR JÁNOS: volt hivatásos őrmester. Háború alatt a kőszegi katonai iskolában volt testnevelési oktató. Itt volt abban az időben növendék Matók Leó is. Államellenes szervezkedés és kémkedés vádjával ítélték halálra. Tárgyalása és kivégzésének időpontja ismeretlen.

SOMHEGYI LÁSZLÓ: repülő zászlós, született Gyöngyösön 1926-ban. Először a Botfalvay ügyben fogták le, de kiengedték. Nyugatra menekült, és ott kapcsolatba került magyar ellenállási csoportokkal. 1947-től kezdődőleg rendszeresen járt haza, mint futár. 1948 karácsonyán valószínűleg CIA árulás folytán várták a határnál. Mikor látta, hogy nincs menekvés, bevette a nála lévő ciánkáli ampullát, ami pillanatok alatt végzett vele. Tudta, ha elfogják, az ÁVH kínzásokkal kényszeríteni tudja sok ellenálló bajtárs nevének bevallására.

SOMOGYI JÓZSEF: rendőr őrmestert a Margit körúti Katonai Bíróság ítélte halálra fegyveres szökés vádjával. A körmendi őrsről szökött el két másik rendőr bajtársával. Ausztriában az osztrák csendőrök elfogták, és kiadták őket a szovjet megszállóknak. Kálváriájuk a Margit körúton végződött, ahol mindhármukat kivégezték 1951 júniusában. Sajnos a másik két rendőrnek neve ismeretlen.

SOTONYI PÁL: halálraítélték a 2. Grösz perben. Kivégezték 1951 végén.

SVELECZ ISTVÁN: postai alkalmazott, Molnár községből származott. A háború alatt az SS-nél teljesített szolgálatot, ezért a háború befejezése után több évet ült börtönben. Szabadulása után a posta kábellefektetésénél dolgozott, és az új kábelek helyét és technikai adatait szolgáltatta ki a jugoszlávoknak. 1952 elején tartóztatták le, s a Fő utcai Katonai Bíróság kémkedés vádjával halálra ítélte. Az ítéletet 1953 január 21-én hajtották végre ugyanott.

SZABÓ MIKLÓS: idomműszerész, lacházai lakos. Annyit tudunk róla, hogy kémkedés vádjával ítélte halálra a Fő utcai Katonai Bíróság, és 1953 május 6-án kivégezték.

SZABÓ GYULA gyöngyösi lakos, 1946 április 8-án tartóztatták le a Kiss Szaléz ügyben. A Conti utcai Katonai Bíróság ítélete után eltűnt, és soha többé nem látták. Lehet, hogy kivégezték, vagy valamelyik szovjet munkatáborban halt meg.

SZABÓ ERNÓ: a farkasfai ügyben végezték ki 1953 július 8-án. Párttitkár volt, s így az ÁVH dühe fokozottan irányult Szabó ellen. Nagyon megkínozták. Ügyét 1952 novemberében tárgyalta a Fő utcai Katonai Bíróság.

SZÓRÁD MIHÁLY: határőr, kivégezték két másik katonatársával 1954 január 14-én, valószínűleg szökésért és a nyugatról való bejövetel elősegítéséért.

SZVITEK ISTVÁN: diák, a sülysápi per elsőszámú vádlottja. Fegyveres összeesküvés vádjával halálra ítélték, és 1951. áprilisában kivégezték.

Dr. SZTANKÓCZY LÁSZLÓ: MÁV ügyész, a Dóczy. ügy egyik halálos áldozata. Kémkedés vádjával ítélte halálra a Margit körúti Katonai Bíróság 1949 őszén, és kivégezték 1950 július 12-én ugyanott.

SZŰCS (V. SZŰTS) ISTVÁN: rendőr százados, újpesti, labdarúgójátékos. Menyasszonyával próbált kiszökni, elfogták és kivégezték 1951 végén. Nincs közelebbi adat róla.

SZŰTS JÓZSEF: alezredes, a Kossuth Akadémia vívómestere. 1949 februárjában tartóztatták le a Dózsa ügyben. Hűtlenség vádjával ítélte el a Margit körúti Katonai Bíróság 1949 október 6-án. Kivégezték másik négy társával 1950 április 1-én. Szegény szülők gyermekeként végezte el iskoláit, és már a háború alatt hivatásos tisztként szolgált. Hatodik gyermeke akkor született, amikor megkapta a börtönben a halálos ítéletet. Híres mondása volt: "Mindenért egyszer fizetni kell! ".

SCHREIBER RUDOLF: halász, korábban katonatiszt volt, Fertődobon lakott. Itt tartóztatta le az ÁVH kémkedés, fegyverrejtegetés vádjával. Tárgyalására 1952. januárjában került sor, s a halálos ítéletét 1952 júniusában hajtották végre a Fő utcában. Aránylag fiatal ember volt, igen bátran viselkedett, halálos zárkatársait a fertőtói élményeivel szórakoztatta.

SZATHMÁRY ERNŐ: vitéz, határvadász főhadnagy. Született 1919 február 8-án, és hadnagya avatták 1942 december 6-án. A Katpol. tartóztatta le kémkedés és "ellenséges ügynökök" segítése vádjával. A Margit körúti Katonai Bíróság ítélte halálra, és ott is végezték ki 1949 augusztus 4-én. A halálos zárkán megesküdött Csulák Babával, aki szintén kémkedés vádjával volt a Margit körúton. Utolsó kiáltása "Becsülettel a Hazáért! ". Igen bátran viselkedett.

SZÉCSI VINCE: Szeged-környéki gazdaember, az UDBA (jugoszláv) részére elkövetett kémkedésért végezték ki 1954-ben. Bűntársai fia, József és Dobó József, Kisgazdapárti képviselők voltak, ezek kegyelmet kaptak 1954 január 14-én.

TASS FERENC: (Tesch) gimnáziumi tanuló, született 1929-ben. 1946. június 1-én tartóztatták le, mint az u. n. Bakony brigád tagját. Fegyveres összeesküvés vádjával állították Szovjet Katonai Bíróság elé a Conti utcai börtönben, ahol halálra ítélték. Nem sokkal azután Sopronkőhidán 1946 október 20-án több társával együtt kivégezték.

TÓTH KÁLMÁN: gazda, született Cserépfalván, ott is tartóztatták le 1953-ban összeesküvés vádjával. Mint a Fehér Partizánok tagját a Katonai Bíróság halálra ítélte, és 1954 április 4-én kivégezték a Fő utcában.

TÓTH ILLÉS: vendéglős, a pálosszentkúti per egyik szerencsétlen áldozata. Péter Gábor rábeszélte és megígérte, hogy nem akasztják fel, ha öccse és Vezér Ferenc pálosszentkúti szerzetes ellen vall a főtárgyaláson. A sok kínzás után ráállt, és súlyos terhelő vallomást tett két társa ellen. Sorsát mégsem kerülte el, 1952 május 28-án őt is felakasztották.

TÓTH JÓZSEF: gazdálkodó, Tóth Illés öccse, a Grösz per pálosszentkúti csoportjának egyik vádlottja. Összeesküvés és szervezkedés vádjával állították a Budapesti Megyei Bíróság Olty tanácsa elé 1951 júliusában. Bátyja terhelő vallomása után halálra ítélték, és 1952 május 28-án a Gyűjtőfogházban kivégezték.

TÓTH JÁNOS II: szintén a pálosszentkúti ügy áldozata. Szovjet katonák meggyilkolásával vádolták, mint többi társait. Halálra ítélte Olty Vilmos tanácselnök, és 1952 május 28-án őt is kivégezték.

TORMA PÁL: őrmester, mint a Néphadsereg tagját Katonai Bíróság ítélte halálra, és kivégzésekor 1951 szeptember 19-2n búcsúzáskor ezt kiáltotta: "Gyújtsatok egy gyertyát majd a síromon! ". Hogy miért fogták le és végezték ki, nem tudjuk pontosan, valószínűleg kémkedésért,

TORGYIK LAJOS: sorkatona, született 1932-ben. A debreceni őrszázadnál teljesített szolgálatot. Egy alkalommal két rábízott politikai fogollyal együtt szökést kísérelt meg. Elfogták, és a Fő utcai Katonai Bíróság halálra ítélte. 1952. végén végezték ki a Fő utcában. (A két fogoly állítólag Tóth Ferenc és Rózsás voltak.)

TÓSZEGI FREUND TAMÁS: a budapesti francia katonai attasé mellett teljesített szolgálatot, mint tolmács. A Fő utcai Katonai Bíróság ítélte el az un. 2mme Bureau ügyben 1953 július 6-án. Marzsó Lóránttal együtt végezték ki 1954 februárjában, a Fő utcai börtönben. Tószeginek a háború előtt kőbányája volt a Badacsonyban.

TÓTH LAJOS: rep. őrnagy, (Drumi néven ismerték a régi repülőkörökben). AH. világháború egyik legeredményesebb magyar vadászrepülője volt. A háború után a letartóztatásáig a Néphadseregben szolgált. Amikor látta, hogy a volt tiszteket egymás után fogják le és végzik ki, feleségével szökni próbált, elfogták, és 1951-ben kivégezték.

Dr. TÓTH MIKLÓS: született 1917-ben, fiatalon a háború után mint hazahozatali kormánybiztos működött, majd bécsi konzul lett. összeesküvés vádjával tartóztatta le a Katpol., amikor

Bartha Dezső volt Katpol. -os százados megszökött, és Tóth bujtatta hosszú ideig. A Margit körúti Katonai Bíróság ítélte halálra, és végezte ki ugyanott 1951 elején.

ÚJSZÁSZY RÓKUS: gazdálkodó, kivégezték a Fehér Gárda ügyben 1951 májusában.

ÚJVÁRI MIKLÓS: v. csendőr főtörzsőrmester, Baján lakott, és valószínűleg a bajai összeesküvéskor tartóztatták le, de máskor ítélték el és végezték ki, mint a bajai összeesküvés tagjait. A Fő utcai Katonai Bíróság ítélte halálra összeesküvés vádjával (KB. 002157/1953/6. sz. perirat) és végezték ki 1953. őszén.

UNDEN MIKLÓS: egyetemi hallgató, budapesti lakos, a "Bakony-brigád" tagja. Szovjet katonák lelövésével vádolva tartóztatták le 1946 június 11-én, majd hosszú kihallgatás után a Conti utcai Szovjet Katonai Bíróság halálos ítélete alapján kivégezték 1946 október 20-án Sopronkőhidán.

VAJKÓ (v. BAJKÓ) LÁSZLÓ: ezredes, a tüzériskola parancsnoka, nem tudni, hogy milyen ügyben fogták le és ítélték halálra 1950 augusztus 15-én. Nem sokkal utána ki is végezték.

VARGA LÁSZLÓ: a MÁV elnöke, akit a Rödiger-Pongrácz ügyben ítéltek halálra 1949 júliusában a Margit körúton. Varga, a háborúban elpusztított, elhurcolt magyar vasutak újjáépítését szervezte meg, és állította helyre a MÁV működését. Kémkedés vádjával fogták le a Katpol. ügynökei, és végezték ki 1950 február 4-én a Margit körúton.

VARGA MODESZTÓ: főhadnagy, született 1922 február 1-én, hadnaggyá avatták 1942 december 6-án. Édesapja a Ku. K haditengerészetének volt egyik híres parancsnoka. Háború után a budapesti városparancsnokságon szolgált, összeköttetésben volt Nyugatról érkező futárokkal. A hazai ellenállás egyik nagy mártírja. 1949 október 6-án ítélte halálra a Margit körúti Katonai Bíróság Radetzky tanácsa, kegyelemre sem terjesztették fel, s 1950 április 1-én, Nagypénteken végezték ki a Margit körúton. Feleségét, Varga Katalint a Markó utcai Bíróság Jónás tanácsa 8 évi börtönei büntette feljelentési kötelezettség elmulasztása miatt.

VARGA MIHÁLY: hu. törzsőrmester, a háború után a Margit körútra osztották be, mint rabosztály vezetőt. Amikor 1948 végén a Katpol. csoportokban szállította a hűtlenségi váddal gyanúsított foglyokat a Margit körútra, Varga nem tett kivételt fogoly és fogoly között, és igen emberségesen bánt minden rabbal. 1949 nyarán Zala politikai tiszt a Katpollal egyetértésben a rabokkal való szervezkedés vádjával lefogatta. Varga tiltakozása kifejezéseképpen éhségsztrájkba kezdett, és ott halt meg a börtön első emeleti zárkájában.

VARGA ZOLTÁN: műszaki rajzoló, 30 éves lehetett, amikor hűtlenség vádjával 1949 augusztus 31-én kivégezték a Margit körúton. A Mojzes-Bajusz per egyik vádlottja volt, és a fő vádpont az volt ellene, hogy egy régi pisztolyt adott a nyugatról hazatért Mojzes csendőrőrmesternek.

VASZARY GÁBOR: diák, kivégezték kémkedés vádjával 1952 novemberében a PV-n.

VENKOVICS KÁROLY: volt régi szocdem., akit a Fő utcai Katonai Bíróság ítélt el és végeztek ki 1951-ben a PV-n. Miskolci volt. Nem tagadta marxista beállítottságát, és a börtönben is azt bizonygatta, hogy a kommunisták nem alkalmazzák Marx elveit.

VENKOVICS LÁSZLÓ: Károly öccse, őt is halálra ítélték, és bátyjával egyetemben ki is végezték a Fő utcában.

VERES GYÖRGY: földműves, dunakeszi lakos, kb. 48 éves volt, amikor a budapesti Megyei Bíróság ítélete alapján kivégezték 1952 decemberében a Gyűjtőfogházban. Vád ellene az volt, hogy azután, hogy kényszerítették a termelőszövetkezetbe való belépésre, haragjában kiszúrta a helyi tsz. vezető szemét dulakodás közben.

VEZÉR FERENC: Pálos szerzetes, a pálosszentkúti ügy fő vádlottja. 1913-ban született Erdélyben. A Grösz per idején, 1951-ben tartóztatták le Kiskunfélegyháza-Szentkút kegyhelyen, mert a tanyai férfiakból védőrséget szervezett a szovjet katonák garázdálkodása ellen. így az ügyét a Grösz perhez csatolták, s így lett a pernek egy "katonai-össze-esküvési" vonala is. 1951 júniusában ítélték halálra, és 1952 május 28-án végezték ki a Gyűjtőfogházban. Soha meg nem tört, annak ellenére, hogy rettenetesen megkínozták. Utolsó pillanatáig halálos zárkatársainak lelki támasza és biztatója volt.

VISZNEKY JÓZSEF: postai alkalmazott, született 1929-ben Miskolcon. Kémkedés, összeesküvés vádjával ítélte halálra a Margit körúti Katonai Bíróság és végezték ki 1950 december 21-én ugyanott.

VISZNEKY LÁSZLÓ: építésztechnikus, született 1927-ben szintén Miskolcon. Ót is ugyanabban az ügyben (Nyikos ügy) ítélte halálra Radeczky ezredes Katonai Bírósága, és végezték ki öccsével együtt egyszerre. Húgukat szintén lefogták és elítélték.

VITÁL ISTVÁN: diák, született 1934-ben. Kémkedés vádjával ítélte halálra a Fő utcai Katonai Bíróság és végezték ki 1952 nyarán a börtön udvarán. Vitái Istvánt valamelyik ausztriai lágerből küldte haza a CIA salzburgi irodája 1952 nyarán azzal a feladattal, hogy a különböző ellenálló csoportok között létesítsen kapcsolatot. Az első "konspiratív" helyen már az ÁVH nyomozói várták. A szőke, kék szemű, alig 18 éves fiút, annak ellenére, hogy kiskorú volt, halálra ítélték és kivégezték. Vitái esete bizonyítja,

mint sok más esetnél is előfordult, hogy az ÁVH ügynökei be voltak épülve sok nyugati, de főleg a CIA irodákba. Ellenőrzéssel, igazolással nem sokat törődtek ezeknél a szerveknél.

VIZY JÓZSEF: gazdálkodó, fülöpszállási lakos. Szervezkedéssel és szovjet katonák meggyilkolásával vádolva 1951 decemberében halálra ítélték, és 1952 július 9-én kivégezték a Gyűjtőfogházban. A tragédiához hozzátartozik, hogy Vizy kiskorú lánya belehalt abba a súlyos vérfertőzésbe, amit egy szovjet katona okozott, aki megerőszakolta.

VIZY KÁROLY: statáriális úton ítélték halálra és végezték ki 1947 decemberében. Vád ellene, hogy a budapesti városházán pokolgépet rejtett el (amit azonnal felfedeztek!), fegyvert tartott és röpcédulákat terjesztett.

WRANGEL PÉTER: földműves, farkasfai lakost kémkedés és szervezkedés vádjával 1952 novemberében ítélte halálra a Fő utcai Katonai Bíróság, 1953 július 8-án végezték ki.

WURDICS LAJOS: orvostanhallgató, kémkedés vádjával ítélte halálra 1953 március 6-án a Katonai Bíróság tanácsa. Wurdics egy szőrmeüzletben volt könyvelő, így kereste meg a tanulmányi költségeinek egy részét. A vádirat szerint rádióleadója volt. 1953 május 6-án végezték ki egy katonával, akinek a nevét nem tudni, és nem tudjuk, hogy egy ügyben voltak-e?

ZANA ALBERT: volt szalézi szerzetes, akit a Pártőrség perében végeztek ki 1953 június 10-én.

ZAVETZKY IVÁN: tervezőmérnök, született 1916-ban Budapesten. A Grösz perrel kapcsolatban fogták le a 36 éves mérnököt, aki összekötő volt a Grösz ügy politikai és u. n. katonai csoportja között. Zavetzky erősen nemzeti és magyar beállítottságát édesapjától örökölte, aki Szolnokon élt. Az ÁVH-n nagyon megkínozták, de senki ellen nem vallott, sőt mindent magára vállalt.

ZSOLNAY MIHÁLY: építésztechnikus, a Katpol. -on kémkedés vádjával nagyon megkínozták. Heréit az u. n. "papagájhintával" verték szét. Katonai Bíróság halálra ítélte 1950 októberében, és 1951. februárjában kivégezték a Margit körúton. Öccse életfogytiglant kapott.

Az alább felsorolt bajtársaink sorsáról, kivégzéséről csak hiányos értesüléseink vannak, egyesek hallottak róluk, főleg volt halálra ítéltek, akik visszaemlékeznek, hogy abban az időben, mikor ők halálos zárkán voltak, volt egy ilyen nevű bajtársunk, szintén halálra ítélve. Egyik nap eltűnt, s utána soha nem hallottak róla, soha börtönökben nem tűnt fel, valószínűleg kivégezték. Annak ellenére, hogy nincs biztos értesülésünk, hogy mi lett a sorsuk, úgy érezzük, hogy kötelességünk megemlíteni neveiket, már csak azért is, mert hátha olvasók közül, vagy a volt börtöntársak közül valaki visszaemlékszik rájuk, s több forrásra támaszkodva sikerül majd az ő sorsukat is megállapítani.

GÁBOR: csendőrőrmester, 1951 -ben volt a Fő utcában. Hűtlenség, kémkedésért volt halálos.

TICHY:állítólag kivégezték 1953-ban összeesküvés vádjával, Koncz László főhadnaggyal együtt. Katonai ügy.

VARGA LÁSZLÓ: kispesti pék, 1952 körül végezték ki. Kihallgatása alkalmával a nemi szervében egy üvegcsövet összetörtek.

LENGYEL GYÖRGY: hadnagy, született 1918 október 29-én, LA 1942 december 6. Állítólag szervezkedés és kémkedés vádjával végezték ki, 1951-ben.

HÚSÉRT-ÜGY:

(Népszava 1951 szeptember 24.) Az u. n. húspanamában két halálos ítéletet hoztak. Nevek ismeretlenek. E könyv írójának alkalma volt beszélni 1951 augusztusában a per két fővádlottjával a Markó utcai fogházban. Akkor szállították át őket az ÁVH-ról a tárgyalásra.

Elmondották, hogy 1951 kora tavaszán a Pártközpontból elrendelték, hogy moszkvai utasításra Kelet-Németország felsegítésére az összes raktárakban található húst, húsféleségeket azonnal ki kell szállítani Kelet-Németországba, az akkor már Német Demokratikus Köztársaságba, hogy a világ közvéleménye előtt bebizonyítsák, hogy a keleti rendszer gazdaságilag épp olyan kiváló eredményeket tud felmutatni, mint a nyugati.

A HÚSÉRT vezetők tiltakoztak, hogy a HÚSÉRT üzletek minden utánpótlás nélkül maradnak, ha a tartalékokat is ki kell szállítani. Nem használt. Pár hónappal később a várt eredmény bekövetkezett. Budapestről eltűnt a hús.

Amikor a csepeli asszonyok tiltakoztak, hogy az üzletek üresek, akkor az ÁVH lefogta a HÚSÉRT azon vezetőit, akik nem voltak párttagok, s mint bűnbakokat állították statáriális bíróság elé. A vád ellenük az volt, hogy a hús helyett "papírt és csontot" adtak el a dolgozóknak (!), s a többit elfeketézték!

Elképzelhető, hogy több százezer kiló papírt és csontot adtak volna el? Elképzelhető, hogy ugyanezt a mennyiséget ugyanakkor sikerült a feketepiacon eladni? Ezek szerint 1951-ben Budapesten mindenki a feketepiacon szerezte volna be a hússzükségletét! Jellemző a rendszer ördögi mesterkedésére, hogy ez a két szerencsétlen, pár nappal a tárgyalás előtt még abban bízott, hogy felmentik őket. Fogalmuk sem volt, hogy statáriális bíróság tárgyalja ügyüket, legfeljebb azon töprengtek, hogy az ÁVH miért követelte tőlük, hogy a tárgyaláson vallják azt: igenis feketéztek, igenis az ő hibájukból fordult elő, hogy a hús nagy része eltűnt Budapestről. Mi, akik a zárkán velük voltunk ezalatt a két nap alatt, némán megdöbbenve hallgattuk a két szerencsétlen reménykedését, mi akkor már tudtuk, hogy ebből nincs kiút. A tárgyalás után mindkettőjüket azonnal kivégezték.

Mindketten budapestiek voltak, mindketten doktorok, kereskedelmi jogvégzettséggel. Kb. 35-38 évesek lehettek.

A kenyér és liszt eltűnése után hasonló pert "rendeztek" kenyérgyári per címén.

BAKAI SZILÁRD: altábornagy, szovjet Katonai Bíróság ítélte el, valószínűleg 1946 őszén végezték ki Sopronkőhidán, vagy 1952-ben a Fő utcában.

TÖTTÖSY ALADÁR: alezredes, 1951-ben végezték ki a PV-n, valószínűleg háborús bűntettért.

MISKOLCI ÜGY: 1956. elején nagy titokban kivégeztek három férfit Miskolcon, állítólag fegyveresen kirabolták a diósgyőri munkások részére küldött pénzszállítmányt, de ez is csak feltételezés.


KIVÉGZÉSEKRŐL

Nem valószínű, hogy akadna személy, hivatal, vagy akár a Legfelsőbb Bíróság Magyarországon, amely meg tudná mondani, hogy 1945-56 között hány embert végeztek ki, hányat vertek agyon, és hányan haltak meg embertelen körülmények között. Az auschwitzi és katyni borzalmak után nehezen lehet ezt elképzelni, de mindazok, akik ismerik ezeknek az időknek a történetét, tudják, hogy abban az időben egyszerűen nem volt olyan központi hivatal, vagy hatóság, amely regisztrálta volna az összes letartóztatást, ítéletet, kivégzést, elhurcolást és az eltűnést. Ugyanis ami az ÁVH-n történt, az szigorúan megmaradt az ÁVH belügyének, és ki merte volna kutatni, hogy mi játszódik le a különböző pincék és kazamaták mélyén.

Vajon ki merte volna felhívni a KGB magyarországi főnökét és megkérdezni, hogy hány magyart szállítottak ki az elmúlt időben a Szovjetunióba?

Jellemző erre az állapotra Bilkey Pap Zoltán esete, akit 1949-ben láttak utoljára, utána ide-oda szállították és végül nyoma veszett. Sokan gyanították, hogy még 1949-ben kivégezték, voltak, akik azt állították, hogy a Conti utcából a KGB szállította el a Szovjetunióba, tény az, hogy Bilkey Pap Zoltán eltűnt. A szülők, hozzátartozók keresték, főleg 1955-56-ban. A bíróságok az ügyészségeket jelölték meg, mint forrást, az ügyészség az ÁVH-ra hivatkozott, végül az Igazságügyi Minisztériumban valaki azt tanácsolta, hogy a legegyszerűbb a börtönök regisztrálásánál és a különböző börtönök kivégzési naplójában megkeresni Bilkey nevét. Az 1946-ban letartóztatott orvostanhallgatóról Magyarországon senki nem tudott felvilágosítást adni. Végül is a Forradalom alatt a Népügyészség irattárában találtak egy nyugtát, amelyen az egyik népügyész igazolta, hogy 1952-ben 100 Ft-ot felvett, mint kiszállási díjat Bilkey Pap Zoltán a Conti utcában történt kivégzése alkalmából.

Hány esetben történt meg az is, hogy az 1950-54 között kivégzettek hozzátartozói csak 1955-56-ben tudták meg, hogy hozzátartozójukat vagy esetleg öt évvel előbb már kivégezték.

Magyarországon ebben az időben nem jog, hanem terror uralkodott. A jog és az igazság az volt, amit az ÁVH elhatározott. A bíróságok a gyakorlatban csak ezeknek a határozatoknak "törvényes úton" való kihirdetésére voltak hivatva, az ítéleteket az ÁVH Központban hozták meg, vagy a Párt káderosztályán.

Természetesen fennmaradt sok adat a börtönök, a bíróságok irattáraiban is, de 1950. után, miután az ÁVH átvette a börtönök kezelését is, ez a statisztikai-adminisztratív folyamat is a minimumra csökkent. Sokan emlékezhetnek vissza Bánkúti ÁVH őrnagy a Gyűjtőfogház parancsnokának kijelentésére a "Káposztacsata" idején (1952-ben): "Nem vagyunk kötelesek a maguk életével elszámolni, számunkra legfeljebb a vödör mész előteremtése a probléma... "

Egy B. nevű rabtársunkat (aki a börtönben borbélyunk volt), időnként felkeltették éjszaka az 1950-52-es években, és teherautón levitték Váctól északra a Duna balpartjára, ahol egy-egy füzesben, a homokos talajban B. elásta a teherautón hozott holttesteket, amelyeket az ÁVH hozott valahonnan.

Hivatalos kimutatások hiányában nehéz pontos számokat megállapítani. Volt politikai rabok becslése szerint ez alatt az idő alatt az ellenállásban résztvett kivégzettek száma meghaladja a nyolcszázat, több ezerre becsülhető azok száma, akiket a Szovjetunióba hurcoltak ki, vagy a szovjet katonai bíróságok ítéltek halálra. Ezrekre tehető azok száma, akik kihallgatás alatt, az ÁVH pincéiben, vagy az ÁVH börtöneiben, internálótáborokban pusztultak el. Még a legelővigyázatosabb becslések szerint is az ellenállásban részt vettek és kivégzettek száma, valamint az ellenállásban résztvettek és más embertelen körülmények között meghalt bajtársaink száma ötezer körül lehet!

Ha ezt összehasonlítjuk a kommunisták 1919 és 45 között kivégzett, vagy meghalt elvtársainak számával, akkor a statisztika önmagáért beszél; melyik rendszer volt emberségesebb és demokratikusabb, melyik rendszer ellen és miért szervezkedtek százak, vagy százezrek! Ha a fenti ötezerhez még hozzáadjuk a Rákosi terror kimondottan politikai okokból, és bosszúállásból kivégzett háborús és más politikai perek áldozatainak számát, akkor Magyarországon legalább tizenötezer (15. 000) magyar vesztette életét a kommunista törvények, vagy a különböző államvédelmi, karhatalmi intézmények módszerei következtében.

Ebben a számban még mindig nincs benne a hadifogolytáborokban és a kitelepítés alkalmával elpusztult több mint százezer magyar!

Nincsen adatunk arról, hogy a többi népi demokratikus országban, ahol a szovjet megszállók segítségével a Kommunista Párt ugyanúgy jutott hatalomra mint nálunk, hány ezer embert végeztek ki. Feltehetőleg ott sem voltak más körülmények, miután ezekben az országokban is a politikai és gazdasági vezetés irányítását ugyanabból a városból intézték, Moszkvából.

De ami Magyarországon 1945 és 1956 között végbement, az örök vád marad minden kommunista elmélet és rendszer ellen: tizenötezer embert pusztítottak el politikai okok miatt, békeidőben.

De a Keletről ránkszabadított új helytartóknak, akik semmilyen kapcsolatban nem álltak a magyar néppel, nem jelentett semmit, hogy ezren vagy tízezren pusztulnak el. A magyar nép történelme folyamán soha nem volt úgy egy idegen hatalomnak kiszolgáltatva, mint Rákosiék tizenegy éves uralma alatt.

A kivégzéseket főleg Budapesten a Markó utcai fogházban 91945-48), a Gyűjtőfogházban (1945-55), a Margit körúti (Mártírok útja) katonai börtönben (1949-50) és az ÁVH Központ - Fő utcai börtönében (2951-56) hajtották végre. Kivégzések voltak a Conti utcai volt kémelhárító fegyházban, 1950-ig a szovjet megszállók, majd pedig az ÁVH kezelésében, a Sopronkőhidán 1949-ig. Mindkét helyen a Szovjet Katonai Bíróság (Baden b. Wien-ben és a Conti utcában) halálos ítéleteit hajtották végre. Kivégzésekről tudunk továbbá Szombathelyen, Miskolcon s főleg statáriális ügyekben Szegeden és Kecskeméten.

A legtöbb kivégzést a kőbányai Kozma utcai Gyűjtőfogházban, a Kisfogház udvari részében hajtották végre. Ezen az oldalon nem voltak zárkaablakok és a Csillag-részlegből sem lehetett odalátni (közben volt a Gombüzem épülete). A három betonból előre elkészített bitófaállást a halálraítéltek napi sétájuknál mindig láthatták. De igen sokszor ez a három bitófaállás sem volt elegendő; csoportos kivégzések során a felállított bitók sorának meghosszabbításában újabb gödröket ástak, s ide állították fel az arra kijelölt rabmunkásokkal a még szükséges bitófákat. A Margit-körúti fogházban már hat állandó kivégzőhely volt előre kiöntve betonból, míg a Fő utcában, ahol szintén többszáz elítéltet végeztek ki, a régi kocsifészert használták fel kivégzésekre.

A halálos ítéleteket a Gyűjtőben és más helyeken a kora reggeli órákban, rendszerint hét órakor, a PV-n pedig az éjszakai órákban hajtották végre. Statáriális ügyeket a nap bármelyik időpontjában, a törvény szerint az ítélet hozatala után két órával kellett végrehajtani. A kivégzésre "szoktatásként" kivezényeltek egy-egy újonc ÁVH-s vagy börtönügyi katonákból álló egységet, tanszázadot. A beosztott tisztek és kiképzők hangos, ocsmánykodó megjegyzéseket tettek a kivégzés alatt a szerencsétlen halálraítéltekre. Számtalanszor behallatszott a zárkákba, amint a kivégzés előtt álló elítéltnek röhögve kínáltak fel utoljára egy cigarettát. Egy esetben az egyik kiképzős tiszt odament a kivégzett élettelen testéhez, szétfeszítette a halott állkapcsát, és tiszttársai hangos röhögése közepette egy égő cigarettát dugott a szájába. Ez a barbár cinizmus sem tudta ellensúlyozni a fiatal katonák megdöbbenésig néma viselkedését, sokan egy ilyen kivégzésen rosszul lettek, és sokan közülük azonnal kérték leszerelésüket.

1950-ig, míg a börtönügyek legnagyobb része az Igazságügyi Minisztérium kezelése alatt állott, a halálraítélttel egy nappal a kivégzés előtt közölték, hogy a Legfelsőbb Bíróság kegyelmét elutasította, és az ítéletet másnap reggel végrehajtják. Az elítélteket megbilincselve szállították Budapestre.

A visszatérő halálraítéltet azután egy siralomháznak átalakított zárkában helyezték el, amiben csak egy kis asztalka és egy szék állott. Ebben a zárkában a széken ülve kellett azt a kb. 20 órát kivárnia, míg a reggeli órákban megbilincselve, két oldalról közrefogva vitték a bitófa alá. A siralomházban utoljára kapott cigarettát, sőt mint valami nagy kegyet, külön ennivalót hozattak a külső vendéglőből; kapott ceruzát és papírt, hogy levélben elbúcsúzhasson hozzátartozóitól. Legtöbbször ezt a levelet a kivégzés után megsemmisítették.

1949-ig meg volt engedve, hogy a legközelebbi hozzátartozó bejöhessen a fegyházba és személyesen is elbúcsúzzon, ezt a kedvezményt azonban a legtöbb halálraítélt visszautasította.

Amint az ÁVH átvette a börtönök kezelését, mindezeket a kedvezményeket megszüntette, sőt a végső fokú ítélet kihirdetését az elítélt már csak a börtönben kapta meg, melyet sokszor csak az akasztófa alatt olvastak fel.

akasztás

A kivégzés maga percek alatt játszódott le. Hét órára megérkezett a bíróság elnöke, az ügyész, a hóhér a két segédjével, a kivezényelt tanszázad, s a kivégzésre összesereglett őrök és beosztottak. (A hóhér, 1946-tól Bogár főtörzsőrmester, kivégzésenként kb. 200 Ft külön juttatást kapott. Önként jelentkező két segédje 50-50 Ft-ot, és ezt a buzgóságot az előléptetéseknél természetesen figyelembe vették.)

Az elítélt előtt a bíró felolvasta egy mondatban a halálos ítéletet, az ügyész utasította az ítéletvégrehajtót az ítélet végrehajtására, s nem egészen egy perc múlva a kivezényelt börtönügyi orvos jelentette a halál beálltát.

Kivégzés után az erre külön kiválasztott házimunkások az áldozatot levették a bitóról, egy durván ácsolt koporsóba tették és átvitték a kórház pincerészébe. Innen legtöbbször éjjel vitték ki őket a Gyűjtőfogházba a fürdő mögötti hullaházba boncolásra, és aztán temették el őket a rákoskeresztúri temetőben, egy külön erre a célra fenntartott parcellába, jeltelen sírokba. A sírokat nappal ásták meg, a temetésen senki nem vehetett részt. Hogy mennyire titokban hajtották végre a temetéseket, minden írásbeli feljegyzés nélkül, arra igen jellemző, hogy mikor Rajk és társainak rehabilitálására került a sor, nem volt semmilyen dokumentum, hogy az ÁVH volt alapítóját hová temették.

Később annyiban változtattak, hogy egy mélyen kiásott sírba tették a kivégzett holttestét, azt vastagon betemették, s föléje temettek még valaki "civilt" a városból. Ennek a családja nem is sejtette, hogy családtagjuk koporsója alatt egy másik halott nyugszik. Ezt az ÁVH azért vezette be, mert a családtagok, akiknek hozzátartozóját kivégezték, a kivégzés után egyenesen kimentek a rákoskeresztúri temetőbe, s a börtönösök részlegénél talált friss sírhalomról tudták vagy legalábbis remélték, hogy szerettük koporsója van ott eltemetve. A rendszer a halottaktól is tartott, s joggal: tíz év után minden családnak, minden kisebb közösségnek voltak már halottai vagy bebörtönözöttei. Ezek állandó példája, emlékezete feszítette a nemzet lelkiismeretét az 1956-os robbanásig.

Magyarország börtöneiben a politikai okokból halálra ítéltek száma az 1948-54-es években átlagban 15-40 között volt. A Gyűjtőfogház halálos zárkáiban 20-30, a Margit körúti katonai fegyházban és az ÁVH-PV-fegyházban 15-40 halálraítélt várta az ítélet végrehajtását. De volt eset 1952 végén és 1953 elején, hogy ez a szám elérte az 50-et! 1949. előtt főleg háborús bűnösöket és népelleneseket, utána főleg úgynevezett "demokrácia-elleneseket", vagy hűtlenségi ügyekben elítélteket végeztek ki. A kivégzések száma 1955-től kezdve csökkent. 1956-ban a bíróságok már nem voltak hajlandók követni az ÁVH utasításait, sőt előfordult az is, hogy egy-egy bíró kiutasította a tárgyalóteremből az oda kivezényelt, és addig főhelyet élvező ÁVH-s tiszteket. Ez a változás Nagy Imre fellépésének, Péter Gábor és vezérkara bebörtönzésének, az ÁVH leépítésének és végül a hírhedt halálbírák, Jónás, Olty és társainak elmozdításának, illetve ezek öngyilkosságának tudható be.

Egyik halálra ítélt bajtársunk, Floszman Győző, aki 16 hónapot (!) töltött halálos zárkán, a kivégzésekről a következőket írja: "Halálraítélésem után, 1952 április 30-án, a Markóból a legnagyobb titokban szállítottak át a Gyűjtő Kisfogházba, ítéletvégrehajtás céljából. Itt az I. emelet 38-as sz., u. n. halálraítéltek tömegcellájában együtt voltam a Grösz per kiskunfélegyháza-pálosszentkúti csoportjával. Összesen 14-en szorongtunk itt a cellában, melynek berendezését 3 tisztasági "kibli", 1 vödör áporodott víz és egy pár földrehányt szalmazsák jelentette, melyben a legnagyobb szalma gyufaszálnagyságú volt, és hatalmas piszkos foltok éktelenítették. Két, szorosan egymáshoz tolt csupasz szalmazsákon, melyből egy évtized halálraítéltjeinek verejtéke bűzlött, négyen hevertünk lepedő és párna nélkül, poros, zsíros, pecsétes, izzadságszagú, szakadozott pokrócok alatt.

Az örökké bűzös, temetői áporodott szagot lehelő, rothadt padlójú cellában, ahol a halálraítéltek verejtéke arányosan keveredett a levegőben, egymás előtt végeztük el szükségleteinket. Az így telített helyiségben a szorongó halálfélelmet az állandóan használatban levő "kibli" tükrözte vissza, mely előtt sokszor úgy álltunk sorba, mintha ingyen osztogattak volna valamit, míg a társaság másik része földreborulva imádkozott, vagy kupacba verődve, ügyet sem vetve a környezetre, tárgyalt valamit. Sápadt, kopaszra nyírt, beesett szemű, meggörnyedt alakok imbolyogtak a cellában, éjjel helyenként felcsukló hörgés és valahonnan a mélyből felhallatszó ismeretlen hangok, segélykiáltások, elhaló női zokogás, artikulátlan női kitörés, melyből a "gyilkosok" szót tudtuk csak kivenni, ezek a hangok vertek fel bennünket szendergésünkből. Tompa ütlegek, jajkiáltás, vérfagyasztó segélykiáltás, mindez az éjszakában nem volt ritkaság. És mi férfiak tehetetlenül, ökölbeszorított kézzel voltunk kénytelenek mindezt végighallgatni.

A kétablakos, szinte karvastagságú ráccsal és még külön sűrű dróthálóval is ellátott helyiségben állandóan izzó, túlfeszített hangulat uralkodott. Amikor oda belöktek, társaim a kérdések özönével ostromoltak meg. A pillanatnyi kép olyan volt, mintha egy vidéki vásárban lettem volna, ahol az atyafiak valami fontos dologgal lettek volna elfoglalva. A meglepetéstől még a szám is tátva maradt, amikor megtudtam, hogy valamennyien halálra vannak ítélve. Itt voltam a bolsevista nagyüzem senkitől sem sejtett titkos süllyesztőjében, szemtől szembe állottam annak áldozataival, akiket innen egyenesen az akasztófa alá vittek. Valamennyiünkre a közös sors várt, a "kötél", és sohasem tudtuk azt, hogy a reggelt megérjük-e? Napokig ténferegtem az egyes kupacba verődött csoportok között, anélkül, hogy beszélgetéseik lényegébe be tudtam volna hatolni, mert valahányszor egy ilyen suttogva beszélgető csoporthoz közeledtem, rögtön elhallgattak. Csak napok múltán, amikor egyik-másikkal összebarátkoztam, és feloldódott a bizalmatlanság személyem iránt, jutottam el odáig, hogy a titkok és az ÁVH-s szörnyűségek mélyére hatolhattam. Á? éjszaka sötétjében súgták fülembe az igazságot, talán jobb is volt, mert magam is éreztem, hogy elsápadok. "

A Kisfogházban az elítélteket, akiket a halálos cellából egy földszinti, kipárnázott üres cellába vittek, összeszíjazták és a fejükre alszíjat húztak, hogy halálordításaikat ne hallja senki. Füleki, Pintér, Szalay, Szuhai törzsőrmesterek, Sándorffy őrmester, akik az elővezetést és az összeszíjazást végezték, minden egyes halálraítéltért 30 Ft-ot kaptak. A "szocializmus" építését a kőbányai haláltábor Kisfogházának nevezett élüzemében 6 akasztófa szolgálta, melyeket pillanatok alatt fel lehetett állítani. A földbe süllyesztett betonkockák 18 x 18 cm-es lyukai, ahova az akasztófák pontosan beillettek, nappal fedővel voltak letakarva. Az akasztófák 280 cm magasak voltak, keresztmetszetük 16 x 16 cm volt, és középen a kötél számára 140 cm hosszúságban fúrt csatorna futott végig. Az akasztófát a kötelekkel és a 3 méteres létrát a 2 lépcsős zsámollyal a Kisfogház pincéjében őrizték, egy félreeső sötét pincehelyiségben, közvetlenül a kazánhelyiség mellett.

Az elítéltek keze hátul össze volt kötözve, a szájukat egy szíjjal felkötötték, és ingre, gatyára voltak levetkőztetve. Az ítéletet a formaság kedvéért előttük felolvasták, és miután szájuk fel volt kötözve, még szólni sem tudtak. Utána felléptették a két lépcsős zsámolyra. Most már gyorsan ment minden. Az egyik pribék a létra tetején a hurkot ráerősítette a nyakára, a másik kirántotta a lépcsőt a lába alól, és abban a pillanatban nagyot rántott az elítélt testén. A létra tetején lévő pribék egy erős, "gyakorlott" mozdulattal jobbra rántotta az elítélt fejét, és kiakasztotta az utolsó nyakcsigolyáját, és eltörte a gerincét. Az elítélt teste még vonaglott egy párat, szemei kidülledtek és kezei erőtlenül hullottak alá. A hullákat az akasztófáról a Kisfogházba beosztott borbély és házimunkás vette le, majd lehúzta róluk az inget és a gatyát. Belegyömöszölték azon melegen egy papírzsákba, és a készenlétben várakozó hullakocsiba bedobták. Az ott segédkező pribékek az akasztás előtt még 1/2 liter bort is kaptak az 50 Ft mellé. Különösen Pintér és Szálai őrmesterek "szorgoskodtak" legtöbbször a halálraítéltek körül. A szerencsétlen kivégzetteken dr. Benedek ÁVH szds. végzett néha boncolást, de legtöbb esetben még azon módon kerültek a papírzsákba. Az így még ki sem hűlt tetemekkel volt rá eset, hogy két halottaskocsit is zsúfolásig megtöltöttek.

A kivégzettek hulláján minden esetben meglátszottak a bokán és a csuklón a bőrszíjak nyomai. A nőknél csak annyi volt a különbség, hogy nem meztelenül, hanem kombinéban rakták a papírzsákba. A nők kivégzését a perverz, szadista ÁVH-sok kéjelegve nézték végig.

Mi, akik a Kisfogház halálos cellájában voltunk, már hajnalban felvert minket álmunkból az akasztófák felállításának zaja. Az ÁVH részegen támolygó tagjai felhozták az akasztófákat az udvarra, beleillesztették a betonkockák közepén lévő lyukakba, és kiékelték azokat. Ennek az eszeveszett kopácsolásnak hangjára ébredtünk fel, és borzalommal vártuk, hogy mi fog történni. Minket is hajnalban ébresztettek. Kinyílt az ajtón lévő kis ablak, és a soros ÁVH-s beordított: 'Ébresztő! '. Ez számunkra annyit jelentett, hogy közülünk néhányat kivisznek a cellából. Sietve összedobáltuk a szalmazsákokat, és kisvártatva nyílt az ajtó. Szuhai törzsőrmester lépett be, míg néhány ÁVH-s kívül várakozott, hogy "pártfogásba" vegye az azon kilépőket. Mi sorjában felálltunk. Szuhar törzsőrmester osztályvezető felolvasta a sapkájából kivett céduláról azok neveit, akiket cellánkból akasztásra vittek. Volt, akit kivert a hideg verejték, és még sokáig reszketett a pillanat súlya alatt. Utána mélységes csend volt a cellában. Halálsápadtan néztünk egymás szemébe, órákig tartott, amíg a feszültség egy kicsit is feloldódott a cellában. Ki lesz a következő? A válasz ott bujkált valamennyiünk szemében. Gondolatban mindenki kiértékelte társainak esélyeit az életben maradáshoz.

Olyan volt ez, mit egy nyilvános totózás, vagy egy versenyfutás az életért. Még ma is, 1977-ben, 26 év után, mikor e sorokat írom, feljegyzéseimet átnézve, a hideg fut végig borzongva a hátamon. Minden hajnalban felriadok álmaimból, ami pszichológiailag kapcsolatba hozható a Kisfogházban átélt borzalmakkal és tömegakasztásokkal. Itt a legnagyobb cella 6x5 m-es volt, és állandóan 14 halálraítélt szorongott benne.

A Pestvidéki Törvényszék halálraítéltek tömegcelláiba 60 személyt gyömöszöltek be. A Kisfogházban hozzávetőlegesen 60 cella volt. Többnyire magánzárkák. A második emeleten voltak a nők, akiknek kétségbeesett jajkiáltása sokszor felriasztott bennünket. Őket a gombüzemben gyártott gombok válogatásával, és azoknak kartonra való felvarrásával foglalkoztatták. A kész "áru" a kisfogház lépcsőházának földszinti lépcső alatti benyílójában várt elszállításra.

A Kisfogház halálos cellájában lévő rabok, akik dohányoztak, naponta 1 cigarettát kaptak. Ez rosszabb volt, mintha semmit sem kaptak volna, mert az állandó hiányérzet amúgyis a végsőkig fokozta az egyébként is izzó hangulatot. Ezt a cigarettát széttörtük, és négy új cigarettát csináltunk belőle a klozettpapír segítségével. Néha a korhadt padló szétmorzsolt részecskéivel kevertük, hogy több legyen. A cigaretta hiánya állandó súlyos problémát jelentett. Akik nem dohányoztak, azok jobban bírták a rabságot. A cella ajtaján egy kb. 25 x 15 cm-es kis ajtócska volt, amelyen az ételt adták be, és ha tüzet kértünk, egy ÁVH-s nyitotta fel kopogtatásunkra. Az épületben elképzelhetetlen halálos csend uralkodott, mi csak suttogva beszélgethettünk egymással, és ha véletlenül valaki egy hangosabb szót ejtett, a filctalpas, csizmás ÁVH-s rögtön beszólt: "Csend legyen! ".

Egy másik bajtársunk, aki a Fő utcai Katonai Börtönben élte végig a kivégzéseket, ezt írja:

"S mikor esténként lealudtak a falat fénybeborító lámpák, amikor másfélezer elnémult rab csendjébe beleköhögött egy tehergépkocsi, nemcsak imára kulcsoltuk kezünk! A sötétbe meresztett szemmel látni véltük őt, aki halni megy.

Hallani véltük az őrparancsnok pattogó hangját, amint szólítja a siralomházban a halálra készülőket. Belesuhogtak a csendbe az áldozat levetett ruhái, majd zuhogó léptekkel indult meg a kivégzőnégyszög, középütt kétoldalról vonszolva a halálraszántat.

Élesen csattannak a becsapódó rácskapuk, az őrök lehajtott fejjel oldalognak félre. A folyosó sötétjében az egyenruhák fekete tömegéből kivillant az áldozat fehér gatyája, inge és meztelen talpai nem érték a hideg követ.

A zárkában keresztények és katolikusok, ateisták, volt titkosrendőrök, munkások és papok száraz szemmel ismételgettük az Ave Mariát...

A fészer alatt hányszor borzongtunk meg sétán megtekintve!? A hóhérok vártak: a bírák, ügyész, börtönvezetőség és az ítéletvégrehajtó segédje.

Az ő csuklójára kötelet hurkoltak, odalökték az asztal elé, mely mögött a bíró citálta ideges-rekedten az ítélet szavait. Olaj s avas szemét bűzét érezte. Valahol a tető felett talán csillagok is ragyogtak, de itta gyilkosok kedvelte sápadt fény nem volt erős arra sem, hogy hóhérainak szemébe nézzen. A két segéd odatuszkolta a dobogóra. Bokáin máris kötél szorult, s egy kesztyűs kéz matatott combjai közt, hogy utoljára elpiríthassa még arcát a szemérem. Meghurkolt kezét odacsomózták bal lábához, se bitófának támaszkodó, már meggörnyedt állásban nem volt ereje, hogy felemelje fejét.

Szeretett volna még valamit kiáltani, anyát, Jézust, vagy embert, de a fejére húzott fekete zsákkal szemére örök éj borult.

Felhörgött a tehergépkocsi motorja, s mi tudtuk, hogy a bitó mögött várakozó hóhér most veti nyakába a hatvan centiméternyi hurkot, s most akasztja biztos mozdulattal a bitófa csúcsán meredő kampóba, hallani véltük, mint csusszan a kapáló lábak alól kirúgott dobogó, s mint nyikordulnak meg a csigák, mikor a segéd e hurkolással egyidőben nekifeszül a bokákat összefogó kötélnek...

A tehergépkocsi fenekén tompán huppantak a behajított testek... egy... kettő... számláltuk.

Volt, aki visszajött... Nyolcvankilenc napot töltött a siralomházban. Nyolcvankilenc napon kellett magán viselnie az örökkön nyitott ajtó előtt strázsáló őrök kíváncsi tekintetét...

Nyolcvankilenc reggel búcsúzott az égtől, s nyolcvankilenc este várta, hogy véget ér húszesztendős élete. Tudta, nincs levél, kívánság, búcsúzó, haza, végső anyai ölelés. A nyolcvankilencedik estén belé is kétoldalról belékaroltak, de nem a bitóhoz vezetett az út.

Aki így visszajött, túllátott rajtunk! A szemében olyan világosság égett, mely csak azoké lehet, akik megízlelték, ami odaát van. Aki elnézte, mint ül a siralomházban nagyranőtt, homlokába hulló szőke hajjal, már hetek óta szótlanul, messzenéző szemmel, nem, az nem kételkedik abban, hogy az élet csak kezdete valaminek. "

Politikai rendszerek jönnek, változnak, politikai tévedéseket a résztvevő felek békés és igazságos megegyezésével korrigálni lehet, téves és igazságtalan bírói ítéleteket is lehet felfüggeszteni, csak egyet nem lehet: az elvett életet visszaadni! Itt nem használ a rehabilitáció, a tévedés vagy a hibás ítélet beismerése; akikre egyszer kimondták a halált, és az ítéletet végrehajtották, annak már nem használ semmilyen megbánás.

A második világháború befejezése után az emberség abban a hitben élt, hogy okulva a múlt diktatórikus rendszereinek keserű példáján, egy szabadabb, emberségesebb és demokratikusabb világot fog felépíteni. Az Egyesült Nemzetek Alapokmányának paragrafusai biztosították minden nép számára a szólás-, politikai véleménynyilvánítás-, a gyülekezés-, a vallás- és sajtószabadságot. Legalábbis az alapítók ebben bíztak. A Szovjetunió és Magyarország kiküldöttei ezt az alapokmányt aláírva kötelezték magukat a paragrafusok betartására. Hogy mennyit ér a világkommunizmus vezetőinek neve egy nemzetközi okmányon, azt nem kell bizonyítani sem a Szovjetunióban, sem Magyarországon Szabadságjogokat nem adtak népeinknek. Szabadságot csak a párt adott és írt elő híveinek: szabad volt a párt szövegeit szajkózni, írni, a bolsevizmus vallásában hinni s az új isteneket, Lenint, Sztálint, s azok prófétáit tömjénezni. Aki mást akart, automatikusan árulóvá bélyegezte magát. Minden más eltérő vélemény nyilvánítása a kommunista államhatalom megdöntésére irányuló tevékenységnek minősült.

Az egész országra kiterjedt és 11 éven keresztül tartó ellenállásnak egyetlen célja a megszálló szovjet hadsereg által fenntartott kommunista-szovjet diktatúra elleni harc, és a minimális szabadságjogok biztosítása volt. Hogy ez a harc sikeres volt, azt bizonyította 1956 október 23-a, amikor már nem kisebb ellenálló csoportok, hanem az egész nép kelt fel, hogy kivívja szabadságát és nemzeti függetlenségét. De addig hosszú volt az út. Több mint félmillió magyart tartóztattak le és ítéltek el Rákosiék hóhér bírái. S tizenötezer halott fénylő nevét és emlékét őrzik a magyar történelem eme sötét korszakának megírandó lapjai.


POLITIKAI PEREK

Politikai foglyokról és a politikai bíráskodásról

Magyarországon a politikai pereket három csoportba osztályozhatjuk:

1. Háborús és népellenes ügyek perei
2. Népidemokrácia elleni különböző szervezkedési, és a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló tevékenységekkel kapcsolatos perek, és
3. mindazok a perek, amelyekben volt kommunistákat, kollaboránsokat, besúgókat és árulókat ítéltek el kommunista bíróságok.

Ez a könyv elsősorban a népidemokrácia ellenes perekkel és azokban hozott ítéletekkel foglalkozik, itt is a könyv terjedelmére való tekintettel csak röviden ismertetjük a perrel kapcsolatos legfontosabb adatokat, letartóztatást, kihallgatást, tárgyalás idejét, bíróságot, vádat, és végül az ítéleteket. Némely pernél szükségesnek tartottuk, hogy az ügyről vagy az ügy külső politikai hátteréről is beszámoljunk. A háborús és népellenes ügyekkel részletesen a "Börtönvilág Magyarországon" 2. kötete fog foglalkozni.

Az u. n. "demokráciaellenes" pereket is több részre oszthatjuk fel, különbséget kell tennünk ugyanis a szervezett ellenállás tagjainak perétől, melyekben a legtöbb halálos ítéletet hozták, s amelynek tagjai önkéntesen, meggyőződésből, tudatában az elfogással járó következményeknek, vállalták az ellenállásban való részvételt. Másik csoportba tartoznak azok, akiket a kommunista rendszer belekényszerített az ellenállásba különböző vallási, gazdasági vagy politikai okok miatt. Ezek is tudatában voltak, hogy minden tevékenységük felfedezéséért a legsúlyosabb büntetéssel számolhatnak. Külön csoportba sorolhatjuk azokat, akiket határátlépés, szökés kísérlete miatt tartóztattak le, vagy azokat, akiknek tudomásuk volt bizonyos összeesküvésekről, szervezkedésekről, de a feljelentési kötelezettségnek nem tettek eleget. Utoljára sorolhatjuk azokat az ártatlanokat, akik nem vettek részt, tudomásuk sem volt a különböző ellenállási mozgalmakról, de az ÁVH valamilyen ürügy alatt lefogatta, s a "feltételezhetőség" alapján elítélték őket.

A politikai perek bíráskodásáról részleteiben szintén a 2. kötet fog foglalkozni. Maga a téma olyan lélegzetelállító, olyan kiterjedt és változatos, hogy akárcsak a kihallgatások módszerei, külön tanulmányt érdemel. A végső következtetést azonban leírhatjuk: soha igazságszolgáltatásunk történelmében a bizonyíték nélküli ítélkezést, hamis tanúkihallgatást, a nyomozó szervek által erőszakkal kikényszerített jegyzőkönyvek elfogadását, az előre elkészített ítéleteket, a védelem nélküli tárgyalást olyan mesteri módon nem alkalmazták soha, mint 1945. és 1956. között. A törvénytelenségeknek ezt az orgiáját csak a Sztálin-Rákosi időkben lehetett megvalósítani!

MAGYAR FRONT:

Letartóztatások 1945 szeptember 7-től. Az első szovjetellenes ellenállási per. Vád: "hűtlenség", röpcédulázás. Tárgyalás: 1946. Markó utcában. Ítéletek

Bilkey Pap Zoltán orvostanhallgató, kivégezték 1952-ben a Conti utcai fegyházban.
Dr. Kádár Mihály orvos, meghalt (BP-en)
Homolay Zoltán orvostanhallgató,
Kardos János hentesmester,
Fazekas Béla tisztviselő,
Seres László egyetemi hallgató,
Dr. Marx József orvos
Dr. Pozdora Pál orvos
Dr. Szabó Tivadar orvos
Vásárhelyi György egyetemi hallgató,

összesen 43 vádlott. Bilkey Pap Zoltán ügye külön vádirat a kommunista igazságszolgáltatás ellen. Először életfogytiglanra ítélték, azután elkülönítették a többiek ügyétől. 1948-ig különböző szovjet kihallgató-szerveknél, börtönben látják, majd 1949 júliusában eltűnik. Sokak szerint újabb, koholt vádak alapján kivégezték Sopronkőhidán. Édesapja híres orvos, a fiát keresteti mindenfelé. A magyar börtönügyi és igazságügyi szervek nem tudnak felvilágosítást adni, a sok ide-oda hurcolásban elvesztették a fiatal orvostanhallgató nyomát. A Legfelsőbb Bíróság is csak azt tudta ajánlani, mint egyedüli lehetőség, hogy végig kell kutatni a különböző börtönök regisztrálását, be-és kijelentési okmányait. Minden eredménytelen; Magyarországon nem volt hatóság, amely meg tudta volna mondani, hogy Bilkey Pap Zoltán életfogytigra ítélt rabbal mi történt! Végre, a Forradalom alatt a Népügyészség irattárában találtak egy elismervényt 100 Ft-ról, melyben az egyik ügyész azt igazolja, hogy a pénzt felvette Bilkey Pap Zoltán Conti utcában történt kivégzése alkalmával 1952-ben!

A Magyar Front volt az ÁVH első nyilvános politikai pere, melyből megpróbáltak egy antikommunista-antiszovjet pert kovácsolni. Az ügyészség azonban bizonyítékok hiányában a letartóztatottak legnagyobb részét szabadon bocsájtotta, akkoriban még a "hűtlenségi", " összeesküvési" fogalom nem szerepelt a bírók és ügyészek névtárában.

Erre az ÁVH újabb vádpontokkal lépett fel, többek között "Krétával telerajzolták a Belváros falait uszító feliratokkal", és a "Virányosi út 21. sz. alatti villában titkos röpiratgyárat tartottak fenn, s végül az összeesküvők a villa kertjéből előásott fegyverek segítségével merényleteket terveztek és megbeszéléseikbe belevonták a Vörös Hadsereg elleni szervezkedés végrehajtását is".

Erre azután a KGB is belekapcsolódott, és így lett az orvosok "összeesküvéséből" még szovjetellenes összeesküvés is, ezért hurcolták el Bilkeyt, és végezték ki szovjet utasításra.

KISS SZALÉZ ÜGY, GYÖNGYÖSI ÜGY

Letartóztatások: 1946 április 18-tól. ÁVH és a szovjet közösen. Vád: Szovjetellenes szervezkedés, partizán-tevékenység. Ítéletek
Kiss Szaléz gyöngyösi katolikus lelkész, ferencrendi hittanár, kivégezték Sopronkőhidán 1946. október 20-án.
Antal József joghallgató, Kisgazdapárt Központi Szervezési Oszt. titkára,
kivégezték 1946 október 20-án.
Kizmán Ottó, érettségizett diák, kivégezték ugyanott.
Mester-Macher László, Kisgazdapárt gyöngyösi szerv, titkára, sorsa ismeretlen.
Pöcs Ferenc gimn. tanuló, sorsa ismeretlen.
Bodnár László, Szovjetből hazatért, elítélték.
Szabó Gyula, gyöngyösi lakos, állítólag kivégezték.
Ondrik József, banktisztviselő, állítólag kivégezték.
Berényi Illés, meghalt Karéliában, szovjet kényszermunkatáborban.
Lukács Pelbárt atya (Hatvanból), meghalt szovjet kényszermunkatáborban.
Gyöngyösi Attila, gimnazista, meghalt szovjet kényszermunkatáborban.
Kiss Endre, gyöngyösi gimnazista, sorsa ismeretlen.
Kovács László, gyöngyösi gimnazista, sorsa ismeretlen.
Borosi L. gimnazista, sorsa ismeretlen.

Az ügyben 42 letartóztatás történt, a legtöbb vádlott sorsa ismeretlen, vagy eltűntek, vagy meghaltak fogságban.

A gyöngyösi összeesküvés vádlottjait szovjet bíróság ítélte halálra, a kivégzéseket Sopronkőhidán hajtották végre.

Mindkét ügyet a kommunista rendszer arra használta fel, hogy hamis, soha el nem hangzott vallomások alapján a Katolikus Egyházat állítsa a szervezkedés és politikai gyilkosságok kiindulópontjává. így többek között Páter Kiss Szalézt és Olafson Placid hittanárt azzal vádolták, hogy gyilkosságra buzdítottak és utána feloldozták a diákokat.

A Kiss Szaléz ügy mellett volt még egy másik ferences ügy is Hatvanban. 1950-ben, a kolostorok feloszlatása idején, a hatvaniak között elterjedt, hogy közkedvelt ferenceseiket deportálni akarják. A nép fellázadt. Eredmény: a népet megnyugtatták, majd egy éjjel a környékbeli ferences kolostorok lakóit csendben összefogdosták és elszállították. Lázítás címén ítélték el őket. Ez volt a "Hatvani Lázadás".

BAKONY BRIGÁD (Kamara-erdei ügy):

Letartóztatások: 1946 június 11-én (egy nappal előbb, hogy a Magyar Cserkészszövetséget hivatalosan feloszlatták).

Vád: szovjetellenes szervezkedés, partizántevékenység, orosz katona megölése, röpcédulázás (1946 májusában) Budapest környékén a Kamara erdőben. (Egy részeg szovjet őrmester megtámadott egy csapat cserkészt, akik ott táboroztak. A fiatalok lefegyverezték az őrmestert és valamelyik belelőtt a katona géppisztolyával. Meghalt, és utána ott mindjárt el is temették.) Tárgyalás: 1946 szeptember 9-én a Conti utcában Szovjet Katonai Bíróság. Ítéletek

Unden Miklós, egyetemista, kivégezték Sopronkőhidán 1946 október 20-án.
Ditzl László, egyetemista, kivégezték Sopronkőhidán 1946 október 20-án.
Tasch Ferenc gimn. tanuló, kivégezték Sopronkőhidán 1946 október 20-án.
Olafson Placid, bencés hittanár, 8 év szovjet táborban. Hazatért 1954 februárjában.
Vágh József, jezsuita lelkész, 8 év szovjet táborban. Hazatért 1954 februárjában.
Kölley György papnövendék, 8 év szovjet táborban. Hazatért 1954 februárjában.
Pregitzer Ferenc építőmester, 8 év szovjet táborban. Hazatért 1954 februárjában.
Pregitzer Ernő gimnazista, 8 év szovjet táborban. Hazatért 1954 februárjában.
Hódi Dezső gimnazista, hazatért a Szovjetunióból 1954 februárjában.
Tittel Oszkár, hazatért a Szovjetunióból 1954 februárjában.
Kerényi László, hazatért a Szovjetunióból 1954 februárjában.
Pucher János, hazatért a Szovjetunióból 1954 februárjában.
Parti György, hazatért a Szovjetunióból 1954 februárjában.
Fehér András, meghalt a szovjet fogságban,
gr. Wimpfen Sziegfried v. földbirtokos.

A "Bakony Brigád" ügy vádlottait és a Gyöngyösi összeesküvés vádlottait egyszerre vitték ki a Szovjetunióba, és onnan egyszerre tértek vissza. A Bakony Brigád közvetlenül a háború befejezése előtt alakult Gyöngyös-Mátravidéki gimnazistákból és munkásfiatalokból. A szervezet tagjai régi diáktársak voltak, akiket Botfalvayval György v. rep. hadnagy szervezett meg. Botfalvay a háború befejezése után határvadász századparancsnok volt a román határ mentén. Ugyancsak a Bakony Brigádhoz tartozott és végezték ki Botfalvay Berentes Tamás gyöngyösi orvos fiát, v. rep. hadnagyot is, mindkettőjüket a kihallgatások során a szovjet NKVD tisztek hihetetlen kegyetlenséggel megkínozták.

MAGYAR TESTVÉRI KÖZÖSSÉG, Magyar Közösség pere:

Dr. Donáth György és társainak pere. Letartóztatások:

1946 decembertől 1947 január 4-10-ig, március 8-ig Vád: a demokratikus államrend és köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, összeesküvés, 1946 VII. t. c. alapján. Bíróság: Markó utca Olty tanácselnök. Ítéletek:

Dr. Donáth György orsz. gy. képv., közgazdász; halál, kivégezték 1947. szeptember 27-én a Gyűjtőfogházban. polgári
Arany Bálint mérnök.
Kiss Károly műsz.főtanácsos,
Héder János vezérig.,
Dr.Kémeri Dezső főorvos,
Bálint Sándor tisztv.,
Fáj Aladár képzőműv. főisk. tanár,
Mistéth Endre,
Vattai László,
Kádár Géza,
Fitos Vilmos,
Nagy Gyula,
Csicsery Rónai István,
Gombos Gyula,
Horváth János,
Szent-Iványi Domokos,
Szentmiklóssy István,
Jaczkó Pál,
Gyulai László,
Hám Tibor,
Raffay Sándor,
Szabó Tamás,
Soós Géza,
Szalay Péter,
Dr. Kapocs Ferenc katonai
Dalnoki Veress LajosAndrás Sándor vőrgy.,
Berkó István vk. ezrd.
Szügyi Zoltán vőrgy.,
Sóvári Tihamér vk.ezrd.
Tóth István vk. alezrd.,
Fülöp Lajos v. ezrd.
Várkonyi László vk. őrgy,.
Jármai Miklós r.szds., polgáriak
Vásárhelyi Zoltán vámig.
Csányi Zoltán vámszaki főmérnök

Le voltak tartóztatva:
Szy Tibor vk. őrgy.,
Szilágyi Gábor vk. őrgy.,
Nagy Bódog,
Borbély Zoltánné,
Tóth János min. tanácsos,
Szeleke Károly min. főelőadó, és még több százan. Igen sokat internáltak, sokakat később szabadlábra helyeztek, vagyonukat elkobozták, és más városba kellett költözniük.

A Magyar Testvéri Közösség tagjainak letartóztatása 1947 január elején kezdődőt, és a három hónap múlva bekövetkezett per, a Kisgazdapárt teljes erkölcsi felbomlásához vezetett. Nem kisebb célt tűztek ki az Akadémia utcai Székházban, minthogy az ÁVH teljes bevetésével egyszerre két csapást is mérjenek a velük szemben álló erőkre.

Az első, hogy ország-világ előtt bebizonyítsák: a Kisgazdapárt nem más, mint a "reakció" búvóhelye, a másik, hogy a Közösség tagjainak letartóztatásával kihangsúlyozzák, hogy nem egy polgári demokrácia, hanem a proletariátus uralma a végcél. Nem véletlen, hogy a kommunista történetírás annyit foglalkozik a Magyar Közösség ügyével, (Kiss Sándor: "A Magyar Közösségtől a Földalatti Fővezérségig" 1969 a Fehér Könyv, 1947 és Pintér István, a rendszer és a Belügyminisztérium hivatásos tollforgatója számos könyvében) miután a Rákosi-féle "szalámi" taktika első nagy sikere a Közösség felszámolása volt.

Az ügyben több hullámban kerek 140 főt ítéltek el, részben nyilvános, részben zárt tárgyalásokon.

A Magyar Közösség valamikor a harmincas évek elején alakult, és tagjai önkéntesen csatlakoztak a szövetséghez. A Közösség nem volt titkos egyesület, annak ellenére, hogy a nyilvánosság előtt nem szerepelt, és tagjait csak más tagok ajánlására vették fel. A 40-es években már adatok vannak a Horthy rendőrség irattárában a Közösség tagjairól és munkásságáról.

A Közösség ideológiáját Szabó Dezső író könyveiből, nyilvános beszédeiből merítette, és célját a magyar faj fennmaradására, életterének biztosítására és történelmi hagyományainak ápolására irányította. Ebből következett, hogy céljuk, minden kommunista vád és rágalom ellenére Magyarországon a magyar nép érdekeit szolgáló élet megteremtése volt. A szervezet nem volt antiszemita, hanem németellenes! Tagjai közül sokakat a németek már 1944-ben letartóztatták. Elleneztek minden diktatúrán alapuló államformát, így a Szovjetunió államformáját is. Mikor mindenki előtt kétségtelenné vált, hogy az országot megszálló szovjet erők a Magyar Kommunista Pártot kívánják hatalomra juttatni, a szervezet antikommunista jellege egyik fő irányává vált a Közösségnek.

A Közösség tagjai egymást támogatták, igyekeztek egymást vezető politikai, gazdasági, vagy katonai beosztásba juttatni, hogy ezen keresztül mennél nagyobb befolyást tudjanak gyakorolni úgy a kormányra, mint a közvéleményre. Céljuk tiszta volt és nemes! Nem maguk kívántak kormányozni, nem terveztek hatalomátvételt, a Közösség tagjai nem mint párt, hanem mint független szervezet kívánt az ország életére befolyást gyakorolni.

Programjuk nem különbözött semmiben a degaulle-ista, vagy az izraeli célkitűzésektől. Nemzeti volt és demokratikus. Miután a szovjet befolyás ellen az egyedüli kiút csak a nyugati hatalmakkal való kapcsolat megteremtése lehetett, a Közösség kereste is a lehetőségeket egy ilyen kapcsolat kialakítására. Ezt azonban szigorúan a törvényes keretek betartásával végezték, minden kém és kémszervezetekkel megtagadták a kapcsolatot (lásd Pünkösdy szds. igyekezete a Közösségi tagok megnyerésére). Fegyvert nem gyűjtöttek, lőszerraktáraik nem voltak, semmilyen fegyveres akciót nem szerveztek. Ugyan a vádiratban szerepel, hogy dr. Jaczkó Pál és Vidovits István képviselők illegális fegyveres csoportokat szerveztek, de soha a tárgyalás folyamán semmilyen konkrét bizonyíték nem merült fel ezzel a váddal kapcsolatban.

Hihetetlen, de még az ÁVH sem tudott semmilyen fegyveres csoportot, vagy lőszert produkálni!

Vádat a Közösség ellen az 1946. évi I. és VII. t. c. alapján emeltek. Annak a törvénycikknek az alapján, amelyet Tildy Zoltán és Nagy Ferenc igen sok KGP-i képviselő tiltakozása ellenére is siettek megszavazni. Az ügyészi vádemelés nehéz helyzetben volt, bizonyítható vád nem létezett, a Demokratikus Köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedést is csak az ÁVH jegyzőkönyvei alapján lehetett benyújtani, fegyver, gyilkosság nem szerepelt, legfeljebb elővették a régi receptet, hogy a Közösség fasiszta jellegével és befolyásával meghosszabbította a háborút, és támogatta a Horthy féle reakciós köröket. Meg kell jegyezni, hogy még ez a vád sem bizonyult elfogadhatónak, miután a Közösség tagjai közül egyetlen egy sem volt tagja semmilyen szélsőjobboldali pártnak. Végülis megszületett egy agyontekert, kificamodott vádirat, melyben... "a Közösségnek az 1946. 1. sz. t. c-kel megalkotott államrenddel való szembenállása megállapítható a Közösség legfőbb ideológiai alaptételeiből.

A Népbíróság ugyan látja a vádlottak előadásából, hogy társulásuk eredetileg és egy bizonyos szakaszán keresztül nem irányult a demokratikus államrend megdöntésére, azonban... alaposan feltételezhető, a vádlottaknak a felszabadulás utáni politikai (értsd: kommunista), gazdasági (értsd: szembehelyezkedés a kolhozosítás, teljes államosítással szemben), társadalmi (értsd: proletár munkásállam megteremtése) fejlődésével szemben már akkor is táplált érzülete! " S miután a VII. t. c. az 1946. évi I. Törvénycikkben megalkotott demokratikus államrend büntetőjogi megvédését szolgálja, így a VII. t. c. mindenkire ráhúzható, aki másképp él, vagy gondolkodik, mint az Akadémia utcai központban, vagy az Andrássy út 60-ban látják.

Ennek a törvénycikknek a nevében ítélték halálra dr. Donáth Györgyöt, aki az utolsó szó jogán bebizonyította, hogy a Közösség tagjai törvénysértést nem követtek el, hogy a bíróság ítéletével nem egyeztethető össze, hogy a vádlottakat a megszálló szovjet erők is kihallgatták, hogy a bíróság és a nyomozó hatóságok teljesen a megszálló hatalom támogatását élvező Kommunista Párt befolyása alatt állnak. Nem kért kegyelmet, és Tildy Zoltán félt kegyelmet adni!

Az ÁVH hosszú ideig figyelte a Közösség tagjait, főleg mert sokan a Kisgazdapárt tagjai voltak, vagy szoros barátságot tartottak más pártok tagjaival.

A Kisgazdapárt, amely az utolsó választásokon az ország bizalmát élvezte, a szavazatok 57, 7 %-át kapta, képtelen volt vezetőinek tehetetlensége és politikai gerinctelensége miatt élni a többségnek kijáró hatalommal. Vezetőjéről, Tildy Zoltánról, majd a történelem fogja megállapítani, hogy mint református pap, vagy mint politikus volt-e rosszabb.

Kétségtelen, hogy neki és az akkori miniszterelnöknek, Nagy Ferencnek tulajdonítható, hogy a Közösség elleni pert a kommunisták végrehajtották, hogy hozzájárultak kisgazdapárti képviselők mentelmi jogának felfüggesztéséhez, és hogy kommunista nyomásra 22 képviselőt kizártak a pártból! Méghozzá azokat a képviselőket, akikben még volt bátorság kiállni és feltárni az ország népe előtt Rákosi taktikájának következményeit. Ez a vérveszteség azután megpecsételte a párt sorsát, ami azután jött, az már csak utójátéka volt ennek a politikai megalkuvásnak.

Nagy Ferenc pár hónappal később mint miniszterelnök disszidált, a pártra és az országra nézve legdöntőbb időkben Svájcba ment szabadságra, onnan küldte el lemondását. Kovács Béla főtitkárt már könnyen cipelték el az oroszok Szibériába, tudták, hogy sem ellenállás, sem tiltakozás Kovács elhurcolását nem fogja követni. Tildy még játszotta az elnöki bábfigurát egy darabig, azután egy szép napon őt is elvitte az ÁVH. Végeredményben mindannyiukat az a bumeráng sújtotta, amelynek eldobásánál annyira segédkeztek.

A Közösség elleni per úgy játszódott le, ahogy az ÁVH-n kitervezték. A vádlottak és tanúk ezeregy ellentmondása, bizonyítása és tagadása után az ítéletek kihirdetése nem jelentett nehézséget. Több mint tíz esztendőt töltöttek börtönben, s csak 1956 őszén kerültek szabadlábra.

MAGYAR KÖZÖSSÉG-kapcsolt ügy

Jaczkó Iván és Vizy Károly ügye

Mindkettőjüket fegyverrejtegetésért és "pokolgépes" merényletért a budapesti Népbíróság Külön tanácsa 1947 decemberében statáriális úton halálra ítélte, s mindkettőjüket kivégezték.

Jaczkó Iván testvére volt Jaczkó Pál országgyűlési képviselőnek, akit 1947 tavaszán tartóztattak le, mint a Magyar Közösség tagját.

A vád szerint Jaczkó és Vizy egy pokolgépet helyezett el a budapesti városházán 1947 november 13-án. A pokolgépet azonban "azonnal felfedezték", hatástalanították, és a két tettest ''azonnal" elfogták. A sok "azonnal" azonban a gyanút az ÁVH-ra terelte, hogy ők helyezték el a "maguk gyártotta" pokolgépet a Városháza folyosójára és fedezték fel. Jaczkóval és Vizyvel letartóztatásuk után soha senki nem tudott beszélni.

Az ítélet kihirdetése után pedig mindkettőjüket azonnal kivégezték. Az ÁVH-nak kellett egy olyan ügy, hogy a Magyar Közösség "állam és népellenes" vádját egy fegyveres, pokolgépes váddal alátámassza. Jellemző, hogy a kivégzésre kivezényeltek, vagy két ezer munkást és párttagot, akik követelték, hogy a bíróság a legszigorúbb büntetést hozza, és az Igazságügyi Minisztérium pedig hozzon szigorú büntetéseket azokkal szemben, akik az újjáépítést, vagy a "rendcsinálást" akadályozzák.

Tény, hogy Jaczkót és Vizyt statáriálisan kivégezték, anélkül, hogy bebizonyosodott volna, hogy valóban ők voltak a bomba szerkesztői, anélkül, hogy a náluk talált, "csőre töltött fegyver"-rel bárkit megöltek, vagy akár megfenyegettek volna.

PÓCSPETRI ÜGY:

Letartóztatások: 1948 június 3-4.

Pócspetri községben a helyi tanács az iskolák államosításáról tárgyalt, a falu lakossága azonban az államosítás ellen foglalt állást és a községházára vonult. A községi rendőrök, pártemberek fegyverrel a kezükben, felszólították a lakosságot, hogy hagyják el a községházát. Az egyik őr elkezdte a fegyverével ütni az embereket maga körül, a tömeg körbefogta. Még ma is tisztázatlan, de az egyik fegyver elsült, és megölte az egyik rendőrt. Budapestről Rajk László belügyminiszter leutazott a helyszínre és személyesen vette át a nyomozást. A falut több száz rendőr vette körül, és több mint száz embert tartóztattak le. Tárgyalásra pár napon belül sor került. Ítéletek:

Királyfalvi Miklóst, községi jegyzőt halálra ítélték, és azonnal kivégezték 1948 június 11-én.
Asztalos János helyi plébánost halálra, majd életfogytra.
Som István tanítót, aki alig múlt akkor 21 éves, életfogytra (egyetlen mondatért: Valaki vágja el a telefondrótot!).
Som István 1948-tól 1972-ig volt börtönben. 24 évet töltött le, közben súlyos tüdőbajt kapott a börtönben.

NEMZETI BANKOSOK ÜGYE (Dr. Iklódy Szabó Ervin ügye):

Letartóztatták: 1950 október 18-án.
Vád: Kémkedés, hűtlenség (minden konkrét vád nélkül).
Kihallgatás: ÁVH Andrássy út 60.
Tárgyalás: Jónás tanácselnök, 1951. januárjában. Ítéletek:
Dr. Iklódy Szabó Ervin, elsőfokon 25 év, három év múlva közölték, hogy az ítéletet életfogytiglanra emelték.
Dr. Jankovich Marcell, életfogyt.
Horváth Magda, 5 év ítélet után Vácra kísérték őket.
Nemzeti Bankos ügyben szerepelt még: Okutai Ferenc, 15 évre ítélve. Börtönben halt meg 1955-ben.

FÖLDMŰVELÉSÜGYI MINISZTÉRIUM PERE:

Letartóztatások: 1948 június 15.

Kihallgatások: ÁVH Csokonai utcai pincéjében (Rényi szálló). Tárgyalás előtt a kelenföldi kaszárnyában "megőrzésre" kiszállítva és utána a Markó utcai börtönben. Tárgyalás: 1948. októberében, három héten keresztül. Tanácselnök: Dr. Olty Vilmos, ügyész: Dr. Gyarmaty.

Vád: összeesküvés, a demokratikus államrend érdekei elleni szövetkezés. Kihallgatások: ÁVH Csokonai utcai pincéjében (Rényi szálló). Tárgyalás előtt a kelenföldi kaszárnyában "megőrzésre" kiszállítva és utána a Markó utcai börtönben. Tárgyalás: 1948. októberében, három héten keresztül. Tanácselnök: Dr. Olty Vilmos, ügyész: Dr. Gyarmaty. Vád: összeesküvés, a demokratikus államrend érdekei elleni szövetkezés. Ítéletek:

Perneczky Béla, F. M. elnöki főosztályvezetője életfogyt.,
dr. Solty Ernő, Fáber György, Schmidt István, dr. Zámbó Ernő (meghalt a Markó utcai börtönben), Ottó Ernő, Kiss Ferenc, Kiss Elemér, Baan Dezső, Serényi Gusztáv, Csengery Tibor, Merisch Imre, s a többiek összesen 300 év börtönbüntetést kaptak. Ez ügyben 80 minisztériumi tisztviselőt tartóztattak le, és 60-at ítéltek el.

1848. nyarán Rákosiék elérkezettnek látták az időt a magyar mezőgazdaság kollektivizálására. A Földművelésügyi Minisztérium tisztviselőinek legnagyobb része vagy párton kívüli volt, vagy a Kisgazda Pártnak volt a tagja. "Le kell dönteni a reakció fellegvárát" írta az F. M-ről a kommunista sajtó, s a fenyegetés nem váratott sokáig magára. Dobi István minisztersége idején Keresztes államtitkár (kommunista) vette kezébe a minisztérium irányítását, és egy Alpár nevű ÁVH százados vezetésére bízta az újonnan felállított "Ellenőrzési osztályt". Perneczky Bélát, az elnöki főosztály vezetőjét azonnal leváltották, és nem sokkal utána különböző vádpontok alapján tartóztatták le a minisztérium tisztviselőit. Fáber Györgyöt, a per 19. vádlottját többek között azért ítélték 3 évre, mert "... Mezőgazdasági Szakemberek Országos Szövetségének 600 tagját igyekezett kineveztetni,... akik a népi demokratikus államrenddel szemben állottak".

A tárgyilagosság kedvéért le kell szögezni, hogy nem volt "összeesküvés". Mindazok a tisztviselők, akiket letartóztattak, kétségtelenül nem azonosították magukat a Kommunista Párt célkitűzéseivel, és az sem kétséges, hogy ellene voltak a kolhozosításnak. Mint szakemberek, igyekeztek szakembereket és megbízható tisztviselőket fontosabb állásba elhelyezni, és meggátolni olyan emberek kinevezését, akik csak a pártkönyvvel rendelkeztek. Ez mindenesetre elég ok volt az ÁVH-nat, hogy egy nagy kirakatper keretében felszámolja az "ellenállás gócpontját". Ami ezután következett, az mindenki előtt ismeretes: megtörtént a kolhozosítás, a szövetkezetek erőszakos felállítása, a kisbirtokok elkobzása, volt földtulajdonosok, kulákok bezárása, beszolgáltatás, és végül a teljes katasztrófa.

Érdekessége az ügynek, hogy mindazok, akik fontosabb szerepet játszottak ebben az ügyben, vagy tragikusan fejezték be életüket, vagy maguk is börtönbe kerültek. így Olty elnök öngyilkos lett, Jankó t. elnököt a Fellebbviteli Bíróság elnökét elvtársai verték agyon, Alpár százados négy évet ült, Cypszer főhadnagy a Markó utcai őrség parancsnoka szintén börtönbe került, és végül az ügy koronatanúja, nyilas, később kommunista Szakszón Árpád szintén börtönbe került.

BALÁZS AURÉL és társainak hűtlenségi ügye:

Letartóztatásokat: Az ÁVH hajtotta végre, 1948 október 1-én. Kihallgatások az ÁVH Andrássy úti Székházában. Vád: kémkedés, hűtlenség (1930 t. c. III. paragrafus).
Tárgyalás: 1948 december 15. Markó utcai bíróságon. Tanácselnök: Dr. László, ügyész: Dr. Szalay (volt cserkésztiszt, kongreganista). Ítéletek:

Ifj. Balázs Aurél, export-import kereskedő, kivégezték 1948. február 11-én
Kovács László, életfogyt.
Christián Zoltán, életfogyt.
Dr. Viczián László,
Dr. Vigy György,
Baumann Béla, 8 év,
Dr. Szarka Gábor,
Eszterházy Menyhért,

Balázs Aurél titkárnője, stb. Balázs és társai a Külkereskedelmi és a Nehézipari Minisztériumok megbízásából gépeket, szerszámgépeket importáltak Magyarországra. így kerültek kapcsolatba bizonyos nyugati körökkel. A hidegháború elmérgesedésével az USA megfenyegette a svéd cégeket, ha fontos acélárukat, csapágyakat szállítanak a Szovjetuniónak, Amerika megvonja hatalmas megrendeléseit. A csapágyak főleg a repülők és tankok számára voltak szükségesek. Erre az oroszok Csehszlovákiának és Magyarországnak rendelték meg az anyagot, mert ezek az országok nem tartoztak a tilalom alá. A megérkezett svéd árukat azonnal továbbították a Szovjetunióba. Balázs Aurél a svéd exportáló cégek listáit kiszolgáltatta a nyugati hatalmaknak. Az amerikaiak ezt megmutatták a svédeknek, hogy milyen csalás történik a szállítmányokkal. (A svédek tudtak erről, csak úgy csináltak, mintha fogalmuk se volna, hogy mi történik a magyarok és csehek hatalmas megrendeléseivel.) A szovjet ügynökök aztán megtudták a svédektől, hogy valaki elárulta az egész dolgot, nyomozni kezdtek, és így buktak le Balázsék.

A "RONGYOS GÁRDA" PERE:

Letartóztatások 1948 április 16-án éjjel 1 órakor.
Vád: fegyveres összeesküvés
Kihallgatás: Andrássy út 60.
Tárgyalás: 1948. novemberben, Markó utca, Tutsek tanácsa, Sárkány államügyész.

Az 1947. VII. t. c. alapján. Ítéletek
Kovács Endre, v. min. tanácsos, kivégezték 1949. márciusában, Gyűjtőfogházban.
Hajts Béla, halál/életfogyt.
Fodor Lajos, halál/életfogyt. Vácott megzavarodott, és valószínűleg 1950 elején meghalt. Göder Pál, halál/életfogyt.
Benkő Antal, halál/életfogyt.
Cserháti István, Draskóczy László, Dudás László, Szűcs Lajos, Csoba István, Hargittay László, Gondos Ferenc, 3-15 év kényszermunka ítélettel. Az ügyben 28-an voltak, közülük 14 fiatalkorú (18 éven aluli), s az ügyben ötöt ítéltek halálra. Az összeesküvés valódi szervezői a régi Rongyos Gárda tagok voltak, akik azután beszerveztek sok fiatalt az ügybe. Az összeesküvés tervei között szerepelt a Radetzky laktanya elfoglalása és a Gellérthegyi szoborrobbantás, stb.

MINDSZENTY HERCEGPRÍMÁS PERE:

Letartóztatások 1948 december 26., és előtte 1948 november 26.

Vád: szervezkedés, hűtlenség, valutasíbolás, 1946. VII. t. c. alapján. Kihallgatás: ÁVH Andrássy út 60. Péter Gábor és Décsi Gyula ÁVH ezredes. Tárgyalás: 1949 február 2. Markó utca. Bíróság: Olty Vilmos tanácselnök, Alapi Gyula államügyész. Védőügyvéd: Kiczkó Kálmán, ÁVH besúgó. Ítéletek:

Mindszenty József, életfogytiglan,
Baranyai Jusztin, 15 év,
Zakár András, 6 év,
Eszterházy Pál herceg, 15 év,
Dr. Nagy Miklós,
Dr. Ispánky Béla, életfogyt.

Bóka Imre A Hercegprímás az egyház ellenállását, tiltakozását úgy a nyilas, német, valamint a kommunista szovjet diktatúra ellen leírta a MEMOIR c. könyvében. Ugyanitt részletesen foglalkozott a letartóztatásával, az ÁVH-kihallgatásával, a Népbírósági ítélettel és a börtönéveiről, tapasztalatairól egészen, míg a Forradalmi alakulatok (Pallavicini őrnagy vezetésével, akit ezért Kádárék 1957-ben kivégeztek) ki nem szabadították. Letartóztatva és elítélve a Mindszenty üggyel kapcsolatban:

Zakár András, a prímás titkára, Fábián János, Nagy Miklós az Actio Chatolika főtitkára, Ispánki Béla esperes, Lóránd Ödön az A. C. titkára, aki a prímás megbízásából az egyházi iskolák elleni tiltakozást szervezte. Dr. Groh József esztergomi ügyvéd, a primácia ügyésze, Beresztóczy Miklós, aki később árulója lett az Egyháznak és kiközösítették, Meszlényi Zoltán s. püspök, a prímás helyettese, aki a börtönben halt meg, Harza Gyula hitoktatási felügyelő, szintén börtönben halt meg, Mátrai Gyula és Gigler Károly kanonokok Esztergomból. Továbbá Bóka Imre, a prímás pénztárosa, Tóth László főszerkesztő.

PAPP ERVIN ÉS TÁRSAINAK ÜGYE (Mindszenty perhez tartozott):

Letartóztatásokat az ÁVH hajtotta végre 1949 február 4-én. Kihallgatások. ÁVH Andrássy út 60. épületében.

Vád: összeesküvés, a Népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés.
Tárgyalás: Markó utca, Jónás tanácselnök, Alapi ügyész. 1950 május 10-én, zárt tárgyalás. Ítéletek:
Papp Ervin teológus, Kisgazdapárti képviselőjelölt, Fővárosi Bizottsági tag,
kivégezték 1951 őszén.
Romvári István, BSZKRT főtisztviselő, kivégezték 1951. őszén a Gyűjtőfogházban.
Selem Ernő, életfogyt., a Forradalom után kivégezték.
Czerman Lajos 12 év, a Forradalom után kivégezték.
Kósa-Schuber Antal, életfogytiglan,
Dr. Lengyel Alfonz, Dr. Béky Halász István, Schuber Antalné, stb.

Az "összeesküvés" 1949. augusztus 20-án kezdődött, amikor Schuber Antal lakásán megalakították a "Keresztény Néppárt"-ot, Romvári és Papp Ervin jelenlétében, így a vád első pontja, hogy illegális pártot akartak alapítani, a második, hogy Mindszenty- és Grösz csoport és Tito között összeköttetést akartak kiépíteni (Dr. Lengyel) és végül, hogy Papp és Romvári röplapokat szerkesztettek, és egy kidolgozott tervezetet egy földalatti mozgalomra, robbantásokra és szabotázs-cselekményükre.

Nyolc hónapos ÁVH-s kihallgatás alatt Schubernét úgy összeverték, hogy abortált, és utána számos operáción kellett keresztül mennie.

A Forradalom alatt a kalocsai női fegyházból való kitörés egyik szervezője volt.

Kósa-Schuber Antalt a márianosztrai fegyházban a "Rabok költőjének" hívták. Élete legnagyobb élménye, hogy 1956. októberi szabadulásnál a kitörő rabok kívánságára elszavalta a "Rabok szabadságdala" c. költeményét.

MAORT ÜGY (Papp Simon):

(Lásd: Boldizsár Iván: összeesküvés a magyar nép ellen, Szikra 1952.) Vád: hűtlenség, szabotázs. Letartóztatások ideje: 1948 szeptember 21. Kihallgató szervek: ÁVH. Tárgyalás: 1948 november 26. Tanács, Bíróság: Népbíróság, Markó utca. Ítéletek:

Papp Simon főgeológus, műegyetemi nyilvános tanár, halál, később életfogyt. fegyház.

Ábel Bódog, MAORT igazgató (nyugdíjban), Binder Béla, bányamérnök MAORT termelési oszt. vezető, Dr. Barnabás Kálmán, főgeológus, MAORT kutatási oszt. vezető. A lispei olajmezők a Magyar Amerikai Olajipari Rt. tulajdonában voltak. A háború befejezése után az amerikaiak kiküldték két megbízottjukat, hogy Papp Simon egyetemi tanár MAORT vezérigazgatójával egyetértésben újjászervezzék az olajmezőket és a környékbeli gázmezőket. Az amerikai tőke bevonulása ellen, és hogy az idegen kézben lévő ipari üzemek államosítása tervében törés ne álljon be, az ÁVH "felfedezte", hogy Lispén szabotálnak! Vádpontok között szerepelt, hogy nem hajtották be a kintlévőségeket (!), beruházások helyett parkolókat építettek, és Buick gépkocsikat vásároltak. A két amerikait Rákosiék kiutasították, és Papp Simont, mint főszabotálót halálra ítélték.

Azonban megijedtek, hogy ki fogja az olajtermelést továbbvezetni, ki fogja a szükséges további fúrásokat tervezni, és ezért Papp Simonnak megkegyelmeztek. Ami ezután következett, az megint jellemző: Papp Simon majdnem hat éven keresztül különzárkában, külön elbánásban részesült, éveken keresztül nem volt zárkatársa. Az ÁVH minden technikai adatot rendelkezésére bocsájtott, és megkövetelték tőle, hogy rabruhában, börtönben, elítélve tovább vezesse a már államosított lispei olajközpontot. De Papp Simon története ezzel még nem ért véget! A nagytudású, nélkülözhetetlen professzor munkájára, tudására az ÁVH-nak szüksége volt. Az Andrássy út 60-ban tudták, hogy az esetleges olajtermelés kieséséért valakinek felelnie kell, méghozzá annak, aki Papp letartóztatását elrendelte, még akkor is, ha az a KGB hozzájárulásával történt.

A világhírű szakembernek megengedték, hogy feleségével havonta egyszer levelet válthasson. Levelek mentek-jötték. Évek teltek. Közben Papp felesége súlyos beteg lett, az asszony természetesen eltitkolta betegségét, nem akart még nagyobb terhet és szenvedést okozni amúgyis megtört férjének. Amikor pedig az asszony meghalt, az ÁVH átvette a feleség szerepét, hivatásos grafológussal tovább íratták a leveleket. Féltek ugyanis attól, hogyha Papp megtudja felesége elvesztését, akkor egyszerűen abbahagyja a munkát. S ez esetleg néhány ÁVH-s fej gördülését jelentette volna...

DŐRY (DEÖRY) PÁL ÉS TÁRSAINAK HŰTLENSÉGI ÜGYE:

Letartóztatták őket: 1948. december végén. Kihallgatások a Katpol-on. Vád: kémkedés, hűtlenség.

Tárgyalás: 1949. áprilisában a Margit körúti Katonai Bíróságon. Ítéletek:

Dőry Pál egyetemista (1929), kivégezték 1949. augusztus 24-én.
Regéczy Nagy Imre főmérnök, Diósgyőr, kivégezték ugyanakkor,
Szabó Endre orvostanhallgató, életfogyt.
Miskey Béla,
Böjte János,
Dr. Placskó László, életfogyt.

Dőry Pált az ausztriai szovjet megszálló erők tartóztatták le, a Semmeringen, amint az angol zónából jött át Bécsbe. Először Baden b. Wien-i KGB központban hallgatták ki, majd kiadták a Katpol-nak. Regéczy fiát is elfogták, a kivégzés előtt, amint édesapját ment meglátogatni a siralomházba (lásd: Margit körúti katonai fegyház).

RÖDIGER-PONGRÁCZ ÜGY:

Letartóztatások: 1949 elején. Kihallgatások: a Katpol. Zalka Máté laktanyájában. Vád: kémkedés, hűtlenség.
Tárgyalás: Katonai Bíróság, Margit körút, 1949 augusztus. Ítéletek

Rödiger Miklós, MAHART vezérigazgató, kivégezték 1950 február 14-én.
Magasházi Ödön, WM vezérigazgató, kivégezték 1950 február 14-én.
Vargha László, MÁV vezérigazgató, kivégezték 1950 február 14-én.
Lux Ernő, MÁV igazgató, nyugd., kivégezték 1950 február 14-én.

Pongrácz grófnő, Pongrácz Ili, a lánya, stb. A háború utáni magyar műszaki élet legkiválóbb képviselőit ültették a vádlottak padjára, kémkedés, adatszolgáltatás vádjával. Még a háború előtti időkből ismerték egymást, és a háború befejezése után mind a négyen helyükön maradva hozzáláttak a romokban heverő magyar ipar és közlekedés újjászervezéséhez. Pongrácz grófnő lakásán találkoztak, ahová a budapesti-amerikai és más nyugati követségek képviselői is feljártak. Ez elég ok volt a Katpol-nak arra, hogy a "feltételezhetőség alapján" adatokat szolgáltattak a magyar ipar termeléséről. Magasházi annyira népszerű volt a munkásság körében, hogy letartóztatása után Csepelről munkásküldöttség utazott Pestre, hogy szabadonbocsátását kérjék.

A háttérben elsősorban politikai okok szerepeltek: a kommunisták így akartak megszabadulni a régi, népszerű technikai vezetőktől. Magasházi letartóztatása után a WM vezetését azonnal Bíró Ferenc "elvtárs" vette át, aki Rákosi testvére volt.

PÁSTHY ISTVÁN ÉS TÁRSAINAK HŰTLENSÉGI ÜGYE:

Letartóztatásokat 1949 tavaszán a Katpol. hajtotta végre, és a kihallgatások a Katpol. Hadik laktanyában (Zalka Máté laktanya) folytak le. Az ügy Berkesy őrnagy vizsgálócsoportjához tartozott. Vád: hűtlenség, kémkedés.
Tárgyalás: 1949 novemberében a Margit körúti Katonai Bíróságon. Ügyész: Jávor Iván alezredes. Ítéletek

Palásthy István v. főhadnagy, kivégezték 1950 június 24-én.
Hummer Ferenc, v. hadnagy, kivégezték 1950 június 24-én.
Sassy Szabó László, ügyvéd, kivégezték 1950 június 24-én.
Garamvölgyi István, v. főhadnagy, kivégezték 1950 június 24-én.
Dr. Szedlák Tibor, életfogyt.,
Tahy Béla, halál, (kegyelemből életfogyt.).

BEDŐCS LÁSZLÓ ÉS TÁRSAI ÜGYE:

Letartóztatták: 1948 december 2-án Szombathelyen. Vád: összeesküvés, kémkedés, hűtlenség. 1938 évi XVIII. t. c. Kihallgatás: Szombathely, Bagolyvár és Katpol. Budapest Berkesy őrnagy Bíróság: 1949 április 30-án, május 5-én, Radetzky ezredes elnök. Ítéletek:

Bedőcs László, 8 év (fiatal korára való tekintettel).
Czeczeli Erzsébet, 2 és fél év börtön.
Szecsey Imre 1 és fél év börtön.

Letartóztatásnál bevitték Bedőcs szüleit is, és jelenlétükben verték, aki akkor még nem volt 17 éves! Id. Bedőcs, aki súlyos rokkant volt, ezt kiáltotta: "Fiam, ne szólj ezeknek a csavargóknak semmit! ". Az egyik Katpol-os nekiugrott az öregnek és fellökte. Bedőcs, akit fiának verése és a vele szemben tanúsított brutális viselkedés annyira megtört, hogy pár hónappal rá meghalt. Fiát azzal az indokkal, hogy "veszélyes kém", nem engedték el a temetésre.

MOJZES JÁNOS ÉS ÁCS JÁNOS ÜGYE:

Letartóztatások: 1948 december (?) Vád: hűtlenség, kémkedés, szervezkedés. Kihallgatás: Budapesti Katpol. Hadik laktanya.

Bíróság: Margit körúti Katonai Bíróság. Tárgyalás: 1949 június ítéletek
Ács János, csornoki jegyző, halál, kivégezték 1949. augusztus 31-én.
Mojzes János, v. cső. őrm., halál, kivégezték 1949. augusztus 31-én.
Bajusz János, cső. őrm., kivégezték 1949. augusztus 31-én.

Vargha Zoltán, műszaki rajzoló, kivégezték 1949. augusztus 31-én. ifj. Varga Jenő, halál, átv. életfogyt. id. Varga Jenő, halál, átv. életfogyt. Mojzes János Nyugatról tért vissza, Ács János egy pisztolyt adott neki, és ezért felakasztották. Varga Jenő, akit ismert előtte (kispesti), egy éjszakára szállást adott: id. Varga, aki viszont nem ismerte Mojzest, csak utólag tudta meg fiától, hogy Mojzes Nyugatról jött vissza, feljelentés elmulasztása miatt a tárgyaláson elsőfokon halálra ítélték.

DÓCZY ÜGY:

Letartóztatások 1949 tavaszán.

Kihallgatások Budapest Katonai Politikai Osztály, Bartók Béla út. Vád: hűtlenség, kémkedés.

Bíróság: Katonai Bíróság, Margit körút, 1949 október. Ítéletek
Dóczy László, v. főhadnagy, halál, kivégezték 1950 július 12-én a Margit
körúton. v. Beéry István őrnagy, halál, kivégezték 1950. július 12-én a Margit körúton.

Dr. Sztankoczy László, MÁV ügyész, halál, kivégezték 1950 július 12-én a Margit körúton.
Rákosi Gyula, MÁV forgalmista, halál, kivégezték 1950 július 12-én.
Bohn Alfréd,
Lajtos Árpád,
Zombori János,
Krajcer Bertalan,
Dákay István, mérnök, halálos, életfogytiglanra változtatva.

Faludi István, szig. mérnök, halálos, életfogytiglanra változtatva. A Katpol. Berkesy őrnagy csoportjának munkája volt Dóczy és társainak lefogása. Egy Vojczek nevű, patkánylelkű kis bankaltiszt, mint Thomson kapitány, az angol titkosszolgálat Magyarországra küldött embere környékezte meg Dóczyt, és kémkedésre, valamint adatok szolgáltatására kérte fel a per vádlottait. Sajnos a beugratás sikerült, Dóczy is és társai csak lefogásuk után tudták meg, hogy az állítólagos Thomson kapitány a Katpol. legsötétebb agent provocateurja. Vojczeket is később bezárták, a rabok felismerték, és ettől kezdve élete nem volt a legkellemesebb a börtönben.

VISZNEKY TESTVÉREK KÉMKEDÉSI ÜGYE:

Letartóztatva: 1950 február-márciusában.

Kihallgatások a Katpol. budapesti székházában Zalka Máté laktanyában. Vád: hűtlenség, összeesküvés, kémkedés. Ítéletek:

Viszneky József (1929) postás, kivégezték 1950 december 21-én.
Viszneky László (1927) építész technikus, kivégezték 1950 december 21-én.
Nyikos Zoltán, kivégezték 1950 december 21-én.
Cserháti László, 15 év.
Viszneky Ica (László húga), 8 év.

DÓZSA ATTILA ÉS TÁRSAI ÜGYE:

(Hadváry ügy, Fehérváry-Zách ügy része) Letartóztatva: 1948. augusztus-szeptember és 1949 február. Dózsa Attilát letartóztatták Bécsben, 1949 február 9-én a szovjet KGB tisztjei. Marinkai nevű volt tisztjelölt, agent provocateur besúgása alapján a bécsi Dél-Keleti Pályaudvaron. Kihallgatva 10 napig a KGB badeni főhadiszállásán. Kihallgatva: Katpol. Berkesy-Szörényi csoport, 1948. augusztus és 1949 május között.

Átszállítva a Margit körúti fegyházba 1949 májusában. Tárgyalás: 1949 október 6-án, feljebbviteli 1950 áprilisában. Tanácselnök: Radetzky ezredes, Pánczél őrnagy ügyész. Ítéletek-Dózsa Attila (28), halál, kivégezve 1950 április 1-én, Nagypéntek napján a Margit körúton.

Varga Modesztó (28), halál, kivégezve 1950 április 1-én a Margit körúton.
Csúcs György (28), halál, kivégezve 1950 április 1-én a Margit körúton.
Prettenhofer Jenő, győri főmérnök, 55 éves, halál, kivégezve 1950 április 1-én a Margit körúton.
Szűcs József alezredes, vívómester, 55 éves, halál, kivégezve 1950. április 1-én a Margit körúton.
Lengyel Endre szds. életfogyt.
Lontai Róbert, halál életfogyt.
Sámson József, hadnagy, halál életfogyt.
Kérei Hugó, őrnagy, 10 év.
Hűvösvölgyi László, szds., 10 év.
Hefty Frigyes, 10 év.
Sárközy Szabolcs, 3 év.
Antal András, 3 év.
Csáthi Dénes, 1 év.
Szacsvay Imre, 4 év.
Oerdoegh Ottó, 3 év. dr. Iványi Ferenc, 5 év.
Lontai Róbert és Sámson József v. hadnagyok, önként vállalkozva hazatértek 1949 január 15-én Bécsből,. hogy kapcsolatokat vegyenek fel a különböző ellenállási csoportokkal, és új csoportokat szervezzenek. Elindulásuk előtt találkoztak egy Marinkai nevű állítólagos volt rep. zászlóssal, aki szintén futárszolgálatra jeletkezett.

Ugyanakkor Marinkai a Katpol. agen provocateurja volt, s azzal a feladattal küldték ki, hogy épüljön be Dózsa Attilához, aki Bécsben az eligazításokat végezte. Marinkai értesítette megbízóit, hogy Lontai és Sámson indulnak haza, így ezeket már a határtól követték. Marinkaival megbeszélt randevúnál Budapesten, a Marinkai Divatszalonnál Katpol-os tisztek elfogták Lontait és Sámsont. Marinkait később, 1951-ben az ÁVH lefogta, és mint megbízhatatlan és használhatatlan ügynökét bezárta.

Dózsa hiába várta, hogy a megbeszélés értelmében hírt kapjon Lontaiéktól, míg egy nap újra felbukkant Marinkai február 9-én, és Dózsát arra kérte, hogy jöjjön vele a bécsi Déli Pályaudvarra. Arra hivatkozott, hogy igen fontos dolgokat sikerült kicsempésznie, és szüksége van segítségre. Dózsa mit sem sejtve kiment a pályaudvarra, amely akkor a szovjet megszállási övezethez tartozott. Egyszerre KGB-s tisztek ugrottak elő, megragadták Dózsát, és hirtelen belökték az ott várakozó kocsiba, és elhajtottak vele. Először Baden bei Wien-ben ítélték el súlyos kényszermunkára, majd kiadták a magyaroknak, és azok halálra ítélték.

KOVÁCH ATTILA meggyilkolása szorosan az ügyhöz tartozik, annak ellenére, hogy Kováchot soha nem ítélték el Magyarországon. Kovách Attila egy ausztriai, Innsbruck melletti kis faluban lakott, s az ellenállási mozgalom egyik legtehetségesebb és legkiválóbb szervezője volt. A háború végeztével otthagyta a hadsereget, nem kívánt a Néphadseregben szolgálni. Nyugatra szökött és hamarosan bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba. Többször tért haza mint futár, majd mikor neve nagyon ismertté vált a Katpol. előtt, átvette a hazatérő futárok eligazítását. 1948-ban a francia megszállási Övezetbe telepedett át. Dózsa lefogása után a Katpol. mindent elkövetett, hogy Kováchot elfogja. Egy éjszaka, 1949. tavaszán, két Katpol-os ügynök betört Kovách lakásába, és el akarták rabolni feljegyzéseit. A dulakodás közben az egyik ügynök lelőtte Kováchot, aki a helyszínen azonnal meghalt. A menekülő ügynököket a franciáknak sikerült elfogni, egy katonai bíróság mindkettőjüket 7 évi fegyházra ítélte, de pár hónap múlva, egy titkos megállapodás, csereegyezmény keretében mindkettőjüket szabadon bocsátották.

SOMHEGYI LÁSZLÓ HŐSI HALÁLA: Ebben az időben járt haza és végzett futárszolgálatot Somhegyi László, volt rep. akadémikus, gyöngyösi lakos. A fiatal 20 éves tisztjelölt utolsó útjára december 22-én került sor. Elindulása előtt találkozott e könyv írójával, aki akadémikus társa volt a Repülő Akadémián. Somhegyi elmondta, hogy fel van készülve arra, hogy elfogják, de nem élve, s ezzel két kis fiolát mutatott fel, amelyben ciánkáli volt. Szomorú jövendölése bekövetkezett. Alig haladt az aknazáron, Katpol-os ügynökök és a határőrség tagjai támadták meg. Somhegyi, mikor látta, hogy nincs menekülés, bevette a két fiolát, és addig tüzelt az ellene vonuló határőrök ellen, míg a méreg végzett vele. Bécsből való elindulása előtt a CIC Roosevelt téri központjában "eligazították", valószínű, hogy ő is egy oda beosztott amerikai kettős agent áldozata lett. Szomorú tény, hogy ebben az időben az akkori CIC (CIA) beosztottak között nagyon sok olyan fiatal agent dolgozott, akik erősen befolyásolva voltak a nácik /szerk: állítólagos/ zsidóüldözésével kapcsolatban, s bizonyos fokig szimpatizáltak a szovjet rendszerrel. Időbe telt, míg a felsőbb vezetés rájött erre a kapcsolatra, amit soha nem próbált bizonyítani, és aránylag rövid ideig történő beosztás után ezeket a fiatal agenteket áthelyezték más beosztásba. De addig nagyon sok magyar és más kelet-európai fizetett rá arra, hogy hitt az amerikaiak megbízhatóságában.

Somhegyi érezte, hogy valami nincs rendben, mert amikor visszajött az "eligazításról", elmondta, hogy az amerikai eligazítóját jobban érdekelte a háborús szerepe és a zsidóság elleni viselkedése, mint a kiküldetésének célja.

S amikor az éjszakai órákban, Karácsony éjszakáján, átlépte a magyar-osztrák határt, a Katpol-osok és a határőrök már várták.

HADVÁRI PÁL EZREDES ÉS TÁRSAINAK PERE:
Letartóztatva: 1948. augusztus 8-10. Kihallgatva: ÁVH, Katpol., KGB. Vád: hűtlenség, hazaárulás, kémkedés szervezkedés. Bíróság: Népbíróság, Markó utca, Olty elnök. Ítéletek

Hadvári Pál ezredes, kivégezték 1948 szeptember 18-án a Gyűjtőfogházban.
Lovász Elemér, MÁV felügyelő, kivégezték 1948. szeptember 18-án a Gyűjtőfogházban.
Szászy Sándor főhadnagy, Hadvári s. tisztje, életfogyt.
Gyallai Imre, 15 év fegyház.
Csete Imre főhadnagy, 1 év (szerepe ma sem tisztázott: besúgó volt-e, vagy csak véletlenül került a Hadvári ügybe.
Hadvári Pál volt vk. őrnagy, a második világháború egyik legszebben kitüntetett magyar tisztje, a Tiszti Arany Vitézségi Érem és a Tiszti Lovagkereszt tulajdonosa. A háború alatt, mint egy megszálló hadosztály vk. főnöke megakadályozta, hogy német tábori csendőrök kivégezzenek a hadosztály területén elfogott szovjet partizánokat.

1945 végén Hadvárit lefogták mint háborús bűnöst, és átadták a Szovjetnek kihallgatásra. Kihallgatás. folyamán egy szovjet ezredes felismerte Hadváriban a megmentőjét, s minden ÁVH tiltakozás ellenére a budapesti Szovjet Katonai Parancsnokság utasítására Hadvárit kinevezték a Kossuth Akadémia h. parancsnokának. Rövid idő alatt a Katonai Akadémia legnépszerűbb tisztje lett. 1947-ben összeköttetésbe került nyugati ellenálló szervekkel. Hadvári, aki tudta, hogy az idő még nem érkezett el, mégis elvállalta a magyarországi ellenállók megszervezésének vezetését.

1948 nyarán egy autóbaleset következtében megtalálták kocsijában azokat az iratokat; amelyek egy szovjet-magyar katonai együttműködésről szóltak. Ugyanakkor az ÁVH kezébe kerültek azok az iratok is, amelyeket Gyallai Imre nem sokkal előzőleg kapott Hadvárin keresztül Lovásztól. Ezek az iratok a Magyarországra érkező szovjet katonai szállítmányok adatait tartalmazták. Gyallait előzőleg a Katpol. elfogta, aki mint futár jött Magyarországra, s minden jel szerint beszervezve. Azután, hogy az iratokat megkapta, néhány órával később Gyallait az egyik kávéházban az Oktogonon letartóztatták az összes iratokkal!

Hadvári sokat tudott. Az ÁVH mindent elkövetett, hogy Hadvárit mennél hamarabb bíróság elé állítsék. Szovjet vezérkari tisztekkel folytatott tárgyalásokon kifejtették előtte, hogy Sztálin 1949-re tervezte Nyugat-Európa lerohanását. Erre az időre kellett az összes Kelet-Európai államoknak hadseregeit felszerelniük. Egy ilyen megbeszélésen Pálffy altábornagy, mint a Néphadsereg parancsnoka, felvetette a kérdést a szovjet tiszteknek: Ki fogja felszerelni a hadsereget? A szovjet válasz: Mi! Önök adják az emberanyagot, mi adjuk a felszerelést és gondoskodni fogunk a kiképzésről is! A legfőbb probléma az új tisztikar előteremtése volt, ezért kiadták az utasítást, hogy a Kossuth Akadémián 1947-ben 300, 1948-ban 2. 000, 1949-ben 5. 000 tisztet kell kiképezni. Ezenkívül gyorstalpaló tanfolyamokat kell szervezni, főleg régi kommunista tagok számára, akikből azután pár hónapos oktatás után törzstisztet csináltak. Hogy az egész nyugati lerohanási terv kútba esett, az Tito 1948-ban történt kiugrásának volt köszönhető.

Hadvári kivégzésével kapcsolatban Péter Gáborék elszámították magukat. Ugyanis Hadvárit és társait mint hivatásos katonákat nem lehetett a Népbíróság elé állítani, amely akkor már az ÁVH ellenőrzése alatt állott, hanem a katonai bíróságnak kellett volna ítélkeznie felettük. Nem tudni, hogy Péter Gábor, vagy maga Rákosi utasította-e Pálffy-Oesterreichert, hogy keresse fel az ÁVH cellájában és beszélje rá, hogy mondjon le katonai rangjáról, és mint civil álljon a bíróság elé. Tény, hogy Pálffy felkereste Hadvárit, akivel együtt szolgált valamikor a vezérkari iskolán, s egy ÁVH ezredes jelenlétében szinte könyörgött Hadvárinak, hogy "mások érdekében is" mondjon le rangjáról. Hadvári itt elkövette azt a hibát, hogy beleegyezett rangja eltörlésébe, amit ott mindjárt alá is írt. Hogy mi volt Pálffy érvelése mögött "a mások érdekében" nem tudni, de azt sem lehet tudni, hogy Pálffy mit ígért még Hadvárinak. Ha Hadvári megtagadta volna Pálffy kérését, akkor csak a hadbíróság ítélkezhetett volna felette, amely valószínűleg nem mondta volna ki a halálos ítéletet, vagy legrosszabb esetben elvitték volna a Szovjetunióba, ahol megint nem végezték volna ki. A kocka el volt vetve, a Népbírósági ítélet után az ÁVH nem sokat várt a 2. fokkal, félt, hogy esetleg a KGB közbeszól, az ÁVH tudta, hogy Hadvárinak pártfogói vannak. Nem telt el még egy hónap sem a tárgyalás után, s Hadvárit és Lovászt kivégezték.

Hadvári kivégzésével megindult egy letartóztatási hullám. A Katpol-nak sikerült nyomára jönnie egy az MHBK-val /Magyar Harcosok Bajtársi Közössége/ szoros összeköttetésben álló országos ellenállási szervezetnek. A szálak Bécsbe Dózsa Attilához, Grazba egy másik MHKB csoporthoz és Innsbruckba Kovács Attilához vezettek. Ugyanezek a csoportok összeköttetést tartottak fenn Salzburgban és Münchenben. Hat hónappal később sikerült az egyesült ÁVH-KGB csoportnak Dózsa Attilát és Fehérváry Istvánt Bécsből elrabolnia, Kovách Attilát meggyilkolnia Innsbruckban. Ugyancsak sikerrel járt egy renegát árulót Démi Gerő Sándort volt Ludovikát végzett főhadnagyot az MHKB vezetésébe becsempészni. Hogy ez később a letartóztatásoknál és kivégzéseknél mit jelentett, azt a szomorú számok igazolták.

ZÁCH SÁNDOR ÉS TÁRSAINAK ÜGYE (Hadvári és Dózsa ügy folytatása):

Letartóztatások: 1948 augusztus-szeptemberben Magyarországon, 1949 február
9-én Bécsben.
Kihallgatások: Katpol. Zalka Máté laktanyában. Csop. főnök: Berkesy és Szörényi őrnagyok.
Vád: összeesküvés, szökés, feljelentési kötelezettség elmulasztása, etc. Tárgyalás: 1949 december 1-én Markó utcai Bíróságon. Dr. Jónás t. elnök, Dr. Alapi ügyész. Ítéletek:

Fehérváry István, 15 év kényszermunka,
Ruttkay László, 10 év kényszermunka,
Velkey György, 13 év kényszermunka,
Szodfridt József, 12 év kényszermunka,
Varga Modesztóné (sz. Varga Katalin), 8 év fegyház,
Zách Sándor, 8 év kényszermunka,
Éder László, Bardocz Vilmos, Maár Gyula, Szüllő Péter, Bader Ferenc, Lehel István, Szabó Zoltán, Dómján László, Mártsa Sándor, Ughy Béla, Góczy Pál, Sztamoray László, Józsa Imre.

Az ügy kapcsolatban volt a Dózsa-Hadvári ügyekkel. Miután a Katpol. nem akart nagy pert csinálni, négy részre osztották az ügyet:
1. Dózsa ügy 36 vádlott
2. Hadvári ügy 5 vádlott
3. Zách és társai ügye 19 vádlott,
4. Szovjetunió elleni kémkedés címén átadtak 19 vádlottat a Szovjet Katonai Bíróságnak. Ezeket hosszabb kényszermunkára ítélték és csak 1955-ben tértek haza a Szovjetunióból. Utána legtöbbjüket vagy internálták, vagy újabb vádpont alapján elítélték. (Ennek az ügynek a vádlottai a "Szovjetvilág Magyarországon" c. fejezetben szerepelnek.) Fehérváryt szovjet NKVD/KGB-s tisztek fogták el Bécsben, miután hasztalanul próbálta kiszabadítani Dózsa Attilát, akit egy Marinkai nevű Katpol-os agent provocateur beugratása alapján KGB-s tisztek raboltak el a bécsi Déli Pályaudvarról. Dózsát és Fehérváryt először a Baden b. Wien-i szovjet Katonai Bíróság ítélte el, majd átadták őket a Katpol-nak, illetve onnan a Margit körúti Katonai Bíróságnak.

STANDARD ÜGY:

Letartóztatás: 1949 november 17. Vád: kémkedés, idegen hatalmak részére adatszolgáltatás. Tárgyalás: 1950 február 17. Olty t. elnök, dr. Alapi ügyész. Kihallgató szervek: ÁVH Budapest
Ítéletek:

Geiger Imre, Standard vezérigazgató, kivégezték 1950 május 10-én a Kisfogházban.
Radó Zoltán, NIM (Nehézipari Min.) főosztályvezető, kivégezték 1950. május 10-én a Kisfogházban.
Vogeler Róbert (USA ezredes) 15 év egy év múlva kiadták.
Sanders Edgár (angol állampolgár) 13 év egy év múlva kiadták.
Domokos Kelemen,
Dr. Just István
Dőry Edina,

A mellékper vádlottai: Kozma László, Budai Lajos, Czwerdely Andor stb.

18 vádlott. Először tanúk a főperben, majd vádlottak a mellékperben. Geiger, mint a Standard vezérigazgatója, a NIM tudtával kiküldte Angliába és az USA anyavállalathoz a gyár havi jelentéseit.

Az államosítási ügy "törvényesítése" szempontjából az ÁVH-nak szüksége volt egy olyan perre, ahol bizonyítani tudta, hogy az idegen kézben lévő vállalatok egyben kémközpontok, és az oda beosztottak az "ellenséges hatalmak" szolgálatában állanak.

A. nyilvános pereknél, az ÁVH előszeretettel osztotta fel a vádlottakat két nagy csoportra: az első perben voltak a vád fővádlottai, akiket a nyilvános tárgyaláson ítéltek el. Ehhez tanúknak, kulisszatologatóknak használták fel az ügy többi lefogott vádlottjait, akiknek a főtárgyaláson egy kérdés-feleletet kellett betanulniuk és csak arra volt szabad válaszolniuk amire kioktatták őket. Ha esetleg valamelyik megpróbálta átlépni ezt a "határt", azt a bíró azonnal leintette, az ÁVH visszavitte a pincébe, ahol azután rettenetesen kikészítették. Ilyen emberek hetek múlva, mint roncsok bukkantak fel és a saját tárgyalásukon mindent hajlandók voltak bevallani. Sokaknak a tanúoktatás folyamán ígéreteket tettek, hogy kisebb büntetést kapnak, vagy a tárgyalás után szabadon engedik őket, feltéve, ha "okosan" viselkednek. Ezeket az ígéreteket azonban soha nem tartották be, sőt legtöbbször súlyosabb ítéleteket kaptak, mint a főper tagjai. Ez fordult elő a Mindszenty, Grösz és más ügyek mellékpereinél is.

A Standard ügyről az ÁVH kiadott egy könyvet: "Geiger, Vogeler, Sanders és kémtársai a Törvényszék előtt" címmel, (Állami Könyvkiadó, Budapest). Kinyomtatva 1950-ben.

Részletesen foglalkozik az üggyel ugyancsak Boldizsár Iván, a "Magyar Hírek" c. hetilap nyájasszavú krónikása "Összeesküvés a magyar nép ellen" című könyvében. (Szikra, Budapest 1952.).

Egy pár mondatos részlet a könyvből sokmindent megmagyaráz Boldizsár Iván akkori /szerk: mindenkori/ politikai beállítottságával kapcsolatban:

"... Hét éve folyik az amerikai imperialisták összeesküvése népünk ellen. Az összeesküvés minden egyes szakaszának felszámolása növelte népünk hűségét a Magyar Dolgozók Pártja szeretetét és ragaszkodását Rákosi elvtárs iránt... " (fenti könyv 185. oldal.)

STANDARD ÜGYHÖZ:

Czwerdely Andor a Standardnál volt gyártásvezető főmérnök. A letartóztatások idején eljöttek érte és "felkérték", hogy jöjjön el egy tárgyalásra. Beültették egy Pobjedába, és a tárgyalás helyett az ÁVH-n kötött ki. Az előadó közölte vele, hogy a Standard államosítási ügyben ő csak tanú lesz és hivatkozott arra, hogy Czwerdely mint intelligens ember fel tudja mérni a helyzetet. Ezután átadták neki, az előre legépelt jegyzőkönyvet aláírásra. Elolvasva megjegyezte, hogy az abban szereplő szabotázs és kémkedés őt is érintheti, s ennek alapján őt is elítélhetik. Másrészt Geigerre vonatkozóan olyan terhelő adatokat is tartalmaz a jegyzőkönyv amellett, hogy nem igaz, őt is kivégezhetik miatta. Ezenkívül technikai képtelenségekkel volt tele a jegyzőkönyv. Az ügy előadójának válasza erre csak az volt, hogy az egész ügy kizárólag az államosítást érinti, ő valóban csak tanú ebben az ügyben. Geigerrel szembesítették, aki feketekávé és cigaretta mellett mosolyogva hallgatta a jegyzőkönyvek felolvasását.

Hogy Geigernek mit mondhattak, mit ígérhetett az ÁVH, nem tudni. Czwerdelyvel azután kijavíttatták a technikai hibákat a jegyzőkönyvben, és Budai Lajossal együtt levelet írtak feleségüknek, hogy hozzák be a legjobb ruhájukat. Külön autóbuszon, szépen felöltözve, persze civil ÁVÓ-sokkal, jelentek meg a nyilvános tárgyaláson. Utána visszavitték őket az ÁVH-ra, és két hétig hozzájuk sem szóltak. Később egy másik előadó elé kerültek, aki hivatkozott a jegyzőkönyvben szereplő és általuk aláírt váciakra és a kihallgatás végén a következőket mondta: "Nézze, ha magát kiengedjük, akkor maga mindent el fog mesélni és mi ezt a luxust nem engedhetjük meg. Ó, dehogy, mondta Czwerdely. Mindenesetre csináltak egy zárt tárgyalást és a "tanúkat", Czwerdelyt és Budait elítélték életfogytiglanra.

KŐVÁGÓ JÓZSEF ÉS TÁRSAI ÜGYE:

Vádpont szerint Kővágó a Sólyom féle összeesküvés politikai vezetője volt, azután, hogy Sólymot kivégezték, kémkedés, a demokratikus államrend elleni összeesküvés. (Kémkedés: nyugati üzletembereknek elmondta, hogy milyen hőfokúak a budapesti hővizek, hány gázfogyasztója van Budapestnek, stb.). Letartóztatások: 1950 május 24. Kihallgatás: ÁVH Andrássy út, kb. hat hónapig.

Tárgyalás: 1950 november 23. Olty tanácselnök, Alapi ügyész. Markó utca, zárt tárgyalás. Ítéletek:

Kővágó József, életfogytiglan,
Dr. Zsedényi Béla, az Ideiglenes Nemzetgyűlés volt elnöke, egyetemi tanár
Miskolcon, életfogytiglan,
Almássy Pál altábornagy, életfogytiglan,
Padányi Gulyás Géla történész, képviselő, a Kisgazda Párt Külügyi Bizottságának az elnöke, 15 év,
Rubletzky Géza képviselő, író és vegyész, 15 év.

Alapi ügyész, Kővágó és Almássy esetében halálos ítéletet kért. Az ítélet után Kővágóékat Vácra szállították, hozzátartozóikat csak három és fél év múlva értesítették!

Rubletzky képviselő a váci fegyházban tüdőgyulladásban meghalt, 1950-51 telén. Zsedényi 1955-ben szintén a börtönben halt meg. Kővágó József megírta maga és társainak történetét: " You Are Alone" című könyvében (kiadó: Praeger, New York, 1959.).

Kővágó József Budapest polgármestere volt 1944. december 18 1947. június 12. között. A Forradalom alatt Budapest Forradalmi Törvényhatósági Bizottsága újra polgármesterré választotta.

1944. október 15. után csatlakozott Bajcsy Zsilinszky és Kiss János altábornagy ellenállási csoportjához, 1944. december 8-án egy nyilas statáriális bíróság 11 vádlott közül hatot halálra ítélt és Bajcsyt, Kiss János altábornagyot, Nagy Jenő vezérkari ezredest, Tartsay Vilmos vk. századost kivégezték. Almássy Pál altábornagyot szintén halálra ítélték, de kegyelmet kapott.

VOLT REPÜLŐSÖK ÜGYE - TÓTH LAJOS ÉS TÁRSAI:

Háború után a volt Magyar Királyi Légierő számos tagja tovább szolgált a Néphadseregben, miután nagy hiány volt jó kiképzőtisztekben. 1949 végén már itt is előtérbe kerültek azok a fiatal tisztek, akiket részben a Szovjetunióban, részben idehaza képeztek ki. Mindenki tudta, hogy a régi tisztek leváltására hamarosan sor kerül. Tóth Lajos (Drummi) volt tiszttársai is tudták ezt, főleg azután, hogy a hadseregben befejezéséhez közeledett a régi tisztek eltávolítása. Sőt abban az időben kezdték lefogni azokat a tiszteket, akik 1945. után mint "ellenállók" kerültek be a hadseregbe. Itt elsősorban arra a tábornokra gondolunk, akiket Sólyom László altábornaggyal az élen 1950-ben tartóztattak le, halálra ítélték és kivégezték. Tóth Lajos, aki őrnagy lett a Néphadseregben, repülőgépen próbált szökni. Valaki beárulta és elfogták. 1951-ben kivégezték. Az ügyből az ÁVH összeesküvést kovácsolt, így ítélték el: Tóth Zoltánt, Lajos öccsét, Szűcs Csabát, Forró Pált, Tobak Tibort, Bartos Gézát, Dinka Tibort régi repülősöket. Hadbíró Bodonyi Kálmán hdb. ezredes volt.

Horváth Kálmán volt rep. alezredes, a Különleges Repülő Tanszék professzora a Műegyetemen, nem tartozott ebbe a csoportba. 1951-ben ugyan őt is letartóztatták, halálra ítélték, de másodfokon kegyelmet kapott.

Tóth kegyelmi kérvényét Farkas Mihály honv. miniszter sajátkezűleg tépte össze.

KARCAGI-HERNÁDI ÜGY:

Kémkedés, összeesküvés, feljelentési kötelezettség elmulasztása. Letartóztatások: 1950 május 24.
Nyomozás helye: Andrássy út (Izabella utcai pince) 1950 május 24 június 4. Utána átszállítva a Margit körútra 1950 július 10. 1951. január 10. Utána PV egészen 1952 nyaráig.
Tárgyalás helye: Margit körút, Elnök: Dr. Andó, ügyész: Dr. Gadó ezredes. Ítéletek:
Karcagi Ferenc halálos ítélet, kivégezték 1951 januárban a PV-n (27 éves),
Hernády Gyula halálos ítélet, kivégezték 1951 áprilisában (23 éves),
Hunyady Búzás Attila, életfogytiglan,
Beck László, 15 év,
Palásty László, 12 év,
Halmos Etelka, 10 év,
Kaszaházi Éva, 8 év,
79Szabó... 7 év,
Szabó... 5 év,
Tóth József, 3 év, B
Balogh Ádám, 3 év.

MISKOLC-DIÓSGYŐR VASGYÁRI ÖSSZEESKÜVÉSEK 1948-1955:

Az ellenállás első hősi halottja Regéczy Nagy Imre főmérnök volt, aki az ózdi vasgyárnak volt majdnem húsz esztendeig vezető mérnöke. Regéczyt a Deőry-féle üggyel kapcsolatban tartóztatták le, s végezték ki 1949-ben. Előtte számos letartóztatás történt, s Miskolc és vidéke mondhatnánk 1946-tól kezdve a legnehezebb ellenőrzési feladatot jelentette az ÁVH számára. Sehol az ország területén annyi röpcédulázás, falrafestés, izgatás nem történt mint ezen a vidéken. Itt azonban az ÁVH nagyon vigyázott arra, hogy kit, miért és hogyan tartóztat le. A munkásság, még azok is, akik kommunisták voltak, nagyon vigyáztak arra, hogy az ÁVH ne egykönnyen végezze az elhurcolásokat. S ha egyszer végigfutott a diósgyőri vagy az ózdi üzemrészeken, hogy valakit elvittek, akkor az üzemi párttitkárok rohangáltak az üzemekben és próbálták a munkásokat megnyugtatni és megmagyarázni az ÁVH intézkedését.

Az egyik összeesküvés, amely Miskolcról indult ki, majdnem a forradalom kitöréséig aktív maradt. Időközben voltak letartóztatások, de az egész ügyet az ÁVH-nak soha nem sikerült felgöngyölítenie. Igaz, hogy a sok ellenálló csoport között képtelenek voltak kiigazodni, s egy-egy letartóztatási csoport esetében külön-külön bíráskodtak. A vád mindig ugyanaz volt: szervezkedés, a Népi demokráciával szembeni ellenséges viselkedés. A legtöbb esetben röpcédulákat nyomtattak és az egész iparvidéket, főleg kommunista ünnepek alkalmából, teleszórták. A másik igen hatásos ellenállási módszert jelentett, hogy figyelték, hogy ki a "hithű" kommunista, akikről tudták, hogy párttagok vagy besúgók, azokról különböző hivatalos papírokon hivatalos pecsétek felhasználásával, leveleket írtak a felsőbb hatóságoknak. Előfordult, hogy ezeket a párttagokat a Központból tartóztatták le, s mire nagy nehezen rájöttek a hamis levélre, az illetőt alaposan "kikérdezték". Ezek után az ÁVH számára nem maradt más hátra, mint hamar valamilyen sikkasztási pert kovácsolni az illető nyakába, s ahelyett, hogy kiengedték volna, valamelyik munkatáborban elmélkedhetett azon, hogy érdemes-e a rendszert szolgálni.

1949-ben az ÁVH-nak sikerült egy csoportot felgöngyölíteni s ebben az ügyben végezték ki Kolláth Gyulát, a miskolci református pap fiát. Egy másik ügyben Miskolci István életfogytiglani kapott. Miskolcit 1950. május 2-án tartóztatták le. Kolláth apját és húgát is letartóztatták.

1955. elején egy másik csoportot tartóztattak le, ugyancsak szervezkedés, röpcédulázás vádjával. Az ügyben 26-an voltak, legtöbbjük Ózd környéki gyári munkás. Az ügyben aránylag enyhe ítéleteket hoztak, 1955-ben a bírók, ügyészek (Újvári ügyész elvtárs) nagyon vigyáztak, nehogy "túlítéljék" az ügyet. Miután az ügy főszereplői legnagyobb részben munkások voltak, az ÁVH, hogy az ügynek valamilyen fasiszta-reakciós ízt adjon letartóztatott néhány volt katonatisztet s azokat állította a szervezkedés "vezetőinek". így kapott:

Németh Tibor volt vk. százados 12 évet, mint elsőrendű vádlott, Tarnay Gyula volt huszár tiszt 10 évet, (még a háború előtt nyugdíjba ment s olyan öreg volt, hogy örült az életének, nemhogy szervezkedett volna), Bárczay Olivér volt zászlós és tisztviselő (iparművész), 10 évet, Czejtlinger Géza volt tüzér százados 10 évet, s a többiek is 10 év körüli ítéleteket. Úgy Miskolci Istvánnal, mint a 2. csoporttal volt kapcsolatban egy Dión István nevű egyén, aki mindkét ügyről tudott. Soha nem volt lefogva, sőt a kihallgatások alkalmával szembesítették a többiekkel, de utána mindig eltűnt. A tárgyalásnál ha felhozták nevét, akkor a bíró úgy tett, mintha nem hallotta volna a Dión nevet, így valószínű, hogy ő volt az ÁVH beépített embere.

1956. márciusában a miskolci fogház udvarán nagy titokban kivégeztek három férfit. A földszinten tartották őket nagy titokban, külön zárkában. Az egész földszint udvar felőli részét kiürítették az akasztás idejére. Senki sem tudta, hogy kik lehettek. A rabok megtudták, hogy mikor lesz az akasztás, s azon a reggelen, amikor vitték őket kivégezni, az egész fegyház torka szakadtából énekelte a himnuszt. Utólagos nyomozások arra engedtek következtetni, hogy a három elitéit a Kristály fivérek voltak, akik géppisztolyokkal felszerelve megállították a Miskolcról Diósgyőrbe tartó pénzszállító autót, amely az egész vasgyár heti fizetését vitte. Elfogták őket, s valószínű, hogy statáriális úton hoztak ellenük ítéletet és végezték ki őket ezen a napon.

NÉMETH POSTNER ÜGY:

Letartóztatások 1949 február. Kihallgatás: Katpol. Hadik utca. Bíróság: Margit körúti Katonai Bíróság. Vád: kémkedés. Ítélet:

Németh László volt zászlós, tisztviselő, kivégezték 1950 február 14-én a Margit körúton,
Postner József mérnök, kivégezték 1950 február 14-én a Margit körúton,
Falusi István, halál (életfogytiglani börtön).

CSEPREGI FEGYVERES ÖSSZEESKÜVÉS:

Letartóztatások: 1950 őszén.
Vád: kémkedés, rádióösszeköttetés Nyugattal.
Tárgyalás: 1951 augusztus 11. Ítélet:
Majoros István, rádióműszerész, kivégezték 1952 tavaszán a Fő utcában
Nyírfás Dezső, halál/életfogyt.
Fekete Péter plébános és még nagyon sokan.

MHBK-s ügy.

PÁSZTOR TAMÁS ÉS TÁRSAINAK PERE:

Letartóztatások: 1951 február 23-án éjjel. Vád: izgatás, összeesküvés. Tárgyalás: Megyei Bíróság, Markó utca. Ítéletek:
Dr. Pásztor Tamás, ügyvéd 6 év kényszermunka,
ifj. Balogh István,
Hulda Sándor,
Bordás Jenő.

FEHÉR GÁRDA ZALAI ÖSSZEESKÜVÉS:

Letartóztatások 1950 október 20.
Vád: Fegyveres összeesküvés.
Kihallgatások ÁVH Zalaegerszeg, ÁVH Budapest.
Tárgyalás: 1951 március 18. Markó, valószínűleg Jónás tanács. Igen terjedelmes per. Ítéletek:

Bakonyi Mihály (1903. Keszthely), kivégezték 1952 február 4-én
Bartal Béla tűz. százados, (1910. Nagykanizsa) kivégezték 1952 február 4-én
Kőváry János tü. hadnagy, (1916. Keszthely) kivégezték 1952 február 4-én
Rácz Kiss Sándor (1909. Kiskőrös) borbély, életfogytiglan, kegyelmet kapott.

HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI-OROSHÁZI CSOPORT:

Blachó János rep. tiszt, kivégezték 1951. március 31. Fő utca,
Kovács István rep. őrmester, kivégezték 1951. március 31. Fő utca.

DR. HORVÁTH FERENC ÜGY BUDAPEST-PÉCS KÉMKEDÉSI PER:

Letartóztatások 1950 november 24-25.

Kihallgatás: Baján, Kecskeméten és az ÁVH Fő utcai Központjában; Andrássy út 60-ban: Zomobori-Rosenberg István és Spitz. I. ÁVH-s hadnagyok. Vád: kémkedés, összeesküvés.

Tárgyalás: 1951 május végén, Katonai Bíróság Fő utca, Andó őrnagy, Sebes ügyész. Másodfokon: 1951 augusztus 29. Zárt tárgyalás, kirendelt, soha nem látott védők. Ítéletek:

Dr. Horváth Ferenc rendőr százados (Pécs), kivégezték 1951 szeptember 14-én a Fő utcában,
özv. Sas Józsefné (szül. Jakabffy Irénke, Pécs), kivégezték 1951 szeptember 14-én a Fő utcában,
Bálint Gyula egyetemi hallgató, kivégezték 1951 szeptember 14-én a Fő utcában,
Fenyvesi Imre MÁV tisztv., halál/életfogytiglan,
Dr. Gálffy Géza, halál/életfogytiglan,
Dr. Mohos Endre, életfogytiglan,
Keresztes Ferenc, 15 év,
Dr. Mezey Jenő, 15 év,
Gérecz Attila egyetemi hallgató, 15 év (A Forradalom alatti harcokban hősi halált halt),
Bosnyák László egyetemi hallgató, 12 év,
Cservenka Jenő egyetemi hallgató, 10 év,
Váncsa... (Mária), 10 év,
Schafler Henrik, 13 év,
Gargyi Lenke, 2 év,
Dr. György Ilona, 2 év (Bálint menyasszonya)

Összesen 28 vádlott. Jakabfy Gyula mint százados szolgált a Néphadseregben, 1949-ben kiszökött Nyugatra. Bálint Antal volt Ludovikás főhadnagy, 1949-ben szintén Nyugatra szökött. Mindkettőjüket kiképezték a franciák. Az ország határnál Démi Gerő Sándor, az MHBK-ba beépült volt Ludovikás tiszt, ÁVH-s ügynök igazította el őket! Közel egy esztendeig sikerült Magyarországon működniük, közben találkoztak Csatay Sándorral is és sok mással. 1950 novemberében elhatározták, hogy visszatérnek Ausztriába. Négyen indultak a határnak: Bálint Antal, Dr. Mezey, Jakabffy és Csatay. Az ÁVH határőrséggel tűzharcba keveredtek, Mezeyt eltalálták a lábán, Bálintot agyonlőtték. Jakabffy és Csatay átjutottak a határon. Csatay öt év múlva visszatért és nyilatkozott a rádiónak. Nagyon valószínű, hogy ő is be volt az ÁVH szervezetbe épülve. Jakabffy a 70-es években halt meg Ausztriában.

KARD ÉS KERESZT MOZGALOM SZEGED ÉS KÖRNYÉKE:

Vád: szervezkedés, fegyveres ellenállás előkészítése. Igen szerteágazó, még sok vonatkozásban áttekinthetetlen. Valószínűleg összeköttetésben voltak a bajai összeesküvési csoportokkal, valamint más vidéki ellenállási csoportokkal. Letartóztatások már 1950-ben elkezdték, és 1953-ban még fogtak le embereket, akiknek ezekkel a csoportokkal volt kapcsolatuk.

Bíróság: részben a Megyei (Markó utca), részben a Katonai Bíróság a Fő utcában. Ítéletek

Halápy József tengerészkapitány, kivégezték: 1950 november 22-én a Kisfogházban.
Nyilassy Sándor volt jutasi őrmester, kivégezték: 1950 november 22-én a
kisfogházban,
(Halápyt és Nyilassyt 1950 július 9-én fogták le és 1950 augusztus 24-én
ítélték el. Halápy, mint tengerésztiszt sokáig Horthy Miklós kormányzó
szárnysegédje volt.)
Molnár Dénes, középiskolai tanár, kivégezték: 1951 április 13-án, Molnárt
Nagykőrösön fogták le, 1950 tavaszán.
Koppándy József v. alezredes, kivégezték: 1953. október 6-án a Fő utcában,
Grammling László v. tiszt, kereskedő, kivégezték: 1953 október 6-án a Fő
utcában,
Újváry József v. csendőrőrm. (Baja), kivégezték: 1953-ban a Fő utcában,
Király András v. csendőrőrm. (Nagybaracska) kivégezték a Fő utcában. (Perirat számuk: Budapesti Katonai Bíróság B. 002157/1953/6. sz.)

Valószínűleg ők is tagjai voltak a Kard és Kereszt Mozgalomnak, de lehetséges, hogy a bajai ügy valamelyik csoportjához tartoztak és külön ítélték el őket.

PILISCSABAI CREDO ÜGY:

Vád: szervezkedés, kémkedés

Letartóztatások: 1950 augusztus 5-én, 16 vádlott, főleg Klotildliget, Piliscsaba környékéről. Legtöbbjük volt csendőrtiszt, tisztviselő, bíró. Ítéletek:

Oswald Imre (párttitkár)
Kerényi Károly
id. Horváth Ferenc cső. főtörzsőrm. (agyonéheztették)

SÜLYSÁPI PER:

Letartóztatások: 1950 nyarán Tárgyalás: Megyei Bíróság Markó utca Vád: fegyveres összeesküvés ítéletek:

Szvitek István diák, kivégezték 1951 áprilisában a Gyűjtőben,
Szántai István, eltűnt, nem tudni mi lett vele,
Szvitek János, István testvére, életfogytiglan,
Szvitek Ferencné, 8 év. összesen 24 vádlott volt az ügyben.

ANTIBOLSEVISTA GÁRDA:

Letartóztatások: 1950 decemberében és 1951 januárjában. Kihallgatás: Szombathelyi ÁVH Kucsera őrnagy, Vörös főhadnagy, Alak Sándor alhadnagy. 1951 február 2-től a budapesti Fő utcai ÁVH Központban. Vád: fegyveres összeesküvés, szabotázs-cselekmények. Tárgyalás: Megyei Bíróság Markó utca, Jónás t. elnök, Gönczy ügyész. 1951 április 5-én. Jónás és Gönczy mint április 4-i felajánlást hirdették meg a tárgyalást. Ítéletek:

Gyimessy Szilárd, halál, kivégezték 1951 október 31-én a Gyűjtőben,
Matók Leó, halál, kivégezték 1951 október 31-én a Gyűjtőben,
Alföldy László, halál, átv. életfogytiglan,
Kokas János életfogytiglan,
Takács Ferenc 12 év,
Lengyel Antal 17 év,
Debreczeni Béla 14 év,
Fritzam Vilmos 12 év,
Fusz Jenő 8 év,
Fritzam Sándor 10 év,
Lakits László 7 év,
Gyimesy Edit 3 év.

ANTIBOLSEVISTA GÁRDA 2. CSOPORTJA:

Gyimesy közvetlen vezetése alatt: Szármes Kornél, Várkonyi István, Zsábokréti Imre.
Külön tárgyaláson ítéli el őket és mivel a fegyveres ellenállásról nem tudnak, ezért kisebb, 5-12 éves ítéleteket kaptak.

ANTIBOLSEVISTA GÁRDA 3. CSOPORTJA:

Matók Leó és Lengyel Antal tartottak kapcsolatot Pfitzner Rudolfon keresztül az úgynevezett Péterfy csoporttal, ahol 16 személyt tartóztattak le. Ítéletek:

Péterfy Vilmos életfogytiglan,
Palla Ernő 11 év,
Harsányi Béla, Esztergár Pál, Tátrai Antal, Márkus László, Barankovits László, Csáth József és még hat társuk, akik 5-10 év közötti ítéleteket kaptak.

ANTIBOLSEVISTA GÁRDA 4. CSOPORTJA:

Lengyel Antal kapcsolatot tartott fenn az úgynevezett Gyümölcsfalvy csoporttal, ítéletek:

Gyümölcsfalvy Imre, életfogytiglan (A Forradalom után a "Nemzetőr" c. újság kiadója, 1960-ban Münchenben, valószínűleg méreggel vagy mérges gázzal meggyilkolták.)

Muzsnay László életfogytiglan 1952-ben a börtönben meghalt. Szabó Lőrinc, Bokor Dénes, Schiller Ignác, Kapui Jenő, Marasztó Endre, Homoki István, Bodorkos Ferenc, Kéve Ferenc, továbbá Musznayn keresztül Tóth Bálint, Gyöngyösi István írók és Mihályi Géza v. kispap. Nagymajtényi Istvánt minden bizonyíték hiányában 1953-ig leinternálják. A csoport Takács Ferencen keresztül kapcsolatban volt a farkasfai perrel, mely a kommunista igazságszolgáltatás legvéresebb fejezetéhez tartozik. 10 személyt végeznek ki és 70-et állítanak bíróság elé (lásd: Farkasfai per). Takácsot ebben az ügyben újra bíróság elé állítják és életfogytiglanra ítélik.

A háború befejezése különösen mély nyomot hagyott a fiatal dunántúli diákokban. Az utolsó talpalatnyi föld elvesztése, a menekülésszerű, szervezetlen, de annál inkább véresebb német-magyar ellenállás és az a tudat, hogy az ország szovjet katonai megszállása a bolsevizmus magyarországi uralmát is jelenti, felébresztette ezekben a fiatalokban az ellenállás gondolatát. Nagyban segített ebben a szovjet katonaság garázdálkodása, rablások és a megbecstelenítések, melyek napirenden voltak. Az új kommunista vezetők félretéve minden magyar érdeket és becsületet, szolgai módon szolgálták ki a megszállókat. így nagyon is érthető, hogy a fiatalok a katonai raktárakból szerzett fegyvereket az ellenállás gondolatával rejtegették odahaza. 1946-ben megalakítják az Antibolsevista Gárdát, először csak baráti csoportokra osztva, később kiterjesztik a Dunántúl nagyobb városaira is. Célja a szervezetnek egy független, demokratikus Magyarország megteremtése és a szovjet katonai megszállás lerázása. Nagy idealizmus élt bennük és azt hitték, hogy csak egy szikra kell ahhoz, hogy Magyarországon szabadságharc törjön ki a megszállók ellen.

Nem szabad elfelejteni, hogy ezek a fiatalok 1946-ban 16-18 évesek voltak, például Gyimesy kivégzésekor 1951-ben csak 22 éves volt! Hogy felhívják a nagy tömegek figyelmét az ellenállás gondolatára, különböző szabotázs-cselekményeket hajtottak végre. így 1949. nyarán felgyújtották a szombathelyi lengyárban raktározásra kitett kazlakat, Vép községben 1950. április 30-án felrobbantották a Veszprém-Eplény közötti vasútszakaszt, megtámadtak egy hídőrséget... Mindezt életük kockáztatásával azért tették, hogy röpcéduláikon a konkrét ellenállásra tudjanak hivatkozni. A röpiratokat főleg a Dunántúlon terjesztették, így Veszprémben, Pécset, Nagykanizsán, Sopronban, de eljutottak Budapestre és az Alföld néhány városába is. A kapcsolatot a nyugati vonallal Jelentsits Gézán keresztül tartotta Gyimesy, az ÁVH által legjobban keresett futárral, az ellenállás egyik legnagyszerűbb vezetőjével, aki végül is 1954-ben Sopron mellett az ÁVH-sokkal vívott tűzharcban hősi halált halt.

Hogy a csoport hogyan bukott le, nem tudjuk.

CISZTER KISPAPOK BOKORUGRÁSI PERE (tiltott határátlépési ügy):

21 fiatal cisztercita pap közül nyolcat letartóztattak 1950 szeptember 6-án Tadten (Mosontétény) községben, amikor autóbusszal akartak Bécsbe feljutni. Osztrák csendőrök (nem határőrök) fogták el a társaságot és adták át az oroszoknak, akik meg a magyaroknak adták ki őket.

Kihallgatás: Mosonyi utca és PV 1950 október 11-től 1951 július 13-ig. Tárgyalás: 1951 július 13. zárt tárgyalás, Markó utca. Ítéletek:

Lékai Imre (Remete) 7 év börtön,
Kiss-Horváth Mihály
Losonci Timót. Az ítélet után 1954 áprilisáig a Gyűjtőben voltak, utána egészen 1956 október 27-ig Vácott.

ZSOLNAI TESTVÉREK ÜGYE:

Letartóztatták: 1950 nyarán Katpol. Vád: kémkedés
Bíróság: Katonai Margit körút ítéletek:
Zsolnai Mihály, építész technikus, kivégezték 1951 februárban a PV-n.
Zsolnai Tivadar, életfogytiglani börtön.
Mihály nyugatra szökött a pápai repülőtér összes terveivel. Utána hazatért, elfogták és kivégezték.

MAGYAR ELLENÁLLÁSI MOZGALOM (Szelepcsényi István és társai):

Vád: börtönben szerveződtek, szabadulás esetén fegyveres ellenállást szerveztek. Vezetőjük Szelepcsényi István, 1950 áprilisában tizenegy társával együtt szervezkedés miatt lett elítélve. Az egyik tag 1953-ban Berettyóújfalun szervezett csoportot. Szelepcsényit a Forradalomban való részvétel miatt a budapesti Katonai Bíróság halálra ítélte.

KORPONAI-MARTSA ÜGY:

A nevet az ÁVH adta az ügynek, miután a vádlottak közül néhányan levélbeli kapcsolatban álltak a Nyugaton élő Korponai vk. századossal és Martsa v. ezredessel.

Letartóztatások: 1950. októberében.
Vád: összeesküvés, kémkedés.
Tárgyalás: 1951-ben a Fő utcában, Andó tanácselnök, Katonai Bíróság. Ítéletek:
Dr. Lenk Jánost első fokon halálra ítélték, hat hónappal később a halálos ítéletet a Fillér utcai Legfelsőbb Katonai Törvényszék életfogytiglanra változtatta.

Az ügyben heten voltak, többek között Szentgyörgyi Dezső rep. zászlós, a II. világháború legeredményesebb magyar vadászrepülője.

A háború után Szentgyörgyi a MALÉV pilótája volt, a nagy tisztogatási kampány idején az ÁVH őt is letartóztatta és arra akarta a többi vádlottat rávenni, hogy valljanak Szentgyörgyi ellen, amit nem vállaltak. Szentgyörgyinek magánvédője volt, a MALÉV az ÁVH legnagyobb bosszúságára egy ügyvédet fogadott, aki a vallomások alapján bebizonyította, hogy Szentgyörgyi nem kémkedett. Végeredményben Szentgyörgyit mégis 5 évi börtönbüntetésre ítélték.

FEHÉR PARTIZÁNOK SZERVEZETE:

A szervezet még 1946-ban alakult, számtalan vidéki városban voltak ellenálló csoportok. Tisztázatlan, hogy ezek a csoportok mind a szervezethez tartoztak, vagy az ÁVH a lefogott csoportokat egyszerűen elkeresztelte Fehér Partizánok Szervezetének.

Letartóztatások: 1951-54 között. Vád: fegyveres összeesküvés. Bíróság: Katonai Bíróság Fő utca. Ítéletek:

Kiss Zoltán ejtőernyős szds., kivégezték 1952 végén. Fiala József v. szds., gazdálkodó, kivégezték 1954 április 4-én, Tóth Kálmán gazda, (Cserépfalva), kivégezték 1954 április 4-én. A különböző csoportokban 54 vádlottat ítéltek el.

GRÖSZ JÓZSEF ÉRSEK ÉS TÁRSAINAK HŰTLENSÉGI PERE:

Letartóztatások: 1951 januárjától; az érseket május 15-én fogták le és utána három éven keresztül kisebb-nagyobb csoportokban szerzeteseket, világi papokat tartóztattak le és ítéltek el.

Kihallgatások: az ÁVH Andrássy út 60-ban; Markó utcai ÁVH részlegnél; s végül a Fő utcában.

Vád: összeesküvés fegyveres szövetkezés.

Tárgyalás: nyílt tárgyalás 1951 június 15-én a Markó utcában, Olty tanácselnök. Majd ezt követte számtalan zárt tárgyalás, amelyeken azokat ítélték el, akiket tanúnak használtak fel a főtárgyaláson, vagy azokat, akiket utána fogtak el. Ítéletek-

Grösz József érsek, életfogytiglan, Farkas Ferenc, életfogytiglan (állítólagos főszervező), Bozsik Pál, prelátus, Fiedrich István v. miniszterelnök, Csellár István pálos-szerzetes, Hagyó-Kovács Gyula pap érseki kormányzó, 15 év.
Dr. Takács István fogorvos, Kökényesi Artúr v. alezredes, Balázsy Sándor MÁV főtisztviselő, Sztrilich Károly, az érsek titkára, kiszabadulása után autószerencsétlenség áldozata lett. Dr. Csabay Péter Pál, 4 év (2. perben).
Gyetvay Péter dr, irodaigazgató, Dr. Gombos Károly kanonok, jószágkormányzó (később otthagyta papi hivatását), Dr. Endrédi Vendel cisztercita apát. Payr Hugó, gyűl. képviselő, 3 1/2 év.

A Grösz perrel kapcsolatban Rákosiék egy "Szürke Könyvet" adtak ki; Grösz József és társai bűnpere (Szikra 1951.). Ez a könyv csak a nyilvános tárgyalás eseményeivel foglalkozik. A főtárgyalás után számos mellékperben többszáz embert ítéltek el, részben összeesküvés, részben hitoktatás, vagy szovjetellenes tevékenység vádjával.

A 2. Grösz perben Sótonyi Pált (?) halálra ítélték és kivégezték 1951 végén. 4 gyermeke volt.

Magáról a Grösz perről, Boldizsár Iván: "Összeesküvés a magyar nép ellen" című könyvében (Szikra, 1952. Budapest) a következőket írja: "... az amerikaiak állandóan azzal biztatták és sürgették Gröszéket, amivel néhány évvel ezelőtt Nagy Ferencet, Mindszentyt, Rajkot: küszöbön áll a harmadik világháború kitörése. Mind az amerikaiak, mind a magyarországi ügynökeik háború árán akarták megvalósítani gyalázatos terveiket.

Terveik kivitelezésében négy külső erőre akartak támaszkodni: az Egyesült Államok haderejére, a titóista jugoszláv katonaságra, a Nyugaton készenlétben tartott magyar emigráns fasiszta csapatokra, valamint az itthon megszervezendő 'karhatalmi' (értsd: terror) alakulatokra. Terveikbe nemcsak a háborút, hanem a polgárháborút is belekalkulálták. Nem kalkulálták be a magyar népet, ezért volt az összeesküvés is halálra ítélve. " (121. oldal.)

Grösz érsek elleni vádakat még a Forradalom előtt elejtették és az érseket 1956 május 12-én szabadlábra helyezték.

A Katolikus Egyház elleni pereket részleteiben nehéz felsorolni, annyi kisebb-nagyobb ügyben ítélkeztek, hogy összefüggést a vád és az elítéltek nagy számára való tekintettel nehéz megállapítani.

A nagyobb pereket részleteiben tárgyaljuk: Pálosszentkúti per, Gyöngyösi per, pártőrség per (szaléziánusok), Bencés kémkedési per (Vaszary) stb.

A következőkben ismertetjük a kisebb perekben szereplő vádlottak neveit:

A premontreiek közül Mécs Lászlót ítélték el 3 1/2 évre.

A jezsuiták közül Vid József gondnok és Várady János kisegítő pap a Mindszenty ügy mellékperének vádlottai, báró Csávossy Elemér tartományfőnök, Mocsy Imre egyetemi tanár, Kerkai József a KALOT vezetője (a sötétzárkák és fegyelmik következtében először megvakult, majd még a börtönben meghalt). Vácsi Jenő, Sass Imre, Kerkai György, Pálos Antal, Faragó János, Vácz Jenő, Palánkai Tibor, Tüll Lajos jezsuita papok.

Elítélt pálosok közvetlenül a Grösz per után: Bihar Tádé Árpád, Bojos Ákos Rezső, Rába Márk Lukács, Vincze Tihamér, Gyéressy Ágoston, Bolváry Pál stb.

A bencések közül Kovách Arisztid iskolaigazgató, Sólymos Szilveszter, Jámbor Miké, Pálfy Aurél.

A ciszterciták közül Kukoda Miklós zirci plébános és Rácz László Pelbárt.

A ferencrendiek közül Veress Géza, Somogyvári Béla dr., Zsiga Sándor, Tarcza József, Krisztén Rafael, Károlyi Bernát mint a hatvani és gyöngyösi "lázadás" vádlottai.

A szaléziánusok közül Ádám László, Varga Aladár, Hir Antal.

A világi papok közül dr. Boka Imre, dr. Fábián János, dr. Mátrai Gyula prímás irodaigazgató, dr. Meszlényi Zoltán segédpüspök, aki a kistarcsai internálótáborban meghalt, dr. Geigler Károly kanonok stb. Gyárfás Győző, akit az iskolák államosítása ellen szóló beszédéért ítéltek el, és még sokan az Egyház tagjaiból.

PÁLOSSZENTKÚTI ÜGY:

A Grösz ügy titkos része, Vezér Ferenc pálos szerzetes ügyével kapcsolatos. Letartóztatták: 1951 június 28-án.

Vád: fegyveres összeesküvés, önvédelmi csoportok szervezése rabló és részeg szovjet katonák ellen.

Kihallgatás: ÁVH Kecskemét, ÁVH Budapest. Tárgyalás: közvetlenül a Grösz per után 1951 július. Bíróság: Markó utca Ítéletek-Farkas Sándor gazda, cséplőgép tulajdonos, kivégezték 1952 május 28-án a Gyűjtő Kisfogházában,
Iványi Bálint gazda Kiskunfélegyháza, kivégezték 1952 május 28-án a Gyűjtő Kisfogházban,
Tóth István József gazdálkodó Kiskunfélegyháza, kivégezték 1952 május 28-án a Gyűjtő Kisfogházban,
Tóth Illés vendéglős Pálosszentkút, kivégezték 1952 május 28-án a Gyűjtő Kisfogházban,
Petrus Gyula, jockey Kiskunfélegyháza, kivégezték 1952. május 28-án a Gyűjtő Kisfogházban,
Tóth János II. vagy Sánta Tóth István tűzoltó, kivégezték 1952. május 28-án a Gyűjtő Kisfogházban,
Tapody János,
ifj. Tapody János 8 év,
Iványi Béla,
Palotás Imre,
Endre János életfogytiglan,
Szabó Mihály,
Polyák József,
Iványi Imre,
Veréb Sándor.

Vezér Ferenc, pálosszentkúti szerzetest, mint az összeesküvés fővádlottját a Grösz per fővádlottai közé tették, hogy a Grösz pernek is legyen egy kis "gyilkosság íze".

Vezért halálra ítélték s valószínűleg a pálosszentkúti per hat vádlottja után végezték ki 1952. május 28-án.

A pálosszentkúti ügy halálos vádlottaival volt egy zárkatársuk F. Gy., aki a következőkben írta le a Grösz per és csatolt részeinek történetét:

"Sajnos nincsenek előttem a Grösz perről szóló újságcikkek, hogy kellőképpen párhuzamba tudjam állítani a halálraítéltek nekem tett utolsó vallomásait és a perben elhangzott tanúvallomásokat, de talán nem is a vádlottak terhére rótt orosz katonáknak a tömeges legyilkolása az érdekes, hanem maga a per előkészítése, ahol a koronatanúkat a rádióban is elhangzott nyilvános tárgyalásra preparálták, majd utána egy titkos tárgyaláson halálra ítélték. Azonban, hogy nyoma se maradjon semminek, eltették láb alól ezeket. Ez volt a témája állandóan a beszélgető csoportoknak, mely a suttogásig halkult le azután, amikor összeverekedtek és Tapodi Jánost vasraverték, hogy ordítozása betöltötte az egész Kisfogházat, míg be nem tömték a száját.

A kiskunfélegyházi halálraítéltek az 1945-ben megalakult "Nemzetőrség" tagjai voltak és végső fokon kapcsolatba kerültek Vezér Ferenccel, a Pálosszentkúti Rendház és zarándokhely kivégzett vezetőjével és így magával az egész Grösz üggyel. A különböző szakaszokra osztott társaság halálraítélt tagjai:

Tapody János, Iványi Béla, Palotás Ferenc, Farkas Sándor, Endre János, Szabó Mihály, Polyák József, Iványi Bálint, Veréb Sándor.

Az ő figyelésükkel Petrus Gyula jockey és Tóth Illés voltak az ÁVH részről "titokban" megbízva. Seres István, Vizy József fülöpszállási lakos és jómagam nem tartoztam közéjük. így társaim mondották el, hogy a Grösz per nyilvános tárgyalásán, melyet a rádió is közvetített, ketten szerepeltek, mint koronatanúk.

Ezek, Petrus Gyula és Tóth Illés olyan súlyos tanúvallomásokat tettek Vezér Ferenc és társai ellen, hogy az ezt követő, most már titkos tárgyaláson, amikor a nyilvános tárgyalás jegyzőkönyveit felolvasták előttük, halálra ítélték őket. A titkos tárgyalás legnagyobb meglepetése azonban az volt, hogy Petrus Gyulát és Tóth Illést is halálra ítélték. Mikor visszavitték őket a közös cellába, kifakadtak: "... Péter Gábor nem ezt ígérte... "

Lassanként azután fény derült az egész per anyagára és Petrus Gyula, valamint Tóth Illés vallomásaira, akik elkeseredésükben bevallották, hogy hetekkel a Grösz per főtárgyalása előtt Péter Gábor elé vezették őket, aki kilátásba helyezte egy gyors szabadulás reményét, abban az esetben, ha a főtárgyaláson "megfelelő" vallomást tesznek. Ez a két gyenge jellemű, minden aljasságra kapható részeges gazember, amikor már úgy érezték, hogy a kötél az ő nyakukon is megfeszülhet, bevallották, hogy a Pestvidéki Törvényszéken géppel írt vallomást tettek eléjük kérdés-felelet formájában, melyet szó szerint meg kellett tanulniuk. Kényelmes fotelekkel berendezett parkettás szobát kaptak, ruganyos matracos ágyakat. Minden kérésüket teljesítették, naponta csirkét, sülteket, cukrászsüteményeket kaptak és legfinomabb cigarettákkal, olvasnivalókkal és egyebekkel kedveskedtek nekik. A főtárgyalásra ruhát szabattak rájuk és az elítéltek raktárából szabadon választhattak maguknak cipőt, inget, és egyéb ruhaneműt, amelyet számukra teljesen rendbehoztak. Hajukat megnöveszthették, frizurára nyírták őket, zsebükbe cigarettát és finom szivarokat nyomtak és civilbe öltözött ÁVH-s tisztek felügyelete mellett elvegyültek a közönség között, majd mikor nevükön szólították őket, mikrofonba mondták vallomásukat.

A bíró pontosan azokat a kérdéseket tette fel nekik, amelyeket korábban kérdés-felelet formájában megkaptak és amelyekből ÁVH-s tisztek élőt vizsgát kellett tenniük a főtárgyalás előtt. A tárgyaláson a közönség előtt olyan benyomást keltettek, mintha az utcáról jöttek volna be. Senki nem tudta az igazságot. A főtárgyalás után gyökeresen megváltozott a helyzetük. A cifra gúnyát lehúzták róluk és bevágták őket egy rideg cellába, ahol elmaradtak a finom sültek, cigaretták, majd amikor méltatlankodni kezdtek megpofozták őket, hogy meg nem álltak a lábukon. így érkeztek meg kopaszon a főtárgyalást követő titkos tárgyalásra, amelyen a kommunista igazságszolgáltatás nyakatekert útvesztőjében őket is halálra ítélték. Egyszerűen likvidálták a kényelmetlen tanúkat. A mór megtette kötelességét, a mór mehet, de titkukat nem vitték magukkal. A tárgyaláson, mely titkos volt, ott volt valamennyi vádlott a Markó utcában. Az elkeseredett "koronatanúk" őszinte beismerésük után, a közös cellában olyan tömegverekedés támadt, hogy az őröknek kellett a két felbérelt tanút a többi halálraítélt kezéből kivenni.

Külön-külön cellákba helyezték őket.

A Gyűjtő Kisfogházban megint összekerültek a halálra ítéltek az elkeseredett és csalódott koronatanúkkal, újra verekedés támadt a "halálos" cellában és Tapody Jánost vasbaverték, Tóth Illés öccse, Tóth József István, aki a mellettük lévő 37-es ugyancsak halálos tömegcellában volt, kijelentette, hogy bátyját agyonveri, ha kegyelmet kapna. Azonban erre már nem kerülhetett sor, mert úgy az öccsét akasztófára juttató Tóth Illést, mint Tóth Józsefet, Farkas Sándorral, Iványi Bálinttal és Petrus Gyulával együtt 1952. május 28-án hajnalban felakasztották, míg a többiek halálos ítéletét 12 év, illetve életfogytiglanra változtatták. A perelőkészítés során a félegyháziak megfelelő ÁVH-s kezelést kaptak. Iványi Béla egyik szemét kiverték és eltörték a kulcscsontját. Úgy kellett őket a tárgyalásra összefoltozni. Borzalmakat meséltek halálra ítélt társaim, hogy milyen kínszenvedést kellett kiállniok és milyen verésben részesültek.

Ennyit magáról a Grösz-perről kiegészítésként és annak koronatanúiról, melyhez hasonló megrendezett kirakatperek olyan sokszor bámulatba ejtették a tájékozatlan közönséget, de magát a szakértőket is. Így azután nem volt csodálatos, hogy a vádlottak folyékonyan vallottak és habozás nélkül vállalták a legszörnyűbb bűncselekményeket is, amelyeket azután magas egyházi méltóságokkal hoztak kapcsolatba, hogy kompromittálják őket és aláássák az Egyház tekintélyét. Csak így tudták a tömegek felé igazolni a kommunista felfogás helyességét, elidegeníteni az Egyháztól, hogy azután tényleges és hivatott vezetőiktől megfosztott tömegekkel kényük-kedvük szerint elbánjanak.

Az viszont más lapra tartozik, hogy Péter Gábor mit ígért, és a hullaszállító kocsik hányszor gördültek ki a Gyűjtőfogház kapuján... "

ZAVECZKY IVÁN ÉS TÁRSAI (Grösz ügy):

Letartóztatások: 1951 február 16-án Budapesten. Kihallgatások az ÁVH Központban, Fő utca.
Vád: összeesküvés a Népköztársaság megdöntésére irányuló kísérlet (1947. VII. t. c.)
Tárgyalás: Markó utca Olty Vilmos tanácsa 1951 október 9-én, 9 vádlott. Ítéletek:
Zaveczky Iván mérnök, kivégezték 1952 május 14-én,
...... Ottó, halál/életfogytiglanra változtatva,
Horváth Ferenc, halál/életfogytiglanra változtatva,
Dr. Hétéi Tibor, 14 év,
Pecho Gusztáv, 11 év,
Kalauzon Sándor,
Héthelyi Tibor,
Vilcsek Emil Az összeesküvés vezetője Zaveczky Iván tervező mérnök (Budapest, Palánta út 9.). Kapcsolatot tartott fenn a Grösz-per több vezető személyével, így Dr. Friedrich Istvánnal, Dr. Pongrácz Alajossal, Farkas Ferenccel és másokkal. A csoport Esztergomban és a budapesti Orvosi Egyetemen szervezkedett és kb. 200-an voltak beszervezve.

A lebukásnál szerepet játszott egy lengyel nevű grófnő és egy "X" György nevű egyén, aki 1952-ben ca. 45 éves lehetett. Mindig vadászruhában, vadászkalapban járt és Zaveczkyt ismerte. Valószínűleg ők voltak az ÁVH besúgói.

A férfit tárgyalás után meggyilkolva találták egy budapesti parkban, valószínűleg az ÁVH tette el láb alól, mert a tárgyaláson a vádlottak kérték mindkettőjük előállítását.

A "grófnő" is eltűnt, noha neve más Grösz-per tárgyalásnál is szerepelt.

FARKASFAI ÖSSZEESKÜVÉS:

Letartóztatások: 1951 végén és 1952 elején Vád: kémkedés, összeesküvés.
Tárgyalás: 1953 március és 1953. május, Katonai Bíróság, Fő utcai ÁVH Központban 3 csoportban tárgyalták a 70 vádlott ügyét.

1. Bekesné csoportja, 40 vádlott; Pallos hadbíró szds. tanácselnök.
2. Bicsak csoport, 20 vádlott,
3. Ebben a csoportban 10 vádlottat ítéltek el. Ítéletek:

Bekes Józsefné, halál, ítéletvégrehajtás előtt a PV gyengélkedőjében tüdővérzésben meghalt.

Wrangel Péter földműves, halál, kivégezték 1953 július 8-án a Fő utcában. Bekes József mérnök, agyonverték a szombathelyi ÁVH-n. Sipos Ferenc földműves, halál, kivégezték 953 július 8-án a Fő utcában. Szabó Ernő farkasfai párttitkár, halál, a 2. fokon nem jelent meg, hivatalosan bejelentik, hogy váratlanul meghalt. Valószínűleg a kínzásokba halt bele. Sipos János, Ferenc öccse, halál, kivégezték 1953 július 8-án. Takács Ferenc, életfogytiglan. Sipos Gyula, életfogytiglan, majd halálra ítélték.

Bicsak Lajos rátóti molnár, halál, kivégezték 1953 július 8-án a Fő utcában. Bicsak Elemér Lajos fogadott fia, halál, kivégzés előtt a PV 3. emeleti gyengélkedőjében meghalt. 20 éves sem volt. Bicsak Lajosné, 10 év. Polgár Antal szintén a börtönben halt meg.

Máriaújfalusiak, akik a perben szerepeltek: Andrásné (bábaasszony) Miska József, Miskáné és a fiúk (Miska álnév).

Rátótiak:
Horváthné, Treiber Károly édesanyja, és a két lánya Horváth Erzsébet és nővére.

Szentgotthárdiak:
Kovácsné, fia István, Hodács Lajos rendőr, Dömötör Sándor rendőrfőhadnagy, aki Szentgotthárdon lakott, de Szombathelyen teljesített szolgálatot. Ő is a gyengélkedőn halt meg... Továbbá Mosics Ferenc, Herczeg József és felesége. Takács Vince és Takács János.

Csörötnekről:
Molnár József, Miharcsik Imre, Cseh Vince, Sipos Lajos és sokan mások...

A farkasfai per, a kommunista igazságszolgáltatás egyik legvéresebb és legtragikusabb fejezetéhez tartozik. Farkasfa kicsiny község az ország dél-nyugati határánál. Már a régi időkben is ismert csempészhely volt, részben a szomszédos Ausztria, illetve Jugoszlávia felé.

1949-ig nem építették ki a műszaki határzárat, ezt a lehetőséget sokan, főleg fiatalok használták ki. Ezen a vidéken próbálkoztak ugyanis Nyugatra való szökéssel, ami a falu lakosainak segítségével sikerült is. De ugyanezt a helyet használták ki a Magyarországba való belépésre azok a futárok, és azok az ellenállás szervezők is, akik megbízatással tértek vissza.

A politikai helyzet elmérgesedése, de főleg Tito kiugrása után a "zöld" ÁVH-sok itt is sietve építették ki a műszaki zárat és akárcsak a nyugati Ausztriával határos részeken itt is megerősített határvadász egységek vigyáztak, hogy senki se ki, se be ne tudjon jönni. A nagy éberségnek azonban nem sok eredménye volt, mert akik ezután jöttek már fegyverrel a kezükben lépték át a határt és majdnem minden esetben sikerült is Nyugatra visszatérniük. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem volt áldozat. Sokan emlékeznek még ma is vissza azokra a borzalmakra, amik a farkasfai erdőben és a műszaki határzár környékén lejátszódtak. Még ma is rejtély, hogy hogyan bukhattak le a farkasfaiak, mikor a nyugati szervezők közül egyet sem sikerült az ÁVH-nak elfognia.

Persze az ÁVH-nak ez nem jelentett nagyobb gondot, mert 1952. elején Péter Gáborék elhatározták, hogy drasztikus úton felszámolják az egész farkasfai-rátóti ellenállást. Megszállták az egész falut, 70 embert letartóztattak, akiket azután teherautókkal szállítottak be a szombathelyi ÁVH-s központba. Sajnos a 70 közül sokan voltak olyanok, akik rokoni vagy baráti kapcsolatok miatt jutottak a vesztőhelyre, vagy Inas Böske párttitkár jelentése alapján. (Igazi neve Mezics Erzsébet volt.)

Ez a szerencsétlen némber, aki a lebukott párttitkár, Szabó Ernő utódjaként került a falu élére és akit az emberek nem vettek komolyan amolyan pletykafészeknek tartották kijátszotta az egész falut az ÁVH-nak.

Az elsőrendű vádlott az első negyvenes csoportban Bekesné volt. Ő állt az egész ügy középpontjában. Csinos, jó megjelenésű, pesti származású, aki igen jó kapcsolatokkal rendelkezett mindenfelé. Amikor letartóztatták állapotos volt, gyermekét az elsőfokú tárgyalás után szülte meg halva. Férje Bekes József elektromérnök, a csörötneki malom és erőmű tulajdonosa volt. Ez az erőmű látta el a környéket elektromos árammal. Semmit, vagy igen keveset tudott a felesége dolgairól. Ezt persze sem a szombathelyi, sem a Fő utcai ÁVH-n nem akarták elhinni. Halálra kínozták, a tárgyaláson már nem tudott megjelenni. Bekesnét, Pallos hadbíró-százados elsőfokon csak életfogytiglanra ítélte (állítólag, mert ismerte). A tárgyalás után Pallost is letartóztatta az ÁVH és később 6 évre ítélte. Bekesnét a másodfokú bíróság kötél általi halálra ítélte, kivégzésre azonban nem került sor, mert a sok kínzásba, hivatalosan tüdővérzésbe, a Katonai Bíróság 2. emeleti gyengélkedőjén belehalt.

A másodrendű vádlottat, Wrangel Pétert halálra ítélték és kivégezték. Családja a Forradalom után pénzt kapott, azzal az indoklással, hogy Wrangel Péter "félreértés áldozata" lett, és a visszamaradt családtagokat ilyen úton kívánták rehabilitálni.

A harmadrendű vádlottat, Sipos Ferencet, halálra ítélték és kivégezték. Szabó Ernőt szintén halálra ítélték. Ő volt a farkasfai párttitkár. A 2. fokú tárgyaláson már ő sem jelent meg. Hivatalosan bejelentették, hogy "betegség" következtében a 3. emeleti gyengélkedőn meghalt. Ötödrendú vádlott Sipos János, Sipos Ferenc fia. Őt is halálra ítélték és apjával együtt kivégezték. A hatodrendű vádlottat, Takács Ferencet az ügyész, aki rendőregyenruhában volt, partizánjelvénnyel dekorálva azzal fenyegette meg, hogy csak addig tartják életben, amíg Takács két nagybátyját, a szökésben lévő Takács Bélát és Sipos Pált elfogják, és utána "együtt fognak lógni". A nagy fogást nem érték meg, de Takács Ferenc a Fő utcai börtönben kapott vizes mellhártyagyulladással és szívhártyagyulladással csak csodálatos módon élte át a börtönéveket.

A hetedrendű vádlottat, Sipos Gyula vasutast, először nem ítélték halálra, egyes hírek szerint utólag azonban őt is kivégezték.

Nyolcadrendű vádlott Bicsak Lajos, rátóti molnár, akinek testvére Bicsak Endre, Jugoszláviába szökött. Nála tartózkodott Treiber Károly BSZKRT-alkalmazott, aki meg Jugoszláviából jött szervezni. Bicsákék öreg alkalmazottja egy Kocsis nevezetű elárult mindent. Treiber sebesülve menekült először Ausztriába, majd Jugoszláviába. Az öreg Kocsist használta ki az ÁVH, hogy Bicsak ellen még a kulák és kizsákmányoló vada is tegye. Hadbíróság 3 évvel honorálta Kocsis árulását, de Bicsakot halálra ítélték és kivégezték.

Bicsak Elemér, a gyermektelen Bicsak Lajos nevelt fia, katonaidejét szolgálta. A Treiber elleni akció idején szabadságát otthon töltötte szüleinél. Őt is letartóztatták, elsőfokon halálra ítélték. Egy volt zárkatársának elmesélte, hogy nagyon megkínozták, igen sokat szenvedett, mert nem volt hajlandó olyan vádak elismerésére, amit a hóhérai minden áron el akartak vele ismertetni. Kivégzésre sem került sor, akárcsak Bekesné, Bekes mérnök és Szabó Ernő esetében, mert sérüléseibe ő is belehalt, a börtön 3. emeleti gyengélkedőjén. 20 éves volt!

De volt még egy áldozata ennek az ügynek. Az egyik Sipos, akinek sikerült megszöknie, visszajött Jugoszláviából, hogy a kis unokaöccsét, akinek szüleit az ÁVH letartóztatta, átszöktesse. A határon tűzharcba keveredett a zöld ÁVH-sokkal, a fiatal gyereket az ávósok a drótnál agyonlőtték, neki azonban sikerült megszöknie.

Magyarország egyetlen kis falujából és környékéről 70 embert fogtak le és ítéltek el, tíz ezek közül a bitón, vagy a "gyengélkedőn" fejezte be életét.

BOTOND HADOSZTÁLY:

Vád: hatalomátvétel, fegyveres ellenállás, polgárőrség szervezése stb. A Botond hadosztály tulajdonképpen egyike volt a különböző Keresztény és Katolikus Ellenállási Mozgalmaknak és Pártoknak. Három nagyobb csoport alakult:

1. Gajári Kálmán és társai csoportja,
2. Faddy Ottmár ferences atya csoportja,
3. Bónis Lajos Arkangyal volt ferences pap csoportja.

Bónis, volt katonapap, Zadravetz püspök barátja, annakidején benne volt a frankhamisításban, utána kivándorolt Amerikába. Onnan visszatért pénzzel és nyugalomba vonult Magyarországon, míg egy nap az ÁVH letartóztatta összeesküvés szervezése címén.

KECSKEMÉTI ÜGY:

Letartóztatások: 1950-ben Kecskeméten. Vád: összeesküvés Kihallgatás: Kecskeméti ÁVH Bíróság: Markó utca, Olty tanácsa

Ítéletek:

Csáky Ferenc volt tiszt, halál, kivégezték 1951. május 4-én a Gyűjtőfogházban,
Horák Ferenc professzor, halál, kivégezték 1951. május 4-én a Gyűjtőfogházban.

HÁNYI TESTVÉREK ÜGYE:

Hányi Ferenc MÁV hídépítő technikus volt, nyugatra szökött, azután hazatért és beszervezte öccsét egy hírszolgálati ügybe. Még egyszer kiment s visszajövetelénél fogták el 1950. őszén. Katonai Bíróság ítélte halálra és 1951. augusztus 4-én a Fő utcában végezték ki. Öccsét, Hányi Zoltánt szintén halálra ítélték, de kegyelmet kapott.

A Forradalom után Zoltán Bécsből hazament, elfogták és 1957. januárjában halálra ítélték és őt is kivégezték.

SIMON-BÁNSÁGI ÜGY:

Simon Róbert sofőr volt a hadseregnél és a feladata az volt, hogy a csehektől különböző tüzérségi felszereléseket, lövegeket szállítson tovább Magyarországra. Az adatokat azután Dr. Bánsági Gusztávnak adta tovább. Mindkettőjüket halálra ítélték, de kegyelmet kaptak, miután az ügyet az ÁVH tervezte és azsanolta.

NYUGATI ÁLLAMOK BUDAPESTI KIRENDELTSÉGEINEK ÜGYEI:

1946-tól kezdve az ÁVH egyik fő feladatának tekintette, hogy a nyugati hatalmak budapesti képviseleteiben beépüljön és ügynökeit, mint tisztviselőket vagy más személyzeti beosztásban lévőket elhelyezze. Először sikerült is, senki nem gondolt arra, hogy a háború befejezése után egy esztendővel a fiatal magyar demokráciának az egyik fő gondja az lesz, hogy ellenséges lépéseket tegyen azon hatalmak ellen, akiktől erkölcsi és anyagi segítséget várt el. Nem sok időbe telt, míg az USA Anglia, Franciaország, Belgium, Hollandia, Izrael és dél-amerikai államok követségei rájöttek az ÁVH mesterkedéseire és pillanatok alatt elbocsájtották azokat az alkalmazottakat, akiket az ÁVH előzőleg kerülő úton ajánlott. Ami ezután következett az jellemző volt erre az időszakra.

A követségek kapcsolatba kerültek olyan személyekkel, akik a régi hadseregben mint tisztek vagy altisztek szolgáltak, de ebben az időben munka nélkül voltak, a régi tisztviselői kar tagjaival, volt földbirtokosokkal, gyár- és üzemtulajdonosokkal, B-listázott diplomás egyénekkel, akiket a rendszer egyszerűen az utcára tett, s nem kellett sok idő, míg rájöttek arra, hogy ezekben megbízhatnak és hogy az alkalmazottjaikat ezek sorából kell toborozniuk. így adtak a különböző követségek munkalehetőséget a régi rendszer tisztjei és tisztviselői részére. Le kell szögeznünk: sem a követségek, sem az oda beosztottak semmilyen kém- vagy szabotázs-cselekmények elkövetésére nem készültek, ilyet nem hajtottak végre s utasítva voltak, hogy szigorúan be kell tartaniok a diplomáciai kirendeltségek szabályait. Annál is inkább, mert tudták, hogy nemcsak az ÁVH, hanem az összes kelet-európai kommunista államban egy közös kampány folyik a nyugati képviseletek kompromittálására. S a követségek nagyon vigyáztak arra, hogy ne keveredjenek bele "hűtlenségi" perekbe. A szovjet imperializmus felderítése Ausztria és Németország nyugati megszállási övezeteiből indult ki.

Amerikaiak, angolok, franciák és a többi hatalmak sokszor egyedül, sokszor együttesen mint NATO hatalmak végezték ezt a munkát. Az ÁVH azonban ezzel nem elégedett meg, s miután minden áron bizonyítani próbálta, hogy a nyugati követségek, konzulátusok, könyvtárak vagy kulturális kirendeltségek mind kémközpontok, egymás után fogták le a különböző követségek magyar alkalmazottait. Pár hetes ÁVH kezelés után kész volt a vádirat, melyben nemcsak a szegény alkalmazottat állították bíróság elé kémkedés, hűtlenség stb. vádjával, hanem az illetőkkel kapcsolatban érintett nyugati diplomáciai képviselőket egyszerűen kiutasították az országból. Mikor a nyugati hatalmak megelégelve Rákosiék pimaszkodásait hasonló rendszabályokat léptettek életbe, sőt korlátozták a követségek létszámát, mozgási területeket és végezetül bezárták a konzulátusokat és gazdasági szankciókat léptettek életbe, nagy volt a felháborodás az Akadémia utcában és a Szabad Népben. De az eredmény hamarosan meg is mutatkozott. A követségek elleni izgatás és provokáció egyszerre megszűnt.

Az első USA követséggel kapcsolatos per (ez még nem ment egyenesen az USA követség ellen) a Roediger-féle összeesküvés volt. Utána a Katpol. a francia követséget vette kezelésbe, itt lefogták dr. Fiáth Ádámot és dr. Fülei Szántó Endre egyetemi tanárt. Majd a belga követség következett, itt Kápolnás Miklósnét, belga állampolgárt, a követség konzulját fogták le s ítélték el életfogytiglani fegyházra, férjével, Kápolnás Miklóssal és dr. Kisfaludy Bertalannal (és még sokan másokkal) együtt. Az első halálos ítélet 1951-ben hangzott el.

A francia Deuxiéme Bureau első hűtlenségi ügyében kivégezték: Dr. Melocco János orvost, 1951 február 28-án a Fő utcában, Corlegner Károly főrevizort, 1951 február 28-án ugyanott. A második Deuxiéme Bureau ügyben, 1953 július 6-án Andó hirdetett ítéletet a Fő utcában. Halálra ítélték:

v. Verebélyi Marzsó Lóránt volt páncélos százados, vállalati gépkocsivezetőt, Mihályi Iván volt huszár ezredest, a Ludovika volt lovaglótanárát, Tószegi Freund Tamást, aki Pailelet francia kapitány mellé volt beosztva. Mindhármukat 1954. február 14-én végezték ki a Fő utcában.

Volt egy harmadik Deuxiéme Bureau ügyis Szmolenszkyné csoportja amelyről nincsenek megbízható adatok.

A Mindszenty perrel kapcsolatban kiutasították Chapin követet, az USA katonai attaséját, az USA követség ügyvédje a börtönben halt meg. A Grösz perben dr. Pongrácz Alajost, a budapesti USA követség fordítóját ítélték el külön perben és végezték ki 1952-ben.

Az angol követség elleni ÁVH-s hajszában kivégezték Kovátsné sz. Gergely Piroskát 1950. novemberében a Margit körúton. Kovátsné az angol követségen dolgozott mint szobalány, az ÁVH mindenáron be próbálta szervezni, az asszony közölte az angolokkal, akik megkérték, hogy vállalja ezt a szerepet. Az ÁVH rájött, Kovátsnét lefogták, ugyancsak édesapját Gergely Sándor volt csendőr ezredest, aki mint segédmunkás dolgozott és 12 éve kapott, (mert az építkezésről "lényeges adatokat" bérházakat építettek! szolgáltatott). Lefogták még Kovátsné húgát, egy csendőrszázados özvegyét is, akit 8 évi fegyházbüntetéssel sújtottak.

Az izraeli követség sem kerülhette el a sorsát. A követség 37 éves jogtanácsosát, Dr. Sámson Józsefet, azzal vádolták, hogy kémkedett az USA követség részére. A Markó utcai tárgyaláson a Jónás-Alapi kettős bíráskodott és Sámsont életfogytiglanra ítélték. Dr. Walter Józsefet, aki a követség kultúr-katonai attaséja volt azonnali hatállyal kiutasították az országból. A zárt tárgyaláson a kirendelt ügyvéd megkérdezte Jónást, hogy levehetik-e Sámsonról a bilincset, mire Jónás azt felelte, hogy "nem, mert a vádlott veszélyes ember! ". Sámsonnal együtt feljelentési kötelezettségének elmulasztása vádjával letartóztatták a feleségét is, aki akkor állapotos volt, s elfogatása után hamarosan megszülte gyermekét. A szülés után egy nappal elvették gyermekét az anyjától, a Gyöngyösi úti gyermekházba szállították és ott nevelték két és fél éven keresztül. Azután csak hosszú utánjárás után adták ki dr. Sámson bátyjának, aki addig tartotta magánál, míg Sámsonné nem szabadult a kistarcsai internáló táborból.

Számos internálás, letartóztatás történt más államok követségei elleni akciókban, így a törökök, dánok, olaszok, osztrákok esetében.

A magyar kormány 1951. novemberi nyilatkozata szerint a következő amerikai követségi tisztviselők játszottak "kezdeményező és irányító" szerepet a különböző összeesküvési-kémkedési perekben:

Nagy Ferenc és társainak összeesküvése (soha nem volt összeesküvés!)
Schoenfeld követ
Kovács alezredes, katonai misszió tagja
Ecker-Rácz szakértő

A Mindszenty összeesküvésben:
Chapin követ
Koczak követségi titkár és a követség több más beosztottja.

A Rajk László vezetése alatt álló "provokátor és gyilkos banda összeesküvésben": (Boldizsár Iván: összeesküvés a magyar nép ellen, Szikra kiadó 1952.) Allan Dulles, a CIC vezetője N. Field. CIC vezető Chapin követ Himmler Márton Kovács alezredes

Utólag a nagy rehabilitálásnál ugyan kiderült, hogy Rajk soha nem tárgyalt senkivel a fenti nevek közül, de még azok sem, akiket kivégeztek a fenti váddal. Ezek után nem szükséges további magyarázat arra, hogy a többi összeesküvésben szereplő nevek és vádak mennyire fedték a hivatalos ÁVH nyilakozatokat!

A Grösz József féle összeesküvésben:
Ch. Petrow követségi tanácsos
W. Sherer követségi tanácsos

A Vogeler ügyben:
J. Stone ezredes
J. Royne alezredes, katonai attasék
E. A Mag
J. B. Smith, kereskedelmi attasék,

Kiutasították ezzel az üggyel kapcsolatban:

D. E. Griffin őrnagyot és
J. B. Kraft ezredest.

Különböző vádak alapján kiutasították még a következő tisztviselőket:

P. J. Kopcsak alezredes
J. T. Meryll alezredes
R. E. Steussy
Ruth R. Tryon
Mary Eich, követségi tisztviselőket, és még számot tisztviselőt a követség már visszarendelt, mert tudta, hogy az ÁVH listáján szerepelnek.

Ugyanilyen módszerrel rendelték haza az angol és francia követség számos tisztviselőjét is.

MŰEGYETEMI ÖSSZEESKÜVÉS:

Letartóztatások: 1951. januárjában.
Vád: összeesküvés, kémkedés (angol)
Kihallgatás: Andrássy út 60. Csokonai utca 8 hétig

Tárgyalás: 1951 október 6., Markó utca, zárt tárgyalás (2 és fél óra)
Bíróság: Dr. Jónás tanácselnök, Dr. Gönczi ügyész, 3 ülnök, ügyvédek 10 perccel a
tárgyalás előtt jelentek meg. Ítéletek:

Bajomi Mihály, 10 év börtön,
Kertész Ilonka, 6 év börtön,
Zsigmond Albert, 12 év börtön,
Kőrösmezey Miklós, 10 év börtön,
Pályi László, 10 év börtön,
Papp Elek, 10 év börtön,
Gorka Pál, 10 év börtön,
Tari László, 10 év börtön,
Szombati Béla, 6 év börtön,
Módra Evelyn, 11 és fél év börtön,
Kertész István, 1 év börtön,
Kovács Éva, internálás,
Kőrösmezey László, internálás,
Kende Gusztáv, internálás

A vádlottak életkora a letartóztatáskor 16 és 19 év között volt! Az összeesküvés egyetlen halálos vádlottját, idősebb Bajomi Bélát, külön tárgyaláson halálra ítélte Jónás tanácsa és 1951 április elején a Gyűjtőfogházban kivégezték.

Bajomi a két háború között az olasz és a magyar tengerhajózásnál teljesített szolgálatot, mint kapitány, a háború utolsó éveiben az óbudai Hajógyár igazgatója volt. 1948. körül az ÁVH behívatta Bajomit, felszólította, hogy vagy kimegy nyugatra és kapcsolatot teremt ott élő testvérével, akiről az ÁVH tudta, hogy valamelyik nyugati hírszerző szervvel van kapcsolatban, vagy ha nem vállalja, akkor letartóztatják, mint háborús bűnöst. Bajomi az elsőre vállalkozott, kiment, találkozott öccsével s annak mindent elmondott. Innen levelet írt 17 éves Mihály nevű fiának, aki a Zeneakadémián tanult, s kérte, hogy barátaiból alakítson ki egy ellenállási csoportot. A válaszlevelet, melyet Bajomi Mihály titkos vegyszerrel írt az apjának, elfogták, a futárt a határnál az ÁVH agyonlőtte. A megtalált levél alapján először Mihályt, majd utána az általa beszervezett egyetemistákat is lefogták.

Amikor idősebb Bajomi megtudta, hogy a fiát lefogták, annak és barátainak szabadonbocsátása ellenében ajánlkozott, hogy hazatér és mindent elmond. Az ÁVH elfogadta az ajánlatot és Bajomi önként hazatért, ahol az ÁVH lefogta. Megígérték neki, ha nem említi a tárgyaláson, hogy tulajdonképpen az ÁVH küldte ki és bírta rá kémkedésre, akkor neki sem lesz bántódása. A tárgyaláson ez a kérdés nem is került szóba. Bajomit Jónás első fokon halálra Ítélte kémkedés és összeesküvés címén, s végül Bajomit kivégezték.

Kivégzése reggelén az egyik őr, Sándorfy szakaszvezető, odament a fiatal Bajomihoz, aki hajlított bútorüzemben dolgozott, s a következő kérdést tette fel: "Na Bajomi, mit gondol, kit fingattunk ki ma reggel? ". Miska, aki tudta, hogy édesapja ott van a halálosok között a Kisfogházban, alig 100 méterre tőle, s akinek nem engedték meg soha, hogy az apjával találkozzon vagy búcsút vegyen tőle, némán meredt az ÁVH-sra. "Az öreg faterját! " folytatta az ÁVH-s s utána még egy tucat trágár kifejezést használva leírta a fiúnak, hogy halt meg az édesapja. Azt nem említette, hogy idősebb Bajomi Béla utolsó pillanatig bátran viselkedett és ezekkel a szavakkal búcsúzott: "Isten nevében halok meg Hazámért! "

MHBK FARKAS FERENC HŰTLENSÉGI PERE:

Letartóztatták: 195. novemberében Vád: kémkedés és demokráciaellenes összeesküvés Kihallgatás: ÁVH Főutca Tárgyalás: 1952 április 12. Bíróság: Budapesti Katonai Bíróság, Andó tanácsa. Ítéletek:

vitéz dorogi Farkas Ferenc, kivégzés 1952 november 23-án,
Molnár Lajos, halál (életfogytiglan börtön),
Keleti Béla, halál (életfogytiglan börtön),
Almásy Lajos, halál (életfogytiglan börtön),
Fuchs Károly, halál (életfogytiglan börtön),
Rábai Ferenc, életfogytiglan börtön,
Horváth László, életfogytiglan börtön,
Rabek Istvánné, életfogytiglan börtön,
Kádár Gábor, 13 év börtön,
Kovács Attila 12 év börtön,
Rácz Albert, 12 év börtön,
Csizmadia Zoltán, 8 év börtön,
Feleki József, 8 év börtön,
Dr. Meggyesi Sándorné, 8 év börtön,
Kőkúthy Istvánné 10 év börtön,
Meggyesi Éva,

Dorogi Farkas Ferenc, Farkas Ákos budapesti polgármester fia, Ludovikát végzett. Háború után a debreceni, majd a budapesti egyetemen a filozófiai szak hallgatója. 1951. februárjában hagyta el illegálisan az országot, hogy tanúságot tegyen nyugaton a szörnyű Rákosi terrorról, annak módszereiről és áldozatairól, s hogy megfogalmazza a Kelettől elnyomott és a Nyugattól elhagyott kis nemzetek ellenállásának ideológiáját. Németországban kapcsolatba került az MHBK-val s abban a hitben, hogy ennek a közösségnek a kapcsolatai előmozdítják misszióját, 1951. végén hazatért Budapestre, a terror dokumentációjához adatokat szerezni és a különböző ellenállási csoportokról hírt szerezni. Ávósoktól infiltrált arisztokrata rokonsága buktatta le, baráti köre követte a börtönbe. Példás bátorsággal ment a bitófa alá.

CIC ÜGY SALZBURGI CSOPORT 1.:

Letartóztatták-1951 novemberében Vád: kémkedés,. nyugati kapcsolat, hazai összeesküvés Tárgyalás: Katonai Törvényszék, Fő utca, 1951 december 22-én. Ítéletek:

Weissengruber János, cementlaboráns, életfogytiglan börtön
Baranyai Béla, rádióműszerész, halál, kivégezték 1952 őszén a Fő utcában, és még három letartóztatás.
Weissengruber 1951 januárjában szökött nyugatra s ott kapcsolatba került nyugati magyar szervekkel. Októberben hazaküldték, két hónap múlva az ÁVH letartóztatta. Nagyon valószínű, hogy az ÁVH a nyomot Salzburgból, Demi Gerő Sándor révén kapta, aki akkor az ÁVH beépített tisztje, volt Ludovikás, és az MHBK salzburgi eligazítója volt.

VASZARY GÁBOR ÉS TÁRSAI:

Letartóztatások: 1951 november 20-án Burgenlandban, osztrák csendőrök által. Annak ellenére, hogy bizonyították, tovább akarnak szökni és nyugaton folytatni tanulmányaikat, a csendőrök átadták Vaszaryt és a vele együtt szökött néhány barátját a megszálló szovjet erőknek. Először Badenban tartották őket fogva, majd kiszolgáltatták őket az ÁVH-nak.

Tárgyalás: 1952 szeptember végén a budapesti Katonai Bíróságon. Vád: kémkedés és fegyveres összeesküvés. Ítéletek:
Vaszary Gábor, halál, kivégezték 1952 novemberében a PV-n.
Jezerszky Ottó, halál, kivégezték 1952 novemberében a PV-n.
Horváth András 15 év, és más bencés diákok.

A híres magyar író unokaöccse 1950-ben Nyugatra szökött, miután nem vették fel az Egyetemre és segédmunkásként dolgozott, ebben pedig nem sok jövőt és perspektívát látott. Sikerült Nyugaton ösztöndíjat kapnia a Maryland Egyetemen (USA). A felvételi okirattal a zsebében 1951 nyarán illegálisan hazatért, hogy barátait kivigye magával. A szökés sikerült, de Burgenlandban az osztrák csendőrök elfogták és kiszolgáltatták a három fiút a NKVD-nek.

Baden, Szombathely és a PV-n az akasztófa volt az alig 21 éves Vaszary Gábor életének utolsó állomásai.

HORVÁTH TESTVÉREK ÜGYE:

Letartóztatások 1951 végén nincsenek pontos adatok.
Vád: kémkedés, adatszolgáltatás
Bíróság: Katonai Törvényszék, Fő utca. Ítéletek

Horváth Kálmán, cipészmester, halál, kivégezték 1954 áprilisában.
Halász Béla, csendőrőrmester, halál, kivégezték 1954 áprilisban a Gyűjtőfogházban. Horváth Lajos, életfogytiglan,
Horváth..... (másik testvér),
Szoboszlai János, Nemes István, Halász Béláné halál/életfogytiglan.
Horváth nyugati futár volt, akit négy golyóval a testében fogtak el a határnál.

FÜLÖPSZÁLLÁSI ÜGY:

Vád: A pálosszentkúti per másolata, a Kecskemét környéki gyilkosságok 1945-47 között, később szervezkedés. Két orosz katonát dulakodás közben agyonlőttek, miután azok feleségeiket és leányaikat megbecstelenítették. A tragédiához hozzátartozik, hogy Vizy László kiskorú lánya olyan súlyos fertőzést kapott az egyik orosz katonától, hogy abba később belehalt. Tárgyalás: 195. december Megyei Bíróság, Markó utca. Ítéletek:

Söröss István gazdálkodó, kivégezték 1952 július 9-én.
Kőműves Sándor, kőműves, 12 év,
Söröss Imre István fia 8 év,
és még mások.
Söröss Imre a Forradalom alatt szabadult ki, utána újra valamilyen ellenállási mozgalomban volt benne és 1957-ben kivégezték. "Van valami fizetnivalóm az apámért" mondotta.
Kőszegi László volt zászlóst, akit kémkedésért ítéltek el, ugyanezen a napon
végezték ki.

A bíróság takarékoskodott a hóhérok és bírák díjával, és végül különböző ügyekben lévőket is végeztek ki ugyanazon a napon.

A 20 ÉVESEK PERE, CSEPELI MUNKÁSIFJAK ÉS A BENCÉS DIÁKOK PERE:

Letartóztatták őket: 1951 június és október között, összesen 21 főt, köztük 2 leányt,
akik még nem voltak 18 évesek.
Vád: a Népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés (fegyvert
soha nem találtak).
Kihallgatás: az ÁVH Fő utcai központjában.
Tárgyalás: 1952 januárjában, Markó utca, Jónás elnök, Alapi ügyész ítéletek

Magasházy Ádám, tisztviselő, 20 éves, halál, kivégezték 1952 június, Gyűjtőfogházban,
Sallay Ernő, tisztviselő, 20 éves, halál, kivégezték 1952 június, Gyűjtőfogházban
Merényi Aladár, műtős, 20 éves, 15 év
Dánielffy Tibor főiskolás, 20 éves, 12 év,
Deák József főiskolás, 20 éves, 10 év,
Heinz János tisztviselő, 20 éves, 10 év,
Könyves Tóth Mihály, műegyetemi hallgató, 20 éves 10 év,
Ghéczy Iván textilfestő technikus, 20 éves, 10 év,
Sebestény Andor állatorvos hallgató, 20 éves, 10 év. A többiek pedig 3-10 évig terjedő büntetést kaptak, közöttük a két leány is.

Magasházi Ádám, a WM volt műszaki vezérigazgatójának, Magasházy Ödönnek volt a fia. Édesapját 1950 február 4-én a Margit körúti katonai fegyházban végezték ki, összeesküvés és kémkedés vádjával. Ádám, volt csepeli barátaiból, iskolatársaiból egy ellenállási csoportot létesített. Ehhez a csoporthoz tartozott Sallay Ernő is, aki Csepelen volt tisztviselő és a helyi DISZ titkára. Mindketten elsőfokon életfogytiglant kaptak, letartóztatásukkor egyik sem volt még 20 éves! Azonban 2. fokon, miután betöltötték a 20 életévüket, mindkettőjüket halálra ítélték és nem sokkal utána ki is végezték őket a Kisfogház udvarán.

UDB JUGOSZLÁV KÉMKEDÉSI ÜGY:

Letartóztatások 1952 elején Vád: kémkedés, kémhálózat kiépítése Kihallgató szervek ÁVH Szombathely, Pécs, Budapest Bíróság: Katonai Bíróság Fő utca Tárgyalás: 1952 őszén. Ítéletek
Don Stefan, marburgi születésű UDB százados, 1953 január 21-én kivégezték a PV-n a Fő utcában,
Latyak István, szállodai alk. Siklóson, kivégezték 1953 január 21-én a Fő utcában,
Svelecz István, postai alk. (Molnár község), kivégezték 1953 január 21-én, a PV-n a Fő utcában.

Hogy milyen összefüggés volt a három kivégzett között, nem tudni, Don Stefant (Don István néven szerepelt) a jugoszláv kémhálózat megszervezésére küldték Magyarországra. Oroszul kiválóan, magyarul gyengén beszélt. Balaton mellett fogták le, óriási pénzösszeggel, melyet a "felmerült kiadások" fedezésére, illetve a kémszervezet működésének anyagi fedezetéül kívánt felhasználni. Valószínűleg egy magyar nő jelentette fel, akivel heteken keresztül együtt élt. Ügyében a Katonai Főtörvényszék ítélkezett.

Latyak István, Mohol községbeli lakos; Siklóson (Baranya m.) volt szállodai alkalmazott. Kémkedési ügyében a Katonai Főtörvényszék ítélkezett, először a Kisfogházban tartották a halálosok között, csak a kivégzésre vitték át, akárcsak Dont és Sveleczet. Vallomását kényszerrel csikarták ki. Ügyében megtartott 2. fokú tárgyaláson ott sem volt, az ítéletet az általa aláírt jegyzőkönyv alapján hajtották végre.

Svelecz István, Molnár községi lakos, a háború alatt az SS-nél szolgált. Postai alkalmazott volt, vád ellene, hogy adatokat adott ki a jugoszlávoknak arról a Pécsig terjedő új titkos kábelvezetékről, amelynek lefektetésénél ő is segédkezett. Már korábban is volt a Gyűjtőfogházban, ahol mint házimunkásnak, a felakasztottak hulláit kellett levennie.

Valószínűleg az ÁVH a három jugoszláv ügyet összetette és a kivégzéseket egy napon hajtották végre.

MAGYAR FÖLDALATTI FRONT:

Letartóztatások 1952 február 18.
Kihallgatások: Markó utcai ÁVH részleg: Ruszin Gábor ÁVH főhadnagy, Óvári
Sándor alhadnagy, nyomozó.
Vád: fegyveres összeesküvés, a Magyar Népköztársaság erőszakos megdöntésére
irányuló szervezkedés, stb.
Tárgyalás: Budapesti Megyei Bíróság, Olty Vilmos tanácselnök. Ítéletek

Floszman Győző, halál életfogytiglan (16 hónapot töltött halálos zárkán, utána megszökött a csolnoki rabbányából.)
Szentes István, v. hadnagy,
Balogh Béla, v. főhadnagy,
Körmendy László, v. hadnagy,
Németh Imre, v. hadnagy,
Dr. Malomniczky József, ügyvéd,
Pejkó Vilmos, filmasszisztens,
Zsiga Tiborc, egyetemi könyvtáros,
Pálos István, szerzetes,
Bogár József 10-15 év közötti ítéleteket kaptak.

Az ügyet egy Boda József nevű volt internált árulta el, aki mint ÁVH besúgó beépült a szervezetbe.

A Magyar Földalatti Front 1950 tavaszán alakult, főleg volt politikai rabokból, internáltakból, volt tisztekből, altisztekből, értelmiségiekből. A szervezetet Floszman kezdeményezte és ő volt a vezetője egészen a letartóztatásáig. Célja a szervezetnek a magyar függetlenség helyreállítása, demokratikus, nemzeti alapon, melyet részben politikai, részben katonai vonalon kívánt elérni. Alapvető törekvésük volt, hogy a különböző ellenállási mozgalmakat nagyobb akcióegység céljából közös irányítás mellett egyesítsék. így kerültek kapcsolatba a Független Magyarok Ellenállási Blokkjával, (Boda József is részt vett a megbeszéléseken), és a két csoport egyesült is. Az FMEB vezetői Szentes István hadnagy és Horváth József bodnármester volt, aki letartóztatása pillanatában öngyilkos lett 1952 februárjában. A keresztény magyar munkásmozgalom egyik kiváló tagja volt. Dr. Malomniczky az elszenvedett kínzások következtében Márianosztrán meghalt.

KESZTÖLCEI ÖSSZEESKÜVÉS:

Letartóztatták 1952 tavaszán Kesztölce-Esztergom és Dorog vidékéről
Vád: szervezkedés, összeesküvés
Tárgyalás: 1952 október 1. Markó utca, Megyei Bíróság ítéletek
Farsang András, vasesztegályos, kivégezték 1953 január 27-én a Gyűjtőfogházban,
Dr. Erdélyi József, gyakorló orvos, kivégezték 1953 január 27-én a Gyűjtőfogházban,
Dudlik András, bányász, Farsang Ferenc, bányász, Marék Sándor, bányász, 30 vádlott volt az ügyben. Farsang András mint vasesztergályos dolgozott a dorogi szénbányában. Előtte éveket töltött mint bányász Belgiumban. Minden összegyűjtött pénzét hazahozta, s itt akart új életet kezdeni. Feleségét szintén lefogták, két kis árva maradt vissza.

SOPRONI KÉMKEDÉSI PER:

Letartóztatások 1952 április 19-é, főleg Sopronban. Kihallgatások Az ÁVH Fő utcai központjában Vád: kémkedés, összeesküvés Tárgyalás: Katonai Bíróságon, 1953-ban (?) Ítéletek:
Gazdag László, vajmester, kivégezték 1955 január 15-én (majdnem 3 évig volt siralomházban),
Bánkúty Rudolf, rendőr főhadnagy, kivégezték 1955 január 15-én.
Nádas Béláné (Jelentsics húga), életfogytiglan,
Nádas Béla és igen sok vádlott, sok tejipari szakember.
Az ügy kerek három évig húzódott, a kivégzéssel vártak, abban a reményben, hogy Jelentsics újra visszatér Nyugatról és el tudják fogni. Jelentsics Gazdag iskolatársa volt és egyike a legsikeresebb futároknak, akit az ÁVH éveken keresztül próbált elfogni. 1954 végén Sopron mellett a határnál, az ÁVH-s határőrökkel vívott tűzharcban agyonlőtték. Nem sokkal utána Gazdagot társával együtt kivégezték.

CIC ÜGY, RÁKÓCZI-FALVAI ÜGY:

Letartóztatások 1952 elején.. Vád: kémkedés, nyugati kapcsolat, hazai összeesküvés Tárgyalás: Katonai Törvényszék, 1952 október, másodfok: 1953 február ítéletek:
Fazekas József, kivégezték 1953 május 6-án a Fő utcában,
Marton György, textilmérnök, kivégezték 1953 május 6-án a Fő utcában,
Csabai István, kivégezték 1953 május 6-án a Fő utcában,

Fazekas József 20 éves katona volt, aki nyugatra szökött. Ott beszervezték és hazajött. Kivégzése idején súlyos TB-s beteg volt, egyes hírek szerint az akasztásra már félholtan, félig agyonverve vitték ki. Ebben az ügyben lehetséges, hogy szerepelt egy 20 éves fiatal katona. Szíjgyártó Károly, aki 10 évet kapott (?).

BÜKI PÉTER ÉS TÁRSAINAK ÜGYE:

Letartóztatások: 1952 március
Vád: összeesküvés, szervezkedés
Tárgyalás: 1952 augusztus 19., 1 fokon 1952 szeptember 9. Ítéletek:
Agg Sándor, (1931. Vasper, Zala m.) kivégezték 1952 szeptember 19-én,
Simon Mihály, (1920. Vasper, Zala m.) kivégezték 1952 szeptember 19-én,
Simon Albert, (1923, Vasper, Zala m.) kivégezték 1952 szeptember 19-én,
Büki Péter, (1980 Ozmanbükk, Zala m.) kivégezték 1952 szeptember 19-én,
Agg Miklós, halál (életfogytiglan börtön),
Csire András, halál (életfogytiglan börtön),
Büki Péterné, 13 év börtön A tárgyaláson egy szovjet tiszt is jelen volt.

BAJAI ÖSSZEESKÜVÉS:

Letartóztattak: 1952. november 22-én árulás következtében Vád: a Népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés Kihallgatás: kecskeméti ÁVH, mely közismert volt brutális-szadista őreiről. Vallatok: Németh Győző százados, Pálházy József és Szabó László ÁVH hadnagyok.
Tárgyalások: Harcos László és társainak ügye (letratóztatva 1952. december 15-én.) 1953. április 16-18.
Bíróság: Katonai Bíróság, Andó tanács, ügyész: Kelemen fhdgy. 2. Kosztolányi László és társainak ügye: 1953 június 10. Markó utca Bíróság: Dr. Jónás elnök, Alapi ügyész. Ítéletek:
Harcos László, kivégezték 1954 január 14-én a Gyűjtőfogházban. (Ebben a csoportban 17-en voltak.)
Kosztolányi József, volt hadnagy, kivégezték 1953 október 24-én a Gyűjtőfogházban
Száraz György, 10 év börtön, a másodfokú tárgyalás után elvitték, s soha többé nem kerül elő,
Gondos Sándor, halál, életfogytiglan börtön,
Juny Tibor, 10 év börtön,
Papp István 15 év,
Eichardt Sándor, életfogytiglan börtön
Kosztolányi Károly, László testvére, életfogytiglan,
id. Kosztolányi László, volt ezredes, László apja,
Turáni Lajos, cisztercita szerzetes,
Barta Lénárt, cisztercita szerzetes,
Papp Kelemen, cisztercita szerzetes, meghalt a börtönben.
Harcos István 8 év,
Remetei Lajos 8 év,
Weidinger Ancsa 10 év,
Csompó Miklós 15 év,
Zambeli Bianca, 10 év börtön,
Harcos Márta 10 év,
Gacs Edit 10 év,
Paulay Zoltán 13 év,
összesen harmincan voltak. Mindkét tárgyalás zárt tárgyalás volt. A szülők évekig nem tudtak semmit arról, hogy mi történt a letartóztatott gyermekeikkel. A legtöbbjük 17-20 év között volt, diákok, egyetemi hallgatók és valamikori kis cserkészek. A tárgyaláson a kirendelt védőügyvédekkel egy szót sem válthattak.

Kosztolányit egy Virág nevű ügyvéd "védte", aki jobban tette volna, ha egy szót sem szól a tárgyaláson. Jónás az egész tárgyalást 3 óra alatt elintézte. Az ítéletek megvoltak, felolvasta a jegyzőkönyveket, néhány kérdést tett fel, a védők elmondták, hogy milyen bűnöket követtek el az imperialisták, s a tárgyalásnak vége volt. Harcossal ugyanazon a napon végezték ki:

Magyar Mihályt,
Bélavári Bélát és
Szorád Mihályt, akik határőrök voltak, akiket egy Lázár Mária szervezett be, akinek a bátyja Ausztriában élt. A vád ellenük valószínűleg az volt, hogy segítettek a határon való szökésnél.

A háború után az ifjúságot igyekeztek materialista-ateista szellemben nevelni, s kivenni a régi keresztény magyar nevelés befolyása alól. Minden mozgalmat, köztük a cserkészetet is beszüntettek. Az ellenállási mozgalmak feladatuknak tekintették a fiatalság újjászervezését. A cél volt, megtartani a fiatalságot keresztényi és magyar szellemben. Egy eljövendő változás esetére kinevelni egy politikailag felkészült elitet. Így alakította meg Kosztolányi a Keresztényszocialista Magyar Munkásmozgalmat.

A szervezet rendes összejöveteleket tartott, ahol előadások és viták keretében képezték a fiatalokat. Újságjuk a "Küzdelem" titokban járt kézről-kézre korlátozott számban, hogy könnyebben lehessen kontroll alatt tartani. Néha röpcédulákat nyomtattak és terjesztették. 1952. végén kb. 200 fiatal, értelmiségiek, munkásfiatalok, parasztfiatalok tartoztak a mozgalomba. A központ Baján volt, de csoportok működtek Budapesten, Sopronban, Pécsett és Szegeden is.

PARTŐRSÉG PERE:

Letartóztatások: 1952. október 24-én
Kihallgatások: ÁVH Központban
Tárgyalás: 1953. május 29-én a Fő utcában. Ítéletek
Farkas Ferenc ÁVH hadnagy, kivégezték 1953. június 10-én,
Sándor István szalézi szerzetes, kivégezték 1953. június 10-én,
Zana Albert szalézi szerzetes, kivégezték 1953. június 10-én,
Ádám László szalézi tartományfőnök, életfogytiglan börtön
Szitkey József nyomdavezető pap, 15 év,
Varga Aladár gondnok, 8 év
Dánielfy Tibor kispap, 5 év

A Pártőrség ÁVH-s tagjai közül sokan szalézi növendékek voltak. Félárvák, árvák, akiket a szaléziánusok neveltek. 1949-ben az ÁVH elvette a rendházat és a gyerekeket ÁVH-s janicsárokká akarták nevelni. Katonai szolgálatuk alatt is ezek a volt szalézi növendékek kapcsolatokat tartottak fenn Sándor Istvánnal, aki külön brosúrákat un. "partizánhírek"-et nyomtatott és volt növendékei pedig terjesztették az ÁVH tagjai között.

Sztálin halála után az ÁVH és a bíróságok igyekeztek minden rendszerellenes hűtlenségi ügyet mennél előbb lezárni, nehogy az ügyek elhúzódjanak és valaki megmeneküljön a büntetés elől. Elsőfokon halálra ítéltekkel aláírattak egy papírt, hogy beleegyeznek abba, hogy a 2. fokú bíróság 8 napon belül tárgyalja az ügyüket. Persze a szerencsétleneknek nem mondták meg, hogy miért ez a nagy sietség, sőt azzal biztatták őket, ha ebbe beleegyeznek, akkor több reményük van arra, hogy az ítéletet megváltoztatják, vagy kegyelmet kapnak.

PIARISTÁK PERE:

Letartóztatások: 1952 szeptember végén
Vád: mindenkit az ifjúság lelki gondozása címén tartóztattak le és az államrend
megdöntésére irányuló szervezkedés címén emeltek vádat.
Tárgyalás: 1952 december 11.

Bíróság: Budapest Megyei Bíróság, Markó utca, Jónás tanácsa,
Ítéletek:
Bulányi György, piarista szerzetes tanár (40 éves), a debreceni diákokkal foglalkozott, életfogytiglan börtön,
Dr. Juhász Miklós, piarista tanár a piarista hittudományi főiskolán Budapesten, 12 év börtön,
Lakos Endre, hittanár, Szegeden foglalkozott a diákokkal, 10 év börtön,
Dr. Ikvay László, nógrádszécsényi káplán, 10 év börtön,
Dr. Sigmond Ernő, hittanár, Budapesten tanított, cca. 50 éves, 8 év börtön,
Boross-Braun István, balaton-szabadságtelepi lelkigyakorlatos lelkész, 7 év börtön,
Jolsvay Hedvig, a Kath. Dolgozó Leányok Szövetségnek titkárnője, 7 év börtön,
Vadas Sára, szerzetesnő, 6 év börtön,
Sőtér Tibor, szerzetes pap Budapesten, 6 év börtön,
Dr. Török Jenő, piarista szerzetes pap, később tartóztatták le, 12 év börtön,
Dr. Eglis István, világi pap.

A kihallgatásokat a Fő utcai börtönben végezték.
Lénárd Ödön piarista tanárt először 1948-ban a Mindszenty perben ítélték el, 1961-ben visszavitték és újra elítélték. Majdnem 30 évig megszakítás nélkül börtönben van hitoktatásért!

Tabódy István, szerzetes, volt huszárszázados, több ízben volt letartóztatva, 1961-ben újra 12 évre ítélték.

BENCÉS TANÁROK KÉMKEDÉSI PERE:
Letartóztattak: 1953 nyarán
Vád: kémkedés
Tárgyalás: 1954 tavaszán
Bíróság: Budapesti Katonai Bíróság, Fő utca
Ítéletek:
Pázmány Géza, 15 év börtön,
Csizmadia Ernő, 12 év börtön,
Kovács Arisztid, 10 év börtön.

A bécsi Pázmáneum növendéke, Pázmány Géza, 1953. nyarán a honvágytól űzve hazatért, illegálisan. Mintha mi sem történt volna naivan, vagy nem tudva, sorra látogatta volt tanárait és barátait. Végül sokak tanácsára, hogy próbáljon visszamenni, mert ha nem, az ÁVH elfogja illegális határátlépésért, visszaindult. A határnál elfogták. Az ÁVH Pázmányból nyugati ügynököt csinált, az esetből egy újabb papi összeesküvést. Az első áldozatok Pázmány volt tanárai, köztük Kovács Asztrid, a budapesti bencés gimnázium volt igazgatója. Talán Nagy Imre első kormányának köszönhető, hogy az ÁVH nem csinált belőle egy újabb kirakatpert, és hogy az ítéletek enyhébbek voltak.

Különben az ÁVH több hullámban tartóztatott le bencés papokat Pannonhalmáról, így Jámbor Miké bencés főideológust, Győrből szintén néhány tanárt az ottani bencés gimnáziumból. A vád ellenük az volt, hogy a Rómából legálisan küldött pénzt a hatóság félrevezetésével vallásoktatásra fordították. A pénzküldés főirányítója Békés Gellért bencés atya volt Rómából.

EGER-KISKUNLACHÁZI SZERVEZKEDÉS:

Letartóztattak: 1952 június végén
Vád: fegyveres szervezkedés, röpcédulázás, szabotázs-cselekmények előkészítése, fegyverek gyűjtése és ellenálló csoportok szervezése. Kihallgatás: az egri ÁVH-n és a budapesti ÁVH központban Tárgyalás: 1952 december 24.
Bíróság: Budapesti Megyei Bíróság OIty Vilmos tanácselnök, Dr. Egri népügyész (1947. VII. t. c. l. alapján) ítéletek:
Szabó Miklós, 22 éves, kivégezték 1953 május 6-án a Gyűjtőfogházban,
Pék Károly, életfogytiglan börtön,
Ráth Gedeon, életfogytiglan börtön,
Tompa András, életfogytiglan börtön,
Szabó Ferenc, 15 év börtön,
Szabó László, 15 év börtön,
Becze András, 15 év börtön,
Krizsik Dénes, 15 év börtön,
Cserjés Vilmos hadnagy, 15 év börtön,
Szilágyi József, 15 év börtön,
Szántai László, 15 év börtön,
Ráth József repülő hadnagy, 15 év börtön,
Hickman Tibor, 15 év börtön,
Márton Imre, 12 év börtön,
Vörös Julianna, 3 év börtön,
Mermező István, 5 év börtön.

A tárgyaláson a vádlottak, hogy egymást mentsék, magukra vállalták a vád legsúlyosabb pontjait, így elsősorban a fegyverek gyűjtését s a szervezkedés irányítását. A vádlottak legnagyobb része fiatal, politikailag kommunista ellenes és erősen vallásos volt. A szervezkedést 1948-ban kezdték el, s mint a legtöbb szervezet sejt-szervezésben voltak, így az ÁVH-nak mindég csak egy-egy csoportot sikerült lefognia, a lefogottak közül legfeljebb egy tudott más csoportokról.

Szabó Miklós 1931-ben született. Édesapja Dr. Szabó István, először katonaorvos, majd községi orvos volt Kiskunlacházán. Négy fia közül három áldozta életét a hazáért. Szabó István mint honvéd őrnagy hősi halált halt a keleti fronton, Szabó József mint százados ugyancsak hősi halált halt a dunántúli harcokban, egyik testvérét, Szabó György alezredest, 6 évi börtönre ítélték háborús bűntett (?) miatt, és végül a legfiatalabb testvér, Miklós is életét áldozta fel a kommunizmus elleni harcban.

Erről a csoportról ír Csárdás József a "Sentenced for Life" című könyvében.

Szabó Miklóssal együtt végezték ki Ferenczy Pál volt adótisztet (Szeged, Dohány u. 5.). Az ügyet Pálos Ferenc v. rep. hadnagy árulta be, aki a Repülősök Perében is mint ÁVH-s besúgó szerepelt.

DODONKA ÜGY:
Letartóztattak- 1952 őszén
Vád: kémkedés, fegyveres ellenállás
Tárgyalás: másodfokon 1953 június 22.
Bíróság: Katonai Bíróság, Fő utca ítéletek:
Dodonka István, párttitkár, kivégezték 1953 őszén a Fő utcában, Dodonka Tibor, repülő hadnagy (szül. 1930. Győrben), kivégezték 1953 őszén a Fő utcában.

Dodonka István nagykovácsi kommunista párttitkár volt, régi pártember, akit leváltottak, mert többször kritizálta a pártot. Kapcsolatba került egy nyugati ellenállási csoporttal, az ÁVH gyanút fogott, mire nyugatra menekült 1949-ben. Hamar visszatért és felvette a kapcsolatot unokaöccsével, Tiborral, aki Szolnokon volt repülő hadnagy. Tibor kiadott minden katonai adatot a repülőtérről, felszerelésről, kiképzésről, repülőgép típusokról, fegyverkezésről, tűzerőről stb. Istvánt közben kétszer is lefogták, de sikerült neki kibeszélnie magát, illetve megszöknie. Hihetetlenül vakmerő volt, többször kiment Ausztriába és visszajött újabb adatokért. Nem tudni, hogy kit kaptak el előbb, de mind a kettőjüket nagyon megkínozták, a párttitkárt és a Néphadsereg tisztjét. A siralomházban találkoztak, de nem engedték meg, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Igen bátran haltak meg.

BÉCS-BUDAPESTI ÜGY (Czajlik-Koltai ügy)
Letartóztattak: 1952. őszén
Vád: kémkedés
Tárgyalás: Katonai Bíróság, Fő utca, összesen 24 vádlott volt. Ítéletek
Czajlik Lajos (vagy Alajos), vámszaki ezredes (36 éves), kivégezték 1953
szeptember 9-én a Fő utcában,
Koltai László (vagy Imre), kivégezték 1953 szeptember 9-én a Fő utcában,
Németh Lajos, földműves, kivégezték 1953 szeptember 9-én a Fő utcában,
Talabér Ferenc, életfogytiglan börtön,
Kardos József, életfogytiglan börtön,
Czajlik Józsefné, 15 év börtön,
Perly Lajos, 15 év börtön.
Koltait valószínűleg Bécsből rabolták el.

JOBBÁGYI "CSOKOLÁDÉGYÁR" FEGYVER- ÉS LŐSZERGYÁR SZABOTÁZS PERE:
Letartóztattak: 1952 decemberében
Vád: szabotázs
Tárgyalás: 1953 március 10.
Ítéletek:
Papp Gyula, főmérnök, technológiai vezető, kivégezték 1953 novemberében
Sztarkovics Sándor (valamikor zsebtolvaj "Tarhonya") minisztériumi diszpécser.
A jobbágyi "Csokoládégyár" mint 7405. sz titkos fegyver- és lőszergyár működött. Itt volt Papp Gyula főmérnök. 1952-ben a hadsereg azzal vádolta a gyárat, hogy a szállított légvédelmi ágyúlövedékek beragadnak az ágyúkba. Sztarkovics, aki a minisztériumban diszpécser volt, azzal vádolta meg Pappot, hogy rossz anyagból húzzák a lövedékhüvelyeket. Papp avval védekezett, hogy 25 éve dolgozik ebben a szakmában, csak abból az anyagból tud dolgozni, amilyet neki kiutalnak. Ha nem csinálja ebből az anyagból, akkor meg azért vonják felelősségre.
Ebben az ügyben szerepelt még egy Vida nevű személy, nem tudni mi lett vele.

DR. ZUDAR ENDRE ÉS TÁRSAINAK ÜGYE (orvosok pere):
Letartóztattak: 1953 nyarán
Vád: antikommunista propaganda, röpcédulaszórás, kirakatokra írtak flórsavval, hamis feljelentéseket csináltak besúgók, párttagok ellen (cca. 600-at!) Kihallgatás: Andrássy út 60. Tárgyalás: 1953 december 11-12. Bíróság: Dr. Jónás, ügyész: Dr. Garai. Ítéletek:
Dr. Zudar Endre, 14 év börtön,
Dr. Pálfy János, 10 év börtön,
Dr. Jeney László, 10 év börtön,
Dr. Bársony Béla, 10 év börtön,
Dr. Luka László, 7 év börtön,
Zudar Endréné, 7 év börtön.

MAGYAR ELLENÁLLÁSI MOZGALOM (Szelepcsényi István és társai):
Vád: Börtönben szerveződtek, hogy szabadulás esetén fegyveres ellenállást szervezzenek. Vezetőjüket Szelepcsényi Istvánt 1950-ben (április) tizenegy társával szervezkedés miatt ítélték el. Egyik tag, 1953-ban Berettyóújfalun szervezett csoportot. Szelepcsényit a Forradalomban való részvétel miatt a budapesti Katonai Bíróság halálra ítélte.

KELENFÖLDI KÉMKEDÉSI ÜGY:

Letartóztattak-1953 június Vád: kémkedés

Kihallgatás: Katonai ÁVH, Fő utca Tárgyalás: 1952 november 14. Bíróság: Katonai Bíróság, Fő utca. Ítéletek:

Karpinszky Szaniszló, halál, kivégezték 1953 október 14-én,
Kallálos József, diák, halál (életfogytiglan börtön),
Ficzura József, hadnagy, elhárító tiszt, 6 év börtön.

Karpinszky Szaniszló pesterzsébeti diák, bevonult és beosztották a kelenföldi laktanyába. írnok lett, közelébe került katonai papíroknak. Egy éjszaka bent maradt az irodában, és titokban lefényképezte az összes fontos katonai terveket. Közben az elhárító tiszt véletlenül bement a laktanyába és ott találta az irodában Karpinszkyt, amint fényképezett. Dulakodás közben Karpinszky leütötte az elhárító tisztet és elmenekült. Jugoszláviából azonban visszatért. Ficzura József, Karpinszky barátja, Nagykanizsán volt elhárító tiszt, a tárgyaláson Karpinszky ellen vallott és ezért kapott csak 6 évet.

KOVÁCH TIBOR ÉS TÁRSAINAK ÜGYE:

Letartóztattak-1953 június 18-án Kihallgatás: ÁVH központ, Fő utca Tárgyalás: 1954. június 18., zárt tárgyalás Bíróság: Katonai Bíróság, Fő utca, Andó tanács ítéletek:

Kovách Tibor, kivégezték 1954 nyarán a Fő utcában,
Szalay Lóránt, 12 év börtön,
Kovács Gyula, Tibor édesapja, 10 év börtön,
Horváth Géza, 10 év börtön. Az ügyben szerepelt még két volt tiszt is, akiket a tárgyalás után szabadlábra helyeztek.

Kovách Tibor, 1943-as avatású gyalogos hadnagy, 1948-ban kiment nyugatra, itt találkozott Kovách Attilával. 1949-ben ment először haza. Utána rendszeresen járt nyugat és otthon között. 1951-ben rádiót hozott és állandó kapcsolatot tartott fenn Sopronbánfalváról. Letartóztatásakor megtalálták nála a rádiót s a kódot is. Állítólag valaki beépült nyugaton és így jöttek rá, hogy idehaza van s rádióval dolgozik. Valószínűleg itt is Démi Gerő Sándor volt az áruló.

KERESZTES EZREDES KÉMKEDÉSI ÜGYE:
Letartóztatok: 1953 elején
Vád: kémkedés
Kihallgatás: Fő utcai ÁVH Központ
Bíróság: katonai Fő utca ítéletek
Keresztes Vince nyug. ezredes (Rákospalota), kivégezték 1953. augusztus 17-én a PV-n.
Kalotai Géza MÁV intéző (Kelenföldi pu.), kivégezték 1953. augusztus 17-én a PV-n.
Kalotai elvette Keresztes lányát. Semmilyen más adat nem áll rendelkezésre, hogy kik voltak még az ügyben és kinek a részére kémkedtek.

FORBÁTH LÁSZLÓ ÉS TÁRSAINAK ÜGYE:

Letartóztattak: 1953. szeptember 3-án éjfélkor Vád: szervezkedés
Kihallgatás: ÁVH Fő utca, 7 hónapig
Tárgyalás: 1954. március 19, Fő utca, második fokon: 1954. július. Ítéletek
Forbáth László (sz. 1920-ban), halál, kivégezték 1954. június 30. (napfogyatkozás volt),
Czigány Imre, életfogytiglan börtön (kegyelmet kapott),
Csóka Jenő, életfogytiglan börtön.
Az ügyben sokan voltak letartóztatva. Az ügy a Mindszenty üggyel volt kapcsolatos, vagyis annak folytatása. Mindszentyt 1948-ban, Gröszt 1950-ben, őket, mint utolsó hullámot 1953-ban fogták le. Sem szabotázs, sem gyilkosság nem szerepelt az ügyben.

Forbáth László, debreceni születésű műszaki tisztviselő Debrecenben élt. Érdekessége az ügynek, hogy vele volt a "Vigyorgóban" (a halottaskamra börtönelnevezése) egy másik férfi, akit szintén akkor végeztek ki (nem tudni ki volt és miért) és egy ca. 14-15 éves fiatal, igen gyenge fizikumú lány, aki állítólag a szüleivel való szökés közben vesztette életét. Tény, hogy hárman voltak a halottaskamrában.

DEBRECENI ÜGY:

Egyike az ellenállás legérdekesebb ügyeinek, számos részlet még ismeretlen. Pálovics Pál és egy másik futár átjöttek nyugatról a drókerítésen és Debrecenben kellett volna találkozniuk. Előbb a társat, majd Pálovicsot is lefogta az ÁVH. 1954-ben Pálovicsot halálra ítélték, de kegyelmet kapott. 1955-ben az ÁVH egy jelentős futárt fogott el, aki a Szabad Európának dolgozott. Az illető vallomást tett néhány ügyről, többek között arról is, hogy az ÁVH egyik legveszedelmesebb kémelhárító tisztjét, aki megjárta Nyugatot, sőt kapcsolatba került elhárító csoportokkal, Debrecenben lelőtték. Az utasítást az ÁVH-tiszt kivégzésére Pálovics és társa hozta. Pálovicsot az ÁVH Csolnokról újra bevitte és csak hónapok múlva került vissza. Közben a futárt és a kivégzést végrehajtó személyt elfogták és kivégezték. A "gyilkost" előzőleg sokáig keresték, falragaszokon hirdették és óriási pénzjutalmat tűztek ki az elfogásáért. A két illetőt elfogták s valamikor 1955 tavaszán kivégezték. Hogy az ügy így végződött, abban a Szabad Európa szervezők a hibásak, nem lett volna szabad olyan futárt küldeni, akinek tudomása volt erről és még sok más ügyről. A kivégzést állítólag egy Tahy-Tichy-Turi (?) nevű volt debreceni rendőrtiszt hajtotta végre.

MOZGÓPOSTÁSOK PERE:

Letartóztatás ideje: 1954. végén. Vád: kémkedés, adatszolgáltatás Bíróság: Fő utcai Katonai Bíróság Tárgyalás: 1955. januárjában. Ítéletek:
Désaknai Lóránt (Győr) postatisztviselő, halál, kivégezték 1955. október 21-én a Gyűjtőfogházban,
Jakab Ferenc, mozgópostás, halál, kivégezték 1955. október 21-én a Gyűjtőfogházban,
Mester Ferenc, életfogytiglan, (halálos elsőfokon, másodfokon kegyelmet kapott).
Désaknai Gizella, (Lóránt húga), és mások.

Tudomásunk szerint a Mozgópostások ügye volt az utolsó hűtlenségi ügy a Forradalom előtt, ahol halálos ítéleteket hoztak és azokat végrehajtották. 1955-ben és 1956-ban már ritkán hoztak halálos ítéleteket a Nagy Imre kurzus miatt.

Désaknai és Jakab, mint mozgópostások dolgoztak a Budapest-Hegyeshalom vonalon. A Münchenbe irányított postazsákok pecsétjét feltörték, és a postazsákokba a Radio Free Europe számára titkos küldeményeket tettek, majd a zsákokat szabályszerűen újra lepecsételték és a határon átadták az osztrák posta képviselőinek. A zsákfeltörések mindig a mozgó vonaton történtek, a pecsétviaszt, sajnos kidobták a postakocsi ablakán, ez is áruló nyom lehetett. Ugyanígy törték fel a Münchenből és Bécsből Budapestre irányított postazsákokat, kivették a külföldről jövő titkos küldeményeket és a postazsákokat újra lezárták.

Ugyanezen a napon végezték ki a magyar kémelhárítás legügyesebb ügynöknőjét, Endrődy Barnabásnét (szül. Kerbold Ilona, 1912.), akit a kommunisták halálra kerestek sok földalatti sejtjük felgöngyölítése miatt.

Férje Endrődy Barnabás csendőralezredes, volt főispán, volt a baloldali elhárítás vezetője. Mindketten bujkáltak a háború után, s csak 1954-ben fedezték fel őket. Endrődyt is kivégezték.

SULYÁNSZKY JENÖ ÉS TÁRSAINAK ÜGYE (volt hadapródiskolások pere):

Letartóztattak: 1955 december 13-án.
Vád: a Népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés. Kihallgatás: Fő utca, 5 hónapig
Tárgyalás: 1956 május 11-12-13., Markó utca, nyílt tárgyalás Bírság: Dr. Jónás tanácsa ítéletek
Sulyánszky Jenő, 17 év, majd 12 év börtön,
Aba Imre,
Balázs Dezső,
Bánáthy Imre,
Bodányi Andror,
Juhász György,
Sipos Ferenc,
Spiro Sándor,
Zsotér András,
volt hadapródiskolások:
Csaszkóczy Emil,
Csaszkóczy László,
Hegedűs Gyula,
Magoss János,
Mikófalvy Ferenc,
Peterdy Loránd,
Rimái Albert,
Sziváni Ákos,

2. csoport:
Rédey Tamás,
Fister Károly,
Mező Bertalan,

Szilárd Zoltán, hadapródiskolás 1956 nyarán nyugatra szökött. 1954 végén lebukott egy ellenálló csoport, akikkel Sulyánszkyék kapcsolatban voltak. így szerzett az ÁVH tudomást róluk. Sikerült két tagot beszervezniük árulásra. Rajtuk keresztül, mindketten vezető szervezői beosztásban voltak, az ÁVH-nak 1955-56-ban sikerült mindent megszereznie.

Ebben az ügyben fogták le és külön ítélték el Désaknai Györgyöt a nagyváradi tüzér hadapródiskola kiképző altisztjét. 2. fokú tárgyalására a Forradalom kitörése miatt nem került sor. Testvérét, Désaknai Lórántot a Mozgópostások ügyében kivégezték.

Pár hónappal a Forradalom előtt tartották meg a nyílt tárgyalást, ami "új irányelvek" megvalósítására volt jellemző. A bíróságok a XX. Pártkongresszus értelmében önkritikát gyakoroltak és függetleníteni próbálták magukat az ÁVH befolyástól, így történt, hogy Jónás tanácselnök kitiltatott minden ÁVH-st a teremből. Az a Jónás, aki előtte feltétel nélkül ítélt halálra százakat az ÁVH utasítására. Jellemző a radikális változásra, amit az egyik ÁVH-s tiszt mondott az egyik vádlottnak az ítélethirdetés után: "Szerencséjük van maguknak, ha ez a tárgyalás egy évvel ezelőtt történt volna, akkor Sulyánszkyt és legalább négy társát felakasztottuk volna! ". A bíróság az ítélet kihirdetésénél enyhítő körülménynek vette, hogy a szervezkedés a sztálini időkre esett!

BORBÉLY LÁSZLÓ:

Letartóztatták 1950. április 1-én hűtlenség vádjával. Mint újságíró, cikkeket írt a magyarországi állapotokról s ezeket a cikkeket akarta nyugatra kijuttatni, Pados Pál szintén újságíró, segítségével. Pados azonban ÁVH besúgó volt, s a cikkeket az ÁVH-nak továbbította. A Jónás Alapi együttes Borbélyt halálra ítélte, de második fokon kegyelmet kapott. Két börtöntársa: Lovass Árpád 4, Barics Pál 2 és fél évi fegyházat kaptak.

ISAAK ISTVÁN

Hűtlenség vádjával 1950. november 3-án letartóztatva. 1951 február 8-án a Fő utcai Katonai Törvényszék 15 év börtön büntetésre ítélte. (Ügyvédet akkor látott először és utoljára, tanúk, tárgyi bizonyíték nem létezett). Ügyész: "Kevesebbért is felhúzhattuk volna, ha akarjuk, jobban járt így, mintha kiadtuk volna a nyomozó-hatóságnak". ÁVH-s tiszt a kihallgatáson: "Ha megdöglik, megdöglik, senki nem kéri számon tőlünk mit csináltunk veled! " Volt az ÁVH Conti utcai börtönében is.

MARTINEZ PÉTER:

Nyugatról jött haza, elfogták és a budapesti Megyei Bíróság Jónás tanácsa halálra ítélte. 1950 őszén kegyelmet kapott. Kémkedési ügy, bűntársa nem volt.

KUCSERA IMRE:

Jugoszláviának kémkedett. 1950-ben halálra ítélték, de második fokon kegyelmet kapott s a Forradalom élőt szabadult. Nem volt bűntársa.


Börtönvilág Magyarországon

Így kezdődött...

1947. nyarán, az Ausztria felé eső határsávon a Néphadsereg műszaki alakulatai egy különleges műszaki határzár építését kezdték el. Szovjet tisztek vezetése mellett robbanóaknákat telepítettek, magaslábú őrtornyokat emeltek és a többszörös drót-akadályok között farkaskutyás járőrök mindenkit igazoltattak, aki a határsáv közelében tartózkodott. Az emberek gyanakodva figyeltek, senki nem értette, hogy miért van szükség egy ilyen akadályra, s főleg Ausztria felé, amikor még a hitleri időkben sem volt semmiféle határzár. A határsáv közelében élők évtizedeken keresztül szabadon közlekedtek a két ország között, sokaknak rokonai, másoknak egy darabka szántóföldje került át Ausztriába a trianoni békeszerződés következtében. Az a néhány csempész aki abban az időben tűzkövet, cigarettát, vagy szalámit, paprikát csempészett át Ausztriából, vagy Ausztriába, azokkal még a határőrök sem törődtek komolyan.

A Honvédelmi Minisztériumban ebben az időben a Kisgazdapárt, majd később a Parasztpárt megbízottja székelt. Talán ez volt az egyedüli tény, ami eloszlatta az emberek gyanakvását; azt persze nem tudta senki, hogy a hivatalos helyen ülő bábok mögött ott vannak az igazi irányítók. Ezek utasításaikat nem Barthától vagy Veress Pétertől, az akkori honvédelmi minisztertől, hanem közvetlenül a Pártközpontból kapták. Ilyen volt Pálfy-Österreicher altábornagy a határőrség parancsnoka is, aki a kapott utasításnak megfelelően nemcsak a műszaki zár felépítéséért, hanem megfelelő megbízható határőrség megszervezéséért is felelős volt. Természetesen a kommunista káderek és politikai tisztek vezetése alatt. 1948 végén az új határőrség katonái már nemcsak igazoltattak, hanem vadásztak is mindenkire, aki az új határsáv közelében tartózkodott. Ausztria után Jugoszlávia következett, azután, hogy Tito megelégelte a szovjet jugoszláviai garázdálkodását és otthagyta a kommunista országok Moszkva vezette táborát. Pálfyék egy ugyanilyen határzár kiépítését kezdték meg a magyar-jugoszláv határon is. A csehek, románok, szintén sietve építették ki a megerősített határsávukat Magyarország felé, már csak azért is, mert tudták, hogy az anyaország népe sem felejteni nem belenyugodni nem fog az idegenbe szakadt magyarság sorsa felett.

A Szovjetunió, híven az örök bizalmatlanság politikájához, ugyancsak kiépítette a határsávját, mintha érezte volna, hogy elkövetkezhet egyszer az az idő, amikor ez a kis ország el nem képzelhető kellemetlenségeket fog okozni a kommunista impériumnak.

1949 elején, ha valaki valami el nem képzelt műbolygóról lenézett volna Magyarországra azt láthatta volna, hogy az ország körül van kerítve magas falakkal, drótakadályokkal, őrtornyokkal, akárcsak egy börtön. Bekövetkezett az, hogy a "felszabadulás" után pár esztendőre Magyarország népe börtönben volt! A Párt sietve szolgált magyarázattal: mindez azért kellett, hogy megakadályozzák idegen, fasiszta, imperialista ügynökök beszivárgását és a nép ellenségeinek szökését. Arról persze nem beszélt senki, hogy miért lőttek agyon olyan ártatlan embereket is, akik kiábrándulva a Rákosi-féle szocializmusból, mindenüket hagyva igyekeztek elmenekülni az országból. így jött létre a nagy börtön, amely tágas volt és az ország egyik szélétől a másikig terjedt. Az emberek nem viseltek ugyan rabruhát, nem éltek cellában, nem viseltek bilincseket, sőt őrök sem kísérték minden lépésüket és aránylag szabadon mozoghattak a nagy börtön területén. De a VASFÜGGÖNY, amely körülvette az országot szimbolizálta a rendszert, azt a börtönrendszert, amelyet a kommunista párt Rákosi vezetésével honosított meg Magyarországon. A proletárdiktatúra, szocialista társadalom, szocialista egyenlőség, szabadság elcsépelt szólamai mögött ott volt a valóság, a drótkerítésekkel, robbanóaknákkal börtönbe kényszerített ország.

A nagy börtönben új rendszert valósítottak meg. Mindenki megkapta a maga beosztását, munkahelyét, feladatát, életlehetőségét. A Párt mindenről gondoskodott, a Párt mindenkinek meghatározta a maga szerepét az új társadalomban, szabályozta az életet, kinyilatkoztatta, hogy mi a jó és mi nem, valamint éberen gondoskodott arról is, hogy a tágas börtön lakói dolgozzanak, tapsoljanak, örüljenek. Felügyelettel és ellenőrzéssel a Párt kipróbált szervét az Államvédelmi Hatóságot bízták meg és jaj volt annak, aki nem dolgozott, aki kételkedett vagy ellenkezett a Párt elhatározásaival szemben.

A többmilliárdos költséggel megépített határsáv őrzésére negyvenezer válogatott katonából megszervezték a határőrséget. Szép és jólszabott khaki egyenruhájukon büszkén viselték a zöld ávósok váll-lapját és a tányérsapkájukon tündöklött a vörös csillag. Farkaskutyás járőrök, befelé irányított géppisztolyaikkal úgy álltak köröskörül az ország határán mint az áldozatra váró sakálok. S az áldozatok egyre jöttek, százak és ezrek próbálkoztak, hogy kitörjenek a börtönből és keresztülhatoljanak a gyilkos aknamezőkön. Volt aki robbanóakna szilánkjaitól, volt aki ezeknek a testvérgyilkosoknak a géppisztolytüzében fejezte be életét. De voltak szerencsések is, akik keresztüljutottak, bár sokan közülük szétroncsolt lábakkal, leszakított kezekkel, örökké vádlóan hurcolják nyomorék testüket.

A nagy és tágas börtön területén belül voltak a kisebb börtönök, internálótáborok, munkatáborok. Ezeket elkülönítve, szigorú felügyelet alatt tartották. Ezek voltak hivatva a büntetés és megfélemlítés eszközeinek sok évtizedes keleti tapasztalatok alapján bevált fizikai és lélektani alkalmazásával az emberekből az egyénből az akaratot és egyéniséget kiirtani. A lealjasítás, a csúszó-mászó, akarat nélküli páriákká való formálás volt a végcél, főleg azoknál akik valami isteni csoda folytán mégis túlélték ezeket az "átnevelő" táborokat.

Ami ezekben a börtönökben és táborokban lejátszódott azokról keveset írtak a nagyvilágban megjelent lapok, a politikai tárgyalásokon nem kerültek szóba: azok a milliók, akik kommunista börtönökben embertelen körülmények között szenvedtek, nem érdekelték a világ sajtóját, a rádió és televíziók riportereit. Zavarta volna a kiegyezés szellemét, veszélyeztethette volna a világ békéjét, a leszerelési és fegyverkezés csökkentésére irányuló tárgyalásokat. Azokért, akik a múltban vagy a jelenben Isten és a Haza nevében indultak utolsó útjukra, nem kondultak meg Nyugaton a szabadság harangjai, azokért nem apelláltak a parlamentben, azokért nem indított mozgalmat a világsajtó és nem hirdettek gazdasági elzárást. A keleteurópai börtönök világa a bebörtönzött milliók sorsa szomorú emlékként csak azok számára maradt meg, akik azt végigélték és végigszenvedték.

Ez lett a vége: demokrácia és szocializmus helyett proletárdiktatúra

A háború befejezése után Magyarországon senki nem gondolt arra, hogy az új politikai rend ellen bármilyen formában fellépjen. A vesztett háború és a velejáró megszállás elég ok volt arra, hogy mindenki tudomásul vegye, 1945 május 8-ával új korszak kezdődött a nemzet történelmében. A szó, hogy demokrácia mindenkit megigézett hittünk egy új szabad társadalom és igazságosság kialakulásában. Valami mágikus hit élt mindenkiben, hogy a győztes nyugati hatalmak atlanti kartájában, valamint az újonnan alapított Egyesült Nemzetek alapokmányában lefektetett szabadságjogokat maradéktalanul végrehajtják. Nem kellett azonban sokáig várni míg mindenki előtt világossá vált, hogy az új demokrácia a proletárdiktatúra legsötétebb formája felé halad, s a kommunista párt, a megszálló szovjet hadseregre támaszkodva rövid időn belül átveszi a korlátlan uralmat.

A demokrácia első évei kétségtelenül a nagy várakozások reményében indultak el. Az első szabad választásokon a polgári vonalat képező Kisgazdapárt óriási többséggel vonult be a parlamentbe, s ha először értelmetlenül, de végül is tudomásul vettük, hogy az újjáépítés érdekében szükség van koalícióra, szükség van a Kommunista Párt részvételére az új kormányban. Ha visszagondolunk, milyen naivan értelmeztük a dolgokat, hogy mennyire hiszékenyen mentünk el amellett a propagandaszólam mellett, hogy a kommunisták valóban szocializmust akarnak megvalósítani! Földet osztottak és Rákosi a Forint atyjának neveztette magát. A párt templomot javított, jótékony célra nagy összegeket fordított, a hadifoglyok hazahozatala ügyében egyedüli közbenjáró szerepében tetszelgett. A kisemberek védelmezőjeként, a szegények szószólójaként lépett fel, s nem vettük észre, hogy mindez csak arra szolgált, hogy hidat verjen a magyar lélekhez.

Mert a pártnak a lelkek kellettek, alázatos, engedelmes lelkek, akik a nagy döntéseket minden kritika nélkül szolgaian végrehajtják. A minden erővel és a tömegmédia minden elképzelhető módszerével felszerelt tagtoborzások azonban nem vezettek a várt eredményre. Az ifjúság, amelynek alkalma lett volna az érvényesülésre, kételkedve fogadta a pártagitátorok mézesmadzagként csalogató hívását és annak ellenére, hogy a forradalmiság és cselekvés szellemében új hazát akart, nem volt hajlandó energiáját a kommunisták szolgálatába állítani. Ez a nemzedék tudatában a dachaui, auswitzi és mauthauseni dolgoknak, kritikusan bírálta az új rend módszereit, mivel az aljasságok megtorlása legalább annyira antihumánus volt, mint a korábbi akciók.

Az ország népében megrendült a sokat hangoztatott humanizmusba vetett hit, megszűnt a törvények tisztelete és a tekintélyek elismerése. Azokat a törvényeket, amelyekre eddig tanították, meg kellett tagadnia, hisz szemtanúként látott sárga csillaggal megalázott embereket a halálba menni, a humanizmus jegyében látott keretlegényeket lámpavasra akasztani, látott nyilvános helyjegyes akasztásokat, látott cigarettával megégetett melleket, emberi testbe tört üvegdarabokat, dinnyenagyságúra vert heréket, meggyötört és egy éltre nemtelenné kínzott nőket. S mindezt a humanizmus jegyében. S hogy ez a fiatalság mégis megmaradt humanistának az az epizód is bizonyítja, hogy a szabadságharc alatt a börtönökből kitörő rabok egyetlen fegyőrt sem bántottak, noha voltak olyanok is közöttük, akikhez iskolába járhattak volna a gázkamrák mesterei.

Az értelmiség szerepe már nem volt ennyire karakterisztikus. A régi rend hívei, a régi középosztály tagjai közű sokan elébe siettek az eseményeknek, s megalkuvásból, vagy gyávaságból sietve kérték felvételüket a Kommunista Pártba. Csak akkor döbbentek meg, amikor kifacsart citromként, kihasználva, a párt félrehajította őket. Nem lehet eltagadni azt a szomorú tényt sem, hogy az államvédelmi osztályt, a rendőrséget, a Katpol. osztályt és a belügyminisztériumot, e valóban klasszikus "elnyomó szerveket" nem csupán a moszkvai káderek teremtették a semmiből: értelmiségünk is szép számmal működött közre. Ugyanakkor kialakult a magyar értelmiségnek egy új típusa, amely menteni akart, ami csak menthető volt, tisztában volt azzal, hogy Magyarország bolsevizálódása matematikai pontossággal fog bekövetkezni, ennek legfeljebb a késleltetéséről lehet csak szó. Abban az időben már közkézen forgott a "Bakonyi betyár balladája", mert a magyar élet legnagyobb kérdése volt: Ki a betyár ki a szent? Kinek van igaza annak, aki megalkuvással keres életlehetőséget maga és nemzete számára? Milliók helyesen a kiállás mellett döntöttek, a végső eredmény: százezres áldozatok ellenére is gyümölcshozó volt.

A sztálini diktatúra, az erőszakos nemzet és családellenes politika megbukott, s magával rántotta az akkori vezetőséget. A munkásság és a parasztság sorsa nem sokban változott; anyagi lehetőségeinek, munkaidejének és körülményeinek jobbrafordulása elmaradt, helyette nap mint nap és szinte minden órában azt kellett hallania, hogy nevében kormányoznak, hogy a hatalmat ők gyakorolják és hogy az élete felszabadult, munkája pedig szebb és könnyebb lett.

A munkaversenyek mesterségesen felizgatott légkörében soha fizikai munkát nem végzett propagandisták egy elkövetkező szebb munkásélet biztatásával zsigerelték ki a munkásság erejét. Mikor a Munka Törvénykönyvben lefektetettek gyakorlattá váltak, a munkások már káromkodni sem tudtak a fizetés napján. A borkimérések, italboltok füllesztő, bűzös légkörében az alkohol-adta őszinteség végre szabad folyást engedett, s mire kiömlött belőle minden keserűsége, az állami italbolt már visszavette keresetének legnagyobb részét.

Az osztálynélküli társadalmat végül is nem a párt ideológusai, hanem a közös elnyomottság, közös gond, közös jövőtlenség alakította ki és békítette össze az embereket, vagy hozta közelebb egymáshoz. A munka, amelyről Révai József sugalmazásai alapján annyit írtak az akkori hivatalos tollforgatók, nem válhatott az ember központi problémájává. A kollektív szirénás ébresztők, a kollektív konyha, a szórakozás kollektív lehetősége, a kollektív munkásszállások felszínre hozták az emberekből az állati ösztönöket.

Könyvtárakba, tanulásba, sportba menekült volna mindenki, de a túlórázások, felajánlások, önkéntes munkavállalások kitörölték az emberekből a szép és nemes utáni vágyódás érzetét.

Egyház a szabadságért: Szabadságot az Egyháznak!

Írni kell az Egyházakról is, elsősorban a katolikus egyházról, s annak vezetőjéről, Mindszenty bíborosról.

A magyarországi protestáns egyházak, elsősorban a református egyház, ellentétben a sokat emlegetett "nemzeti" egyház tradíciójával elsők között alkudott meg a Rákosi-féle Egyházügyi Hivatallal. Eltekintve egy-két kiváló református paptól, a börtönökben a legnagyobb ritkaság volt az olyan református pap, akit azért zártak be, mert bármilyen formában is tiltakozott a rendszer hivatalos ateista politikája ellen.

Ezzel szemben a katolikus egyházról alkotott kommunista elképzeléseket (reakció fellegvára, szovjetellenes kémközpont, a feudálkapitalizmus uszályhordozója, a szocializmus ellensége stb.) a párt minden vonalon próbálta a tömegek gondolkodásába elültetni. Mindszenty hercegprímás mögé felsorakoztatott katolikus és más vallású tömegek politikai katolicizmusáról felületes lenne röviden beszélni. A materializálódás folyamatával egy időben az emberekben nagyobb igénnyel lépett fel a lélek, az osztályharcban a szeretetvágy megnőtt, s a szabadságvágy mesterséges kikapcsolásával az emberek a lélek szabadságával kárpótolták magukat.

A hercegprímás mögé felsorakozott tábor az ÁVH bosszúságára egyáltalán nem volt szervezet, sokkal inkább valami szellemi egység. Sokan csatlakoztak ide olyanok is, akik lényeges dolgokban ugyan nem értettek egyet a prímás közéleti szereplésével, azonban az emberfaló rendszerben az Ő személyében találták meg az EMBER-t. Akik féltek, felnéztek rá, a félelmet nem ismerőre; akik a rendszer szekerét tolták, tisztelték benne nemcsak az egyházférfiút, hanem a szókimondó írástudót; azok a parasztok és proletárasszonyok, akik vallási nézeteikhez hűek maradtak, tisztelték benne a régi vallási hagyományok ápolóját, az egyetlen menekvést jelentőt, a vallás főpapját.

Mindszenty hercegprímás személye bizonyos fronttudatot tartott ébren az emberekben. A magyar katolicizmus nagy tragédiája, hogy ezekben az időkben nem tudta a tömegek kezébe adni azt az ideológiát, amely szilárd támasz lehetett volna a brosúrák, a propaganda és az egyre erősödő kommunista valósággal szemben.

1948-ban az ÁVH elérkezettnek látta az időt, hogy döntő rohamra induljon a katolikus egyház ellen.

A hercegprímás letartóztatásával nemcsak azt érték el, hogy kikapcsolták azt az egyéniséget, aki a tömegek számára a szabadság és emberiesség szimbóluma volt, hanem megbontották az egyház egységét is. Ha a klérus vállalta volna ezután a bolsevizmus elleni nyílt harcot, ma erkölcsi és politikai igénnyel rendelkezhetne egy jövőbeni politika klerikális befolyására. Ezzel szemben a "horvát-richárdok" békepapi mozgalma, a parlament vörösszőnyeges lépcsőin parolázó püspökök sokat eljátszottak ebből az igényből.

Mindezeket szükséges volt megemlíteni, hogy kapcsolatot megtaláljuk az 1945-ös év Magyarországának első botladozó, de előrelátó és a tömegek által támogatott demokratikus rend és 1949 elejének kommunista vezetése alatt álló Népköztársasága között. A történelmi dominójáték egyes kis lapjainak összevetéséből világossá válik, hogy mik voltak azok az események és okok, amelyek végül is egy általános és a nemzet minden rétegét érintő ellenállásba összpontosultak.

Megalkuvás helyett ellenállás

A magyarországi ellenállást nem lehet összehasonlítani a háborús francia, holland, szovjet partizán, vagy akár a vietnami háborúban kialakult ellenállási mozgalmakkal. Itt nem egy idegen katonai megszállás elleni mozgalomról volt szó, hanem egy politikai diktatúra elleni harcról, amely idegen hatalom fegyveres erőinek segítségével jutott hatalomra.

A magyar ellenállás célja az volt, hogy tevőlegesen vagy passzívan szembeszálljon a bolsevizmussal. A bolsevizmus a magyar nép számára nem a szociális és emberibb életforma megvalósítását hanem egy idegen ideológia, egy idegen hatalom érdekeinek kiszolgálását jelentette. Nem ámítottuk magunkat azzal, hogy belülről meg lehet dönteni a népidemokráciát; az a harc amit a földalatti csoportok Magyarországon el akartak érni az egy emberibb és szabadabb élet megvalósítását akarta szolgálni. Soha nemzedék még ennyire nem tudatosította és tett tanúságot arról, hogy Magyarország az otthona még akkor is, ha nyomorban és vörös zászlók alatt kell élnie.

Nem hittünk és nem vártunk arra, hogy majd a "nyugatiak" fognak érdekünkben áldozatot hozni. Arra persze nem mertünk gondolni, hogy még azzal az erkölcsi segítséggel sem számolhatunk a "szabad világ" részéről, amit a közös történelmi múlt, a humanisztikus örökség, a keresztényi hit s nem utolsó sorban az emberi jogok alapján elvárhattunk volna! Szabadságért harcoltunk és magunk terveinek megvalósításáért! Nem a történelem kerekének visszafordításáért s főleg nem, a majd minden vádiratban szereplő feudális-kapitalista világ visszaállításáért.

Az ellenállási csoportok, de az egyének is világosan látták, hogy Magyarországot s annak sajátos nemzeti útját nem külföldi szervezetek, idegen államok, nem FRE vagy a BBC vagy akár a Voice of America szerkesztői, de még csak a CIC vagy a Dux-i Bureau vezetői sem írhatják elő; nem ezek képviselik az országot. Kétségtelen, hogy ezek segítségére szükség volt az ellenállás megszervezésénél, de nem valószínű, hogy bárki is aki ezekkel a szervezetekkel kapcsolatban volt, látni kívánná őket a szabad Magyarországon. A segítségért, amiről akkor azt hittük, hogy segítség, súlyos véráldozattal fizettünk. A felületesen kiképzett, rosszul és hiányosan ellátott futárok hazaküldése az öngyilkosságba való hajszolással volt egyenlő. A hazafiasságra való hivatkozás, az áldozatvállalás és kötelezettség mögött olcsó anyagi érdekek húzódtak meg és a szerencsétlenek, akik valóban meggyőződésből s nem anyagi érdekből vállalták a szolgálatot, nem tudták, hogy a vállveregető és elismerést nem kímélő ügynökök zsebében már ott lapult az ő vérdíjuk. Hányan döbbentek rá hónapokkal később, már az ÁVH pincéiben, vagy a halálos zárkáiban, hogy kezdettől fogva játékszerei voltak a nagy hatalmak piszkos földalatti munkájának.

A nemzeti ellenállást kétségen kívül a Kommunista Párt helytelen, az egyén és a nemzet érdekeit sértő politikájával indította el. Ha csak egy töredékéig ismerték volna s figyelembe vették volna a magyar nép lelki beállítottságát, igényeit és szokásait, ha több megértést és türelmet tanúsítottak volna a különböző politikai és gazdasági intézkedéseiknél, s ha főleg nem ilyen eszeveszetten tiporták volna el a legelemibb szabadságjogokat, akkor talán az ország élete és hozzáállása a változásokhoz más fordulatot vett volna. De Rákosiék nem értettek a nemzet nyelvén s nem is kívántak a nemzet érdekeinek szolgálatába állni. Amit magukkal hoztak keletről, az a sztálini terrorrendszer volt, erre építették fel minden tervüket, avval a meggyőződéssel, hogy ami jó volt a Szovjetunióban, annak jónak kell lenni Magyarországon is.

A terrorrendszer amit alkalmaztak egy darabig bevált, a szédületes tervek végrehajtása azonban már a kezdet elején megbukott. A kommunista párt vezetői nem éltek illúziókban. Amennyire kiszámított, előre tervezet programmal készültek a hatalom átvételére, ugyanúgy tudatában voltak annak is, hogy a tervek megvalósítása a nép széles nemtetszésébe és ellenállásába fog ütközni. Az ÁVÓ felállítása s kimondottan kommunista irányítás alá helyezése elsősorban az ellenállás megtorlását és kikapcsolását szolgálta. Ugyanakkor szükségesnek látták, hogy az akkor még velük együtt menetelő polgári pártokkal közösen olyan törvényeket hozzanak, amelyek jogi alapot is biztosítanak az ellenállásban résztvevők törvényes elítélésére. A törvények előkészítését Riess Istvánra, /Riess István, a háború utáni idők egyik leghírhedtebb politikusa. A budapesti gettó világának és munkaszolgálatos éveinek keserű emlékét nem tudta elfelejteni. Bosszúját igyekezett főleg azokon kitölteni, akik háborús vagy népellenes ügyben voltak elítélve. /, erre a betegesen szadista szociáldemokrata igazságügyminiszterre bízták, aki hamarosan előterjesztette a Népköztársaság megdöntésére irányuló, azóta is hírhedtté vált 1947. évi VII. Törvénycikket. Az akkori parlament minden különösebb vita nélkül fogadta el és iktatta törvénybe. Annak ellenére, hogy a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és a polgári pártok képviselői tudták, hogy a törvénycikk mögött Rákosiék állnak, mégis hozzájárultak a törvény megalkotásához, s ezzel mintegy a saját maguk ítéletéhez is. Iróniája a sorsnak, hogy a legtöbbjüket a későbbiek folyamán éppen a fenti törvénycikk különböző paragrafusai alapján fogták le és ítélték el.

Az 1947. évi törvénycikk magában foglalta a Népköztársaság megdöntésére irányuló államellenes tevékenység összes elképzelhető formáját. Ennek és a múltból kiásott más törvényeknek, rendeleteknek alapján az ÁVH megkezdte az emberek tömeges letartóztatását. A vád általában mindig ugyanaz volt: a kommunista államhatalom megdöntésére irányuló tevékenység! Lehetett az egy gyerekes szervezkedés, titkos politikai pártok alapítása, röpcédulák szórása, vagy a külvárosok falaira kommunista ellenes jelszavak festése, fegyveres csoportok szervezése, kémkedés, adatszolgáltatás idegen hatalmak részére, szabotázs, mind ebbe a csoportba tartozott. De államellenes tevékenységnek minősült, ha valaki menekülni próbált az országból, ha fegyvert, vagy lőszert találtak nála, ha megtagadta, hogy földjét "önkéntesen" felajánlja, ha titokban Isten szeretetére tanította a fiatalságot. Bűnös volt a fiatalság, amely emberséget és szabadságot követelt, az egyház, amely a vallás szabad oktatásáért és gyakorlásáért emelte fel szavát, bűnös volt a kulák, aki ragaszkodott őseitől örökölt földjéhez, a munkás, aki tiltakozott a norma és a versenyrendszer embertelen bevezetése ellen, az értelmiségi, aki nem volt hajlandó

Börtönökben tett többszöri látogatása alkalmával a Kisfogházban egyszer megszemlélte a halálraítélteket. Előfordult, hogy egyes halálraítélttől csodálkozva kérdezte meg: "Mi van? Magát még nem akasztották fel? Nem tudom mire várnak magával? " Annak ellenére, hogy utolsó pillanatig híven szolgálta Rákosiékat, Péter Gábor utasítására az ÁVH pincéjében (Andrássy út 60-ban) először agyonéheztették a meglehetősen haspárti minisztert, majd agyonverték, mert nem tudta maradéktalanul elfogadni a kommunizmus ideológiáját. S végül tízezreket ítéltek el, mert a háború előtti rendszer képviselői, alkalmazottai, tisztjei és tisztviselői voltak. így nem kétséges, hogy a börtönök már a hatalomátvétel előtt megteltek, a politikai pereket futószalagon gyártották, s az ÁVH az alárendelt más biztonsági szervekkel együtt külön állam lett az államban. Tíz esztendő leforgása alatt 1945. és 1956. között több mint 700. 000 ember volt letartóztatva, internálva, és börtönbüntetésre ítélve. Ha figyelembe vesszük a közbűntényes elítéltek számát, ami ezalatt az idő alatt 300-400. 000 lehetett, akkor Magyarország minden tizedik állampolgára börtönben ült. Ehhez hasonló statisztika legfeljebb a Szovjetunióban lehetséges!

Évente átlagban 150. 000 ember volt börtönben. Ez a szám a legalacsonyabb volt 1946-1947-es években, illetve 1955. és 1956-ban; legmagasabb volt 1950. és 1954. között. 1952-ben több mint 200. 000 ember volt rács és drótsövény mögött. Ennek a hatalmas embertömegnek a fogvatartására Magyarország korábbi történetében elképzelhetetlen számú börtönt, internálótábort és munkatábort létesítettek. Ugyanez vonatkozik a letartóztató, kihallgató és a bírói intézményekre is. Egyedül az Államvédelmi Hatóság létszáma, beleértve a hozzátartozó különböző egységeket, meghaladta a 80. 000 főt. Ha a rendőrséget is hozzávesszük, akkor a hazai közbiztonsági és államvédelmi szervek létszáma a 120. 000 főn felül volt. Hol volt ehhez a Horthy éra 40-50. 000 főnyi rendőri és csendőri karhatalma!

A politikai okokból letartóztatott kerek 700. 000 fő számának bizonyításául szolgáljon néhány adat: 1948. márciusáig a Népbíróságok kerek 80. 000 esetet kezeltek, (Korom Mihály, igazságügyminiszter a moszkvai jogászkonferencián tett nyilatkozata szerint) melyek csak háborús és népellenes ügyek voltak. Hol volt akkor még azok száma, akiket más politikai okból, elsősorban rendszerellenes tevékenység címén fogtak le, de soha a Népbíróság elé nem kerültek?! 1950. szeptember havában a Markó utcai börtön rabregisztrálási száma 30. 000-en felül volt, ami azt bizonyítja, hogy csak ebben a börtönben 1950-ben körülbelül 45. 000 letartóztatottat szállítottak be. De bizonyságul szolgáljon az az egyszerű tény is, hogy az összes börtönök, munkatáborok, internálótáborok befogadóképessége az ötvenes évek elején meghaladta a 200. 000 főt.

Márpedig az ÁVH nem azért építette a táborokat, hogy azok üresen álljanak! Csodálatos évei voltak ezek a szocializmus építésének, amikor az ország lakosságának 2 %-a rács mögött volt. Ennek a szédületes börtönvilágnak a fenntartására az állam többet fordított, mint a szociális kiadásokra. Az Államvédelmi Hatóság, a Börtönügyi szervek, az Igazságügyi Minisztérium és a hozzátartozó intézmények évente több milliárd forintjába került az ország lakosságának. Ne felejtsük el, több mint 200. 000 alkalmazott, családtagjaikat is beleszámítva, több mint félmillió élt ingyen az államháztartásból, s hozzá még nem is rosszul, hiszen köztudomású, hogy az ország legjobban megfizetett alkalmazottai az ÁVH tagjai voltak! Az a gyér haszon, amit százezrek rabmunkával értek el, összehasonlíthatatlanul kevés volt ahhoz a veszteséghez képest, amit az ország gazdasági életében az őrületes letartóztatásokkal okoztak.

Ez különösképpen vonatkozott a műszaki értelmiség és a szakképzett és begyakorolt munkásrétegek bezárására. Ugyanez a kiesés mutatkozott a mezőgazdaság esetében is, amikor a szakképzett és földet művelő gazdaembereket kulákság vádjával bebörtönözték. De még az ingyenes rabmunkát sem használták ki szakszerűen. A szervezetlen, kapkodó intézkedések egymást érték, az üzemeket évente helyezték át más-más börtönökbe, újakat állítottak fel minden előzetes technikai előkészítés nélkül, vagy már bejáratott üzemeket szüntettek meg. De így bántak a rabmunkásokkal is. Ha egy üzem hosszú veszteség és selejttermelés után végre kezdett rendesen termelni, akkor az ott begyakorlott munkásokat áthelyezték a bányákba, vagy máshová, s máshonnan újakat hoztak. Üzemvezetőknek, művezetőknek sokszor olyanokat neveztek ki, akik előzőleg még csak hírből sem hallották hasonló üzem nevét. Ott próbálták elsajátítani az üzemi termelés legelemibb szabályait. S miután nemcsak a börtönöknél, hanem az ország minden gazdasági és műszaki szektoránál hasonló volt a helyzet, amikor nem a szakképzettség, hanem a pártkönyv volt a mérvadó nem lehet csodálkozni, hogy a túlfeszített ötéves tervek már az első év végén bukásra voltak ítélve. Mert nincs az az államháztartás, amely a szakszerűtlen vezetés mellett még olyan ballaszttal is meg tudott volna birkózni, mint a vízfejjé nőtt ÁVH-s és igazságügyi szervek voltak.

A nagy iskola

A súlyos gazdasági következményeken felül egy másik fontos és le nem tagadható eredményt is jelentett a tömeges letartóztatás és bebörtönzés. Mindazok akik egyszer végigjárták az ÁVH pincéit, akik csak pár hónapot töltöttek el a börtönökben vagy internálótáborokban, azok számára a "szocialista világnézet" egyszer-s-mindenkorra megszűnt. Ezeknek az embereknek, de közvetve legközelebbi hozzátartozóiknak is mindazok a jelszavak, amelyeket a párt sulykolva-agymosva próbált a tömegek agytekervényeibe beleültetni, falra hányt borsó maradt. A nagy felismerés a börtönökben indult meg.

1950-ben amikor Rákosiék hatalmuk és népszerűségük tetőpontján a szocializmus megvalósításának meséjével majdnem milliókat tévesztettek meg, a börtönök lakói saját sorsukon keresztül tudták, hogy történelmünk legnagyobb zsarnokával és népbolondítójával állnak szemben. Akármilyen hihetetlenül is hangzik, de a börtönök lettek a nemzet nagy átnevelő iskolái. Itt tanultuk meg, hogy egy minden irgalom és emberség nélküli diktatúrával állunk szemben, itt tanultuk meg, hogy a Janus-arcú rendszer igazi arcát a börtönökben és a kihallgató pincékben mutatja meg. Megtanultuk, hogy minden korábbi balga tévhit és reménykedés, amely egyesekben valami bizalom és optimizmusfélét váltott ki a párt jelszavainak olvasásakor, vagy a színes plakátok és felajánlások hatására, mind-mind csak félrevezetés, becsapásul szolgált egy maroknyi ki csoport hatalmi őrjöngéséhez. Mindazok, akik kiszolgálva büntetésüket kikerültek újból az életbe, magukkal vitték a börtöniskola tanításait. így terjedt a valóság felismerése, így vált mindig szélesebb tömegek előtt a napnál is világosabbá, hogy mi játszódik le a kulisszák mögött, hogy a rendszer és annak vezetői idegen érdeket kiszolgáló hazaárulók. Megindult a titkos suttogás propagandája, hírek terjedtek az ország minden részében.

Ugyanakkor az elítéltek hozzátartozói között is elterjedt egy bámulatos hírszolgálat, amely értesüléseket szerzett a börtönökben lejátszódó eseményekről. így 1954-ben az első beszélőn megdöbbenve hallottuk, hogy hozzátartozóink nemcsak a velünk történt eseményekről, hanem arról is értesültek, hogy más helyeken, más börtönökben mik játszódtak le. Ezek az asszonyok, édesanyák, testvérek és barátok nem csináltak titkot a maguk titkaiból, mindenhol ahol csak tehették, terjesztették a börtönben lejátszódó eseményeket, valamint a rabok ellenállásáról szerzett híreket. Bátorságuk, meg nem alkuvásuk, kitartásuk és összetartásuk maradjon örök példa és elismerés az utókornak. Csak büszkén és hálás szívvel gondolhatunk vissza fáradhatatlan és önfeláldozó magatartásukra!

De volt egy harmadik, igen fontos tanulsága és eredménye a börtönvilágnak. Történelmünk folyamán számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem vagyunk konspiratív természetűek. A magyar, ahogy mondják, inkább odaüt, mintsem hogy titokban szervezkedjen, összeesküdjön és így érje el célját. Sokszáz tragikus példa bizonyítja, hogy nincs érzékünk a konspiráláshoz, nincs a vérünkben a titkos össze-esküvési pirula. A szervezkedések, amelyek legnagyobb része végül is az ÁVH pincéiben ért véget, azon bukott meg, hogy senki sem tudta a szervezkedés elemi szabályait: a titkos sejtszerű szervezkedés módszerét, a hírközlés és hírátvevés technikáját, a sok tárgyalás, összejövetel, megbeszélés helyett az aktív, gyors és kitervezett akciók végrehajtását. Sajnos közrejátszott az is, hogy könnyelműen vettük a társak kiválasztását, sok esetben személyi barátság, vagy rokonszenv alapján belevontunk olyanokat is, akikről mindenki tudta, hogy gyengék, félénkek, gyávák, arról nem is beszélve, hogy a gyanú is fennállt, miszerint kapcsolatban lehetnek az ÁVÓ-val!

Nem mértük fel a következményeket! Nem számoltunk a várható bukással járó következményekkel ebben az élet-halálra menő küzdelemben. De főleg nem tudtuk az ellenség módszereit, nem ismertük valójában az egész országra kiterjedő spiclihálózat rendszerét, hogy minden kis hivatalban, faluban, magánéletünk minden területén ott vannak a beépített Júdások, akik fenyegetésre ígérgetésre még saját szülőanyjukat is képesek elárulni.

Nem ismertük a kihallgatások, a bírói eljárás módszereit, sokszor amit hallottunk nem akartuk elhinni, később amikor odakerültünk, megtanultuk, hogy ezek a suttogó hírek a valósághoz képest csak holmi kis mesék voltak. Nem tudtuk, hogy mi a terror, hogy mi a félelem!

1950 elején a nagy kirakatperek után az ÁVH meg volt győződve arról, hogy a kiépített és simán működő terrorszervezete teljesen kézben tartja az ország politikai, gazdasági és társadalmi ellenőrzését. Beépített emberei nyíltan, vagy fedőnév alatt mindenütt ott voltak, ahol a legkisebb döntést, vagy az ország sorsát érintő végső elhatározást hozták.

Az egész ország népe némán robotolt, vagy éljenzett ahogy diktálták a munkásság, parasztsága "felajánlások" szellemében őrölte fel testi erejét, az értelmiség, amely behódolt, véresre tapsolta kezét Rákosi egyik-másik szellemtelen megjegyzésén.

Az értelmiség másik része viszont görnyedt háttal robotolt az íróasztala, vagy éppen a rajztáblája fölött, de nem engedett sem csábításnak, sem kényszernek de az éjszakai órákban remegve várta, hogy mikor kopogtatnak ajtaján az ÁVH emberei.

Egyetlen hely, ahol az ÁVH tudománya felmondta a szolgálatot, azok a börtönök és internálótáborok voltak. Itt egy idő után megszűnt a terrortól való félelem. Ennek lélektani magyarázata, hogy mindazok, akik egyszer végigmentek a kihallgatási módszereken, majd heteket töltöttek a vizes földalatti pincékben, félig az éhhalál küszöbén, mindazok, akik végigélték a tárgyalásnak nevezett cirkuszi bohóckodást, akik az internálótáborok és börtönök tömegveréseit és középkori fenyítéseit tapasztalták, azoknak az ÁVH terrorja már nem jelentett semmit! Bármennyire is hihetetlenül hangzik de hozzászoktunk a terrorhoz, tudtuk, hogy minden lépésünknél, minden mozdulatunknál ott kísér bennünket, ebben élünk. A verések, kínzások, akármilyen pokoliak is voltak, hozzátartoztak az életünkhöz és az ÁVH-hoz. Nem tudtuk és nem is lehetett a kettőt egymástól külön választani.

Tudták ezt az Andrássy út 60-ban is. Péter Gáborék a legkiválóbb hóhéraikat küldték a börtönök élére, de hiába volt a túlfeszített munkatempó, a tervszerű éheztetés, verések, vasalások, a rabok szellemi ellenállását nem tudták megtörni, nem tudták az embereket lelkileg nyomorékká tenni! De a terror megszokásán kívül megtanultuk az ÁVH módszereit, a piszkos trükköket, a verések és ígérgetések egymást váltó alkalmazásait, megtanultuk, hogy először magunk között kell rendet teremteni, a gyengéket, vagy megalkuvókat ki kell közösíteni, s egymás között a vezetést olyanok részére átjátszani, akikben mindenki megbízott. így tanultunk meg hallgatni és a fogakat összeszorítani. Bármilyen módszerrel is próbálkoztak a börtön vezetői, a politikai tisztek, a verések, fenyegetések éppúgy nem használtak, mint az üres ígérgetések. Hiába próbálkoztak, hogy közülünk besúgókat szervezzenek, eltekintve egy-két ritka esettől a rabok hamarosan rájöttek, hogy ki az áruló közöttük. Ha valaki mégis bedűlt és vállalkozott "hangulatjelentés"-re hamarosan rá kellett döbbennie, hogy a kis ígérgetésekért túlságosan nagy árat kell fizetnie. Akiről egyszer kiderült, hogy "vamzer" besúgó, annak az élete a börtöntartózkodás alatt pokol maradt.

S végül, s talán a legnagyobb élménye a börtönök világának a rabok egymáshoz való viszonyának a bajtársi szellem kialakulásának élménye. A közös sors, ugyanaz a rabruha összekovácsolta az embereket, a börtön falai között megszűntek a társadalmi rangok és előítéletek, a vallási különbségek, testvéribb viszony soha nem uralkodott magyar és magyar között, mint a börtönökben. De azokkal sem tettünk kivételt, akik nem voltak magyarok, pld. a jugoszláv rabtársainkkal, vagy akik nem voltak keresztények.

Egyetlen íratlan, de annál keményebb szabály uralkodott: nincs személyi kivétel, mindenki ugyanazt a rabruhát viseli! A kölcsönös baráti szeretet, az egymásba vetett bizalom meghozta az eredményt: a valamikor különböző múltú és származású egyének összekovácsolódásából egy olyan belső egység és erő született, ami a legnehezebb időkben is megállta a próbát. Ez a három tényező; a kommunista valóság felismerése, a terrortól való immunitás és az ÁVH módszereinek megtanulása, az ezáltal kialakult rabközösségi érzést eredményezte, hogy az ÁVH terrorja csődöt mondott. De ezek a tényezők még egy döntő változást is eredményeztek, mégpedig azt, hogy a terror céltalanságát felismerő és a rabok összetartását, ellenállását tisztelő őrség sem volt hajlandó többet vak-engedelmesen követni elöljáróik utasításait. Erre sem Péter Gábor, sem a szovjet tanácsadói nem gondoltak!

Őrség

Régi mondás, hogy a tolvajokból és börtöntöltelékekből lesznek a legjobb rabtartó, ők ismerik a rabélet minden fortélyát. Az ÁVH ezt a régi szabályt nem tartotta be, öröknek olyan katonákat alkalmazott, akikről feltételezte, hogy sorozatos agymosásokon keresztül akaratnélküli, vak-engedelmes kiszolgálói lesznek a rendszernek. Kezdetben úgy látszott, hogy számításuk bevált. 1950 és 1953 között nem tudtak olyan parancsot adni, amire ezek a katonák ne vállalkoztak volna; azután lassan valami átalakuláson mentek keresztül. Rájöttek ugyanis arra, hogy az őrizetükre bízott rabok nem fasiszták, nem népnyúzók, kapitalisták, mint ahogy azt a párt szemináriumain oly gyakran hallották. Rájöttek arra, hogy egy olyan rendszer kiszolgálói lettek, amely nem a nemzet és a magyar nép érdekeit, hanem egy idegen hatalom érdekeit és ideológiáját szolgálja. Az őrizetükre bízott foglyok nem mind grófok, bárók, parasztnyúzónak kikiáltott kulákok, hanem éppolyan faluról származó egyszerű emberek, mint ők maguk. Megdöbbenve tapasztalták, hogy az u. n. "imperialista ügynökök", a "hazaárulók", legnagyobb része diák, egyetemista, vagy munkásfiatal! De rádöbbentek arra is, hogy tisztjeik, akiknek legnagyobb része érzésileg nem volt magyar, őket az egyszerű katonákat a nép fiait használták fel a piszkos lealjasító munka elvégzésére.

A "verőlegény", "keretlegény" szerepe nem volt idegen előttük, éppen elég kivégzésen vettek részt ahhoz, hogy tudják mi várhat rájuk egy esetleges fordulat, politikai változás esetén. Ehhez a felismeréshez még hozzájárulhat az is, hogy megismerték a katonai és népbírósági ítélkezések történetét. A rabokkal folytatott beszélgetésből számukra világossá vált, hogy a bírósági tárgyalásokon nemcsak egy u. n. bűntény elítéléséről van szó, hanem bosszúról is, amelyet mindenkivel szemben alkalmaztak, aki háborús vagy népellenes ügyben szerepelt. A beszélgetések hatására valami titkos, ki nem mondott együttérzés alakult ki rab és őr között. Még azok az őrök is, akik hírhedtek voltak brutális magatartásukról, az 1950-53-as váci- recski- és gyűjtőfogházi időkből, nagy változásokon mentek keresztül, lassanként inkább a rabok, mint a parancsnokaik oldalán álltak. Persze nyílt parancsmegtagadásról, vagy engedelmesség megszegéséről nem volt sző, annyira ők is okosak és elővigyázatosak voltak. De ugyanazt a parancsot sokféleképpen lehet végrehajtani, s nem vitás, hogy 1955-56-os években már nagyon vigyázva kezelték a felsőbb utasításokat. Mennél többet tudtak meg a rabok elítélésének körülményeiről, annál jobban érezték, hogy becsapták őket. ígérgetésekkel és hazugságokkal egy kijárat nélküli zsákutcába csalták őket.

Egy rabtársunkat, volt csendőrőrmestert azért ítéltek életfogytiglani börtönre, mert egy kihallgatás alkalmával egy pofont adott, ráadásul a későbbi államelnöknek, Rónainak. G. M. mikor elmesélte az őröknek a történetét, azzal fejezte be az előadását:

Én életfogytiglani kaptam azért, mert egy rabnak lehúztam egy pofont, na őrmester úr, s ezzel az egyik hallgató ÁVH-s őrmester felé fordult mit gondol magát hányszor fogják karóba húzni azokért a pofonokért, rúgásokért amiket maga a raboknak adott?! Az őrmester elsápadt, s szinte dadogva kérdezte: "Mit gondol G. felakasztanának érte? " Attól a naptól kezdve alig lehetett az őrmester szavát hallani. Egy rabtársunkat az egyik őr azzal piszkálta, hogy földnyúzó kulák, mire az csak annyit válaszolt, hogy a tizedes úr anyja is jobban tette volna, hogy ne egy ÁVH-st hozzon a világra.

A tizedes kék-vörös lett a dühtől, azonnali kihallgatással fenyegetőzött. Bajtársunkat ez nem izgatta és tovább mondta: " A maga apja éppen olyan földet túró paraszt volt, mint az én apám, én ugyanúgy jöttem a világra mint maga de én legalább nem árultam el a földet művelő emberek örökségét, az én anyám ma sem szégyelli, hogy engem a világra hozott, de vajon a tizedes úr, hogy megy haza a falujába? " És ne felejtse el a tizedes úr, a maga bandája elvehet, elkobozhat mindent, bennünket felakaszthatnak, csak egyet nem tudnak csinálni: apáink földjét nem tudják eltalicskázni! Pár nap múlva behívatta az osztályvezetői irodába B-t, s mikor látta, hogy senki nincs a közelben, kihúzta az íróasztal fiókját, egy kis csomagot bontott ki, s odatartotta B. elé: "Egye gyorsan meg, tegnap hoztam faluról! " Kisietett az ajtó elé, nehogy valaki bejöjjön, s meglássa, hogy B. egy nagy darab hazai félkenyeret és egy jószagú kolbászt gyömöszöl a szájába. A tizedes elvtárstól sem kellett többé senkinek se félnie.

Az őrség összetétele igen vegyes volt. Legtöbbjük egyszerű faluról származó parasztfiatal, akiknek nagy részét megzavarta a fess, amerikai stílusú egyenruha és tányérsapka. "Könnyű Katát táncba vinni". Mindent megkaptak, amiről csak valaha is álmodtak. Bekerültek a városba, aránylag magas fizetést kaptak, megtanulták, mert hisz erre oktatták őket, hogy "kiválogatottak" (übermenschek), akiktől mindenki fél, mert ők a hatalom képviselői! Agymosásokon keresztül el is hitték, hogy ők a Párt katonái, az ő kezükben van az ország sorsa, tőlük függ a jövő. Beképzeltek, gőgösek lettek. A nap 24 óráján keresztül látták a félelmet, ami körülvette őket; a szirénázó autóik elől menekülő tömeget, érezték felsőbbrendűségüket a többi egyenruhás alakulatok felett. Ezek után vak-engedelmes katonái lettek a pártnak. Szomorú tényként kell megemlíteni, hogy ezek a faluról toborzott parasztgyerekek sokkal rosszabbak voltak, mint a városi, vagy külvárosi ÁVH-s társaik. Ez az utóbbi képezte az ÁVH-s őrség másik, de jóval kisebb részét. Ezek inkább "vagány"-ok voltak, a külvárosi suhancok tipikus képviselői. Viselkedésük megoszlott a túrható és a komisz között. Vagy vertek, ütöttek és szadisták voltak a végtelenségig, vagy egyszerűen nem sokat törődtek az egész börtön-rabvilággal. Ezeket nem tudták olyan könnyen meggyőzni a kommunista tanok csalhatatlanságáról, annak ellenére, hogy a legtöbbjük a külvárosok munkásrétegéből származott. Tudomásunk szerint értelmiségi az őrség körében nem volt. Ha volt is nagyon kellett lepleznie.

A tisztek csoportját két részre lehet osztani: az első részben voltak a "bedavajozott" és alacsony rendfokozatot viselő, főleg paraszt- és munkásszármazású fiatal tisztek, kevés felelősséggel, de annál inkább a piszkos munkák elvégzésére. A másik részét képezte a tiszteknek a "beavatottak" csoportja, vagyis azok, akik közel kerültek a legfelsőbb vezetés "bűvköréhez", s az innék kisugárzó hatalom aktív résztvevői voltak. Ezek közül kerültek ki a börtönparancsnokok, a politikai tisztek, a börtönfelügyelők és a "különböző kivizsgálásokkal" megbízott tisztek. Ezek legnagyobb része a régi ÁVH-s törzsgárdából került ki, főleg olyanok voltak, akik előzőleg különböző nyomozói feladatokat láttak el. Állandóan kapcsolatban voltak a letartóztató szervvel és a letartóztatottal. Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a börtönben a rabok soha ne érezzenek emberséget, vagy megértést. Szenvedélyesen kutattak újabb és újabb "bűntények" után, és igyekeztek az őrséget is erre kényszeríteni. Mennél jobban követelték a legénységtől, hogy kegyetlenül bánjon az elítéltekkel, annál inkább bíztak abban, hogy minden őr és rabkapcsolat lehetetlenné válik. Csak éppen azzal nem számoltak, hogy ez a végnélküli embervadászat az ő bukásukat fogja jelenteni. Péter Gábor bukásánál főleg ezek a tisztek kerültek elsősorban az elbocsájtottak listájára. Igaz az is, hogy a Forradalom leverése után elsősorban ezeket a tiszteket vették vissza.

A tisztek és a legénység viszonya minden "elvtársi" megszólítás ellenére nagyon különböző volt. A tisztek hamarosan beleélték magukat a "tisztikar" elkülönített, nagyvilági életébe, szigorúan átvéve szovjet kollégáik módszerét, amely a különböző beosztások és rangok szerint osztályozta a testület tagjainak magánéletét. Eltekintve a szokásos közös ünneplésektől, a közös étkezés lehetőségétől a tisztikar szigorúan elkülönítette magát a legénység életétől. Ugyanez vonatkozik a beosztásokra is.

1950-52 volt az ÁVH történelmének aranynapjai. A nagy törés Péter Gábor és társainak bukásával kezdődött, s utána ezt többé megállítani már nem lehetett. Mindörökre meglazult nemcsak a vezetőség, az egész rendszer, hanem az ÁVH belső felépítése és fegyelme is. Lélektani hatása nem tűnt el nyomtalanul a különböző börtönök személyzeténél sem. Hamarosan kiderült, hogy a jövőben már nemcsak azért kell félni, hogy valaki túlteljesíti a rabokkal szemben megkövetelt módszereket, hanem attól is, hogy ezért még a börtönbe is kerülhet. Amikor a volt börtönparancsnokok és magasrangú ÁVH-s tisztek mint rabok tűntek fel a börtönben, minden őrben felrémlett a gondolat, hogy vajon egy napon én is ide kerülhetek, főleg azért, mert "ezeknek" a parancsait vak-engedelmesen végrehajtottam?! A rabok igyekeztek ennek a meghasonlottságnak a lélektani pillanatait kihasználni, nem volt olyan alkalom, hogy ne figyelmeztették volna őreiket, hogy jó lesz vigyázni a jövőben, nehogy ők is volt gazdáik sorsára jussanak embertelen viselkedésük miatt.

De volt Péter Gáborék bukásának egy másik oldala is. A börtönben nem volt antiszemitizmus. Az a kevés zsidó származású rab, aki politikai okból volt bezárva, most nem a lebukott ÁVH tisztekről van szó, egyenrangú rabtárs volt, minden megkülönböztetés nélkül. Mindenki előtt köztudott volt, hogy a Kommunista Párt és az ÁVH legfelsőbb vezetését főleg zsidó származású egyének irányítják, ennek ellenére soha senkinek a börtönben zsidó származása miatt bántódása nem esett. S ha ritka előfordult, hogy egyesek megfeledkezve a közös sorsról és a rabruha viseléséről, zsidóztak, nagyon hamar más munkahelyen, vagy más börtönben találták magukat. Azok a rabok, akik társaik felett bizonyos befolyással, vagy munkahelyi viszonyból kifolyólag nagyobb lehetőséggel bírtak, nagyon vigyáztak, hogy semmiféle faji, vallási, vagy bármilyen ideológiai megkülönböztetés ne alakulhasson ki rab és rab között.

Nem vitás, hogy sokszor szegeztük a kérdést zsidó származású rabtársainknak, miként lehetséges, hogy Auschwitz és a többi kényszermunkatáborok borzalmai után akadnak olyanok, akik most fordított szerepben, de ugyanolyan kegyetlenül és embertelenül bánnak a rabokkal, mint annak idején az SS rabtartók. Hogyan lehetséges, hogy azok az emberek, akik csontra lesoványodva, de túlélték a koncentrációs táborokat, azok ma fényes egyenruhában, csizmában, éppen olyan szenvtelen arccal nézik végig mások kivégzéseit, bántalmazzák az amúgyis csontbőrre lesoványodott rabokat, ugyanúgy, mint pár esztendővel előtte német őreik tették? 1953-ig az őrség előtt szóba hozni, hogy valaki zsidó, súlyos következményeket vont volna maga után. Péter Gáborék bukása után azonban egyszerre és hirtelen ez megváltozott. Először az őrség kezdte és itt-ott lehetett hallani egy-egy zsidóellenes kijelentést, később ez mind hangosabb és durvább formában nyert kifejezést. 1955 nyarán már az is előfordult, hogy egyes őrök a többiek hangos tetszésnyilvánítása közepette olyan zsidóellenes kijelentéseket tettek, hogy azt még 1944 idején is fejcsóválva hallgatták volna az emberek. Szomorúbb fordulatot vettek az események amikor az őrség egyes tagjai vadászni kezdtek zsidó származású rabtársainkra, gondolván, hogy ezzel valami népszerű reakciót váltanak ki a többi rabból.

Igazság kedvéért és bizonyságul a rabtársak között uralkodó páratlan összetartásra, sokszor a raboknak kellett figyelmeztetni az őröket, hogy hagyják abba ezeket az Ízléstelen akciókat. Nagyon jellemző példa erre az a félig-meddig nevetséges történet, ami 1956. elején játszódott le a váci börtönben. D. Marci Miskolcon volt helyettes rabi és miután sokat beszélt, az elvtársak csak berakták a rács mögé. Marci kedves, szerény és végtelenül tehetségtelen ember volt minden technikai vívmánnyal szemben. Bármilyen munkagép mellé állítani öngyilkosság lett volna. Végül is bekerült a gombválogatóba, ahol négy különböző hitvallás papjai igyekeztek a millió selejtből valami használhatót kiválogatni. Szombaton is munka volt, s ez kicsit sok volt Marcinak, mert déli tizenkét órakor hirtelen letette a kezében lévő gombokat, felállt, s Keletre fordulva el kezdett hangosan, héberül imádkozni. A hatás leírhatatlan volt. A rabok először azt hitték, hogy Marci megbolondult ("bedilizett"), az őrök azonban nem vették ilyen egyszerűen a dolgot, megragadták Marcit, s hangosan zsidózás közepette elhurcolták az üzemből. Hogy nem lett végül is fegyelmi a dologból, azt csak azoknak a raboknak köszönhette, akik az őrök után siettek, s figyelmeztették őket, ha Marcinak valami bántódása esik, akkor ők is bajba kerülhetnek. Marcit ezután elengedték, s ezután minden szombaton délben ugyanabban az időben kezdett el imádkozni.

Az utolsó években az őrök viselkedése teljesen megváltozott. Eltekintve egyes hangoskodóktól, akiket még fűtött a régi ávéhás szellem, az őrök legnagyobb része sietve igyekezett alkalmazkodni az új idők megváltozott szelleméhez. 1956 nyarán, a felülvizsgálatok idején, s főleg a kinti események hatására már ritkán lehetett durva szót hallani, vagy goromba magatartást tapasztalni. Sokan, főleg a valamikor szadisták, sietve szereltek le, vagy kértek más beosztást, sokan akik maradtak őszinte megbánással kértek bocsánatot azoktól a raboktól, akiket az 50-es évek elején kíméletlenül bántalmaztak. S mikor 1956. októberében a börtönök kapui megnyíltak, az őrök legnagyobb része ott áll némán a kivonuló rabok között. Sokan civilruhával, pénzzel segítettek, sokan a házukat ajánlották fel, a sok évi közös együttlét összehozott rabot és őrt egy közös gondolatra: Soha többé!

A börtönök hiénái: a politikai tisztek

A politikai tisztek a börtönparancsnokokkal jóformán egyenrangú vezetői voltak a börtönöknek. Az "operatívok", ahogy nevezték őket, válogatott és kétségtelenül értelmesebb és képzettebb tisztjei voltak az ÁVH-nak. Feladatuk a rabok viselkedésének, hangulatának, gondolkodás módjának és politikai beállítottságának és az ebből következő magatartásuknak ellenőrzése volt. Az ő hatáskörükbe tartozott, hogy a rabokból besúgókat szervezzenek és ezeken keresztül szerezzenek be adatokat, valamint hogy elítélt rabokról olyan újabb adatokat tudjanak meg, ami újabb tárgyalás és súlyosabb ítélet meghozatalát eredményezhetné. Beleszólásuk volt a rabélet minden területére, így a munkabeosztásokra, fegyelmikre, áthelyezésekre is. Jelentéseiket közvetlenül az ÁVH-Központba küldték, sokszor a vezető börtönparancsnok megkerülésével. Miután tudott dolog volt, hogy egyedüli feladatuk, hogy a rabok életében ott ártsanak ahol csak lehet, nem volt olyan politikai tiszt, aki közutálatnak ne örvendett volna. De nemcsak a rabok, de még az őrség is ugyanúgy félt tőlük. Minden őr tudta, hogy a politikai tiszt nemcsak a rabok viselkedéséről kíván tudomást szerezni, hanem az őrség magatartásáról is. Ugyanúgy tudták, hogy a besúgók, "vamzerek" nemcsak a rabokról számolnak be, hanem az őrök és rabok viszonyáról is, valamint az őröknek a rabokkal szemben tanúsított magatartásáról. Hála az "egészséges bizalmatlanság" elvének senki nem bízott senkiben, hiábavaló volt válogatott, megbízható őrség, a politikai tisztek hivatalból nem bízhattak meg az őrszemélyzetben.

A "láthatatlan ellenség" szelleme ott élt közöttük, s ebből $t kettős elvtársi és bizalmatlansági iszonyból legtöbbször a rabok profitáltak. A legtöbb őr, ha végre is hajtotta mindazokat az intézkedéseket, amelyekre utasították, beleértve a fegyelmiket és a veréseket, egy dologban mégis titkos szövetséget tartottak fenn a rabokkal: a besúgók elleni együttműködésben. A bőrüket ők is féltették, nagyon jól tudták, hogy milyen könnyű lebukni és nem kívántak odakerülni, ahol előzőleg, mint őrök szolgáltak. így került az őrség és rab egy közös egységbe az operatívok ellen, ez a magyarázata annak, hogy az őrök és rabok közös munkájának végső fokon az lett az eredménye, hogy a politikai tisztek nagy titokban beszervezett besúgóiról szinte napok alatt kiderült, hogy kicsodák. Persze az őrök sem tudták, hogy ki kicsoda, ők sem bízhattak meg minden rabban, így ők is csak olyan rabbal tartottak fenn bizalmasabb kapcsolatot, akiről biztosan tudták, hogy megbízható. Ezek a rabok adták le a hírt az őröknek, s ezek útján figyelmeztették az őrök a rabokat. Hogy a rabok között egy ilyen belső egység és összetartás kialakult, abban nagy szerepet játszottak azok a rabtársak, kik valamilyen vezető beosztásban voltak. Ilyenek voltak sok esetben az Írnokok és a házimunkások, de főleg a bányákban, üzemekben, munkatáborokban vezetőszerepet betöltő rabvezetők.

Ezek nemcsak a munkahelyi beosztásért a munkabérek kiszámításáért, a munkanapló vezetéséért és a gyártás előkészítéséért voltak felelősek, hanem felelősséggel tartoztak rabtársaik felé is a közösségi szellem fenntartásáért, a bajtársi viselkedésért, a besúgók vagy volt ÁVH-sok akármilyen úton való eltávolításáért. Ők voltak, akikkel az őrök és munkavezetők bizalmasan tárgyaltak. Még a legnagyobb terror idején. 1950-53 között is voltak őrök, munkavezetők, akik híreket adtak le, vagy titokban újságot csempésztek be, akik biztatták a rabokat, hogy ne törjenek meg, ne adják fel a reményt. Egy-egy ilyen biztatás sokszor hihetetlen erkölcsi erőt adott mindenkinek. Ezek az emberek nagy kockázatot vállaltak, hisz az operatívok minden erőfeszítése arra irányult, hogy egy ilyen kapcsolatot leleplezzenek.

Mindazok az őrök és munkavezetők, akik titokban a rabok segítségére voltak, akik híreket hoztak és vittek, leveleket csempésztek ki a rabok hozzátartozóinak, újságot juttattak be, 5-10 évig terjedő börtönbüntetéssel számolhattak, ha elkapják őket. Remélhetőleg egyszer lehetőség nyílik arra is, hogy ezeknek az embereknek a nevét is le lehet írni, akik minden fenyegetés és kockázat ellenére is, emberek és magyarok tudtak maradni! Miután a besúgó hálózat, a rabok, őrök, munkavezetők kapcsolatának leleplezése eredménytelen maradt, a politikai tisztek más eszközökhöz folyamodtak. 1950 és 195 l-es években egyszerre szaporodott a rabok között az olyan ÁVH-s tisztek száma, akik sikkasztásért, lopásért, vagy más okok miatt kerültek börtönbe. Sokan közülük az egymás közötti hatalmi harc és intrika eredményeképpen lettek rabokká.

A börtönök politikai tisztjei kapva-kaptak a lehetőségen és sietve helyezték el volt kollégáikat a különböző rabüzemek élére. Megkülönböztetésképpen fehér keményített sapkát, minden nap tiszta és vasalt rabruhát kaptak. Külön voltak kényelmesen elszállásolva és ugyanazt a kosztot kapták, mint az őrök. A megkülönböztetett bánásmódért a rabhajcsár feladatát kellett vállalniok, s hasonlóak voltak a koncentrációs táborok KaPo- és Jupo-hoz. Kihallgatásra a politikai tiszthez akkor mentek fel, amikor akartak, s az őrök előtt sem volt kétséges, hogy egy-egy ilyen kihallgatás alkalmával róluk is szó esik. Megnyugtató volt látni, hogy nemcsak a rabok, hanem az ÁVH-s őrök is tartottak ezektől az ÁVH-s brigádvezetőktől, akik közül kétségtelen a leghírhedtebb Vándor Ferenc, Aczél György, Major Béla volt, hogy csak néhányat említsünk. Dicsőségük azonban nem tartott sokáig, mert Péter Gáborék bukása után őket is elővették, sokan közülük eltűntek, de sokakat az első felülvizsgálatok alkalmával, 1954 elején szabadlábra helyeztek. Miután az ÁVH kötelékébe nyíltan nem mehettek vissza, zsíros párttitkári állásokat kaptak, vagy különböző üzemek, TSZ-ek élére kerültek. Egyeseket más név alatt a rendőrség kötelékébe soroltak be, újra csak a régi rendfokozatukkal.

Tárgyalástól Szabadulásig*

A letartóztatás, kihallgatás és a bírósági tárgyalás lezajlása után az elítéltet elszállították valamelyik fegyintézetbe, vagy munkatáborba, attól függően, hogy miért ítélték el, s hogy milyen súlyos volt az ítélete. A politikai elítélteket először a Gyűjtőfogházba onnan Vácra vagy valamelyik szénbányába vitték, míg a közbűntényeseket Szegedre, más vidéki börtönbe vagy nyílt munkatáborba, kőbányába és külső építkezésekhez. A kisebb ítéletű politikai foglyokat szintén nyílt munkatáborokba szállították s ezek legtöbbször együtt voltak a közbűntényes elítéltekké. Az ítélet után mindenkit beöltöztettek rabruhába, elvették összes polgári holmiját és pár nappal később már be volt osztva valamilyen munkahelyre. Ezzel elkezdődött rabélete amiben változást legfeljebb csak az okozott, hogy sokszor érthetetlen okokból áthelyezték más fegyintézetbe vagy más munkatáborba. Ez valószínűleg hivatalos politika lehetett, mert ez az állandó mozgatás mindenkivel előfordult, aki pár évet töltött börtönben. Valószínűleg biztonsági okokból csinálták, nehogy valamelyik helyen kialakulhasson egy szorosabb belső rabegység. Ha tudták volna, hogy még az állandó ide-oda szállítással sem tudták ezt kiküszöbölni, akkor talán a nagyobb munkateljesítmény érdekében kevesebbet utazgattatták volna a rabokat.

*A börtönök mindennapi életével, de főleg az elítéltek napi foglalkoztatásával, szokásaival, érzéseivel és gondolkozásával, a napok, hetek, nyarak és telek változó múlásával nehéz e könyv terjedelmén belül részletesen foglalkozni. Nem is kívánunk, hisz erről számtalan más könyv már korábban írt. A bánásmód pedig különböző volt az egyes börtönökben, különböző parancsnokok alatt, arról nem is beszélve, hogy mennyire más volt az Igazságügy vezetése alatti börtönökben a helyzet. A munkaidő a zárt börtönökben reggel fél nyolckor kezdődött s egy fél óra ebédmegszakítással egészen délután öt óráig tartott. Utána fél óra állt rendelkezésre a gépek letisztítására, az üzem rendbehozatalára. Naponta tehát kilenc és fél órát dolgoztattak, sok esetben három túlóra beiktatásával. Szombaton déli egy óráig volt a hivatalos munkaidő, utána két órán keresztül tartott a karbantartás és üzemápolás, a gépek rendbehozatala.

Rendszerint a túlórák beszámításával a heti munkaidő 55-60 óra között mozgott, ami, ha figyelembe vesszük a napi 700-800 kalóriás étkeztetést nem volt kis teljesítmény. Bányákban, nyílt munkahelyeken is, a munkaidő meghaladta az ötven órát, itt általában három munkacsoportban dolgoztak a rabok, szombaton általában csak a bányakarbantartók és a szerelők. A munkanormák különbözőek voltak. Minden üzemben volt egy ÁVH-s normamegállapító, aki a rabmunka normáinak megállapításáért volt felelős. Egyes beosztásokban képtelenség volt még a 80 %-ot is elérni, sok üzemben a legtöbb munkanorma emberfeletti teljesítményt követelt. S, hogy mégis igen sok rab megfelelt a 100 %-os követelménynek, abban nagy szerepet játszottak a rabírnokok, előmunkások akik a munkalapokat vezették s akik felelősek voltak a munkateljesítmény megállapításáért. Egy-két óra, vagy egy-két teljesítmény elírása nem okozott nagy nehézséget, s ha valaki mégis megpróbált utánajárni s kideríteni, hogy hol és hogyan történt a "csalás" nagy nehézségekbe ütközött. Az az üzemrész ugyanis, ahol a kivizsgálás történt, lassan leállt, a rabok továbbra is látható szorgalommal dolgoztak csak a termelés maradt el.

Eredmény rövidesen az lett, hogy ezt a munkavezetőt felsőbb helyről felelősségre vonták, hogy mi történik az üzemrészben, miért nem megy jobban a munka s ami talán legjobban fájt, az ilyen munkavezetőktől megvonták a prémiumon Egy ilyen eset elég volt a kíváncsiskodó munkavezető számára, hogy többet ne dugja az orrát a rabírnokok könyvelésébe. De volt egy másik ok is, hogy senki nem akart beleszólni a rabok vezette könyvelésbe. Köztudomású volt, hogy mindenki, munkavezető, őr egyaránt annyit lopott, amennyit csak tudott. Elsősorban gombot, logarlécet amit a rabüzemekben gyártottak, ezenkívül mindent ami csak mozdítható volt, sokszor olyant is amit se használni, se értékesíteni nem lehetett. (Egyike a legklasszikusabb lopásoknak az volt, amikor az éjjeli őrség ellopta a kis őrkályhát, amiben még égett a tűz. Vizes zsákokkal takarták be s úgy dobták fel egy kihaladó teherautóra.) Miután ezekről a lopásokról a rabírnokok, rabművezetők igen is sokat tudtak, az őrök, üzemi beosztottak jobbnak tartották nem beleszólni a rabírnokok munkájába. Bányákban különösképpen nem volt ajánlatos az őröknek beleszólni a munkába, mert könnyen megeshetett és megesett, hogy hol itt szakadt le egy bányafa, vagy ott szaladt el egy bányacsille s érdekes módon, mindig az olyan őr felé, aki még a bányákban is basáskodni próbált. Az ÁVH börtön uralmának megszűntével a munkaviszonyok megváltoztak, s ha a normákon nem is sokat változtattak, de az üzemekben a hang és munkakörülmények jobbak lettek. Egyes üzemek élére szakképzettebb vezetőt állítottak, aki hamarosan felismerte, hogy a tervteljesítmény eléréséhez a rabokkal való emberségesebb bánásmód, a munkaviszonyok megjavítása és a kedvezmények megadása szükséges.

A rabmunkát megfizették, ha ugyan ezt fizetésnek lehetett nevezni. Természetesen a legalacsonyabb béreket és fizetéseket vetek figyelembe. Egy átlagos fizetés, 100 %-os teljesítmény mellett kb. 500-600 forint között volt, amiből a börtönvezetőség a következő levonásokat végezte: 35 % rabtartás, 20 % élelmezés (!), lakás, fűtés, etc. 4% katonai adó, 2% gyermektelenségi adó. Ezenkívül mindig találtak valami okot levonásra. (Ha újrafestették a börtönt, azt a rabok keresetéből vonták le, ha pl. Csolnokon mozigépet vettek s valami szovjet filmet mutattak be, azt szintén a rabok fizették meg, ha április 4-én az őrség ünnepelt annak is a rabok fizették meg az árát, s így tovább). Hivatalosan kb. 60 %-ot vontak le, de végül örülhetett a rab, ha 100 Ft-ja maradt "spejzolása" (kívülről való étkezés pótlására). Bányákban, és a rabmérnöki irodában jobban fizették a rabokat, ezek a vállalatok ugyanis nem tartoztak a KOMI igazgatása alá, s így a rendes állami vállalatok bérelszámolását vették figyelembe. 1955 elején engedték meg először, hogy a rabok fizetésük egy részét átutalhatták hozzátartozóiknak.

Börtönellátás: a börtönökben az ellátást három szóval lehetett jellemezni: rossz, kevés s kalóriamentes volt. Hogy kevés és rossz volt az nem azon múlt, hogy egy részét ellopták, hanem azon, hogy az ÁVH nem megtartani, hanem megszabadulni akart a politikai foglyoktól. Mindent elkövetett, hogy minimális étkeztetéssel, kétszeres munkaidővel és a kedvezmények megvonásával az életidőt megrövidítsék. Hasonló módszerekkel dolgoztak a Szovjetunió munkatáboraiban is, méghozzá nagy sikerrel.

Az étkezés részleteivel, hogy mit és mennyit adtak nem érdemes foglalkozni, a napi 20-25 dekás kenyérfejadagon kívül a többi kevés, rossz és gyenge volt. Mindenki éhezett! Az ávéhás bötönökben, internálótáborokban 1950-1954 között az átlagos kalóriaérték nem haladta meg a 700-800 kalóriát! Ugyanakkor a munkaidő átlag napi kilenc óra volt! Az emberek lesoványodtak, legyengültek, voltak olyanok, akik 40-50 kilót veszítettek, a bőr, mint valami kötény lógott rajtuk. Az éhségérzet szünet nélküli jelenléte a börtönélet egyik legmarcangolóbb, legpokolibb jelensége. Verést, kínzást jobban el lehet viselni, télen a hideget, nyáron a zárkák fullasztó hőségét, de az éhségérzetet mindennél nehezebben. Életünk és gondolkodásunk nagy részét az éhségérzet kötötte le, beszélgetésünk nagy része is az étel körül forgott. A visszaemlékezés, hogy milyen volt a rántottcsirke, milyen volt a mákostészta, a reggeli kalács szinte megzavarta az embereket,

őreink nagyon jól tudták ezt, s szinte ördögi módon tervezték ki, hogy mit s hogyan adnak. Az éveken keresztüli vízben főtt savanyúkáposzta kiosztása végül is oda vezetett, hogy az emberek kénytelenek voltak még ezt a moslékot is megtagadni (lásd: Káposztacsata). Vagy a romlott s kibírhatatlanságig büdös bulgárkáposzta, vagy exportra szánt de megromlott és élvezhetetlen malacpörkölt megetetése politikai rabokkal ennek az ördögi elképzelésnek volt az eredménye. Visszagondolva, szinte lehetetlennek tűnik, hogy emberi gyomor képes volt ezeket a nem embernek való ételeket megemészteni. Az egyedüli húsételt, amit adtak de abból is csak morzsákat, lóhús volt. A tésztának elnevezett massza inkább nézett egy dagasztás alatt álló kenyértésztának, mint "tésztának". 3-4 éven keresztül tejnek, tejterméknek, gyümölcsnek, édességnek még a hírét sem hallottuk! De talán nem is kellett volna, ha egyszer jól lakhattunk volna babfőzelékkel, vagy lencselevessel, ha egyszer annyi kenyeret adtak volna, hogy érezhettük volna a jóllakás érzését. Nem, erre vigyáztak, s hosszú évek teltek el így, s csak az Isten a megmondhatója, hogy hogyan éltük túl ezt a vegetálásnak sem nevezhető koplalást.

1954 vége felé ez is kezdett megváltozni. Sok változás ugyan nem történt a választékban, de legalább abbahagyták a végnélküli savanyúkáposzta etetést és a büdös romlott ételek kiosztását. A Forradalom előtti időkben, különösképpen a bányákban az étkezés feljavult, igaz, hogy ebben az időben már nem lehetett foglyokat büdös, romlott káposztával bányamunkára kényszeríteni.

Kedvezményekről: minden börtönben ismét kedvezmények vannak, sőt a nyugati államokban az elítéltnek törvénybiztosította joga, hogy bizonyos időszakonként levelet írhat, levelet, csomagot és tisztálkodási eszközöket, könyvet kaphat, írószert tarthat, s végül időszakonként látogatót fogadhat.

Magyarországon a raboknak ezeket a jogait, kedvezményeit 1949-től kezdve (a váci börtön átvétele utáni időtől) elvették, s csak 1953. decemberében engedélyezték újra. Több mint három éven keresztül a rabok hozzátartozóikról, a hozzátartozók pedig szeretteikről semmit sem tudtak. Sem beszélő, sem levélírás, sem pedig csomagok beadása nem létezett! Hogy erre az esztelen és barbár intézkedésre miért volt szükség, nem tudni, egyszerű magyarázata talán az, hogy mérhetetlen gyűlöletükben mindjobban és jobban büntetni, kínozni akartak, s nem gondoltak arra, hogy ezzel az intézkedéssel nemcsak az elítélteket büntették, hanem sok százezer hozzátartozót is, akik éveken keresztül próbáltak valamilyen úton hírt szerezni eltűnt szeretteikről.

Magától érthető, hogy miután mindenhol elutasító választ kaptak, s méghozzá elég goromba modorban, a gyűlölet a rendszer és katonái ellen csak fokozódott. Jellemző még erre az elkülönítésre, hogy még olyan esetekben sem értesítették a rabokat, ha valakinek a legközelebbi hozzátartozója meghalt, vagy ami szintén előfordult, hogy a feleség időközben benyújtotta a válást, a bíróság el is választotta, s a szerencsétlen rab csak három év múlva tudta meg, hogy felesége elhagyta. Volt olyan eset, hogy valakit 1950 elején tartóztattak le, s vittek be az ÁVH-ra. Felesége ebben az időben állapotos volt; négy év után tudta meg, hogy felesége egy kisfiúnak adott életet, de azt is, hogy az ő letartóztatása után az állapotos asszonyt az ÁVH lakásukból kitette, és hosszú időn keresztül a szomszédok tartották el és adtak fedelet a szerencsétlen fiatalasszonynak.

Mennyi tragédiának és le nem írható szomorú történetnek voltunk a tanúi, mikor Nagy Imre befolyására, végre kapcsolatot teremthettünk hozzátartozóinkká. Az első beszélőn 1954 tavaszán a beszélőrács két oldalán az emberek hisztérikusan sírtak, akkor tudtak meg olyan részleteket, amelyek az elmúlt 3-4 év leforgása alatt történtek.

Napi életünkben az a szó, hogy "kedvezmény" nemigen szerepelt. Időnként ugyan megengedték, hogy bizonyos üzemrészlegekben naponta egy, vagy két cigarettát elszívhassanak a rabok. Különben ez a játék a cigarettával inkább büntetésnek mint kedvezménynek számított, mert aki dohányos az tudja, mit jelent egyszer elvenni, másszor pedig megengedni a dohányzást. 1950-52 között cigarettázni a legtöbb ÁVH börtönben csak a munkahelyen, vagy kijelölt helyen és időben lehetett, tehát a zárkán való dohányzás hosszú ideig tilos volt. Némelykor megengedték a zárkán való dohányzást, majd egy vagy két hónap után újból megszüntették. Könyveket évekig nem láttunk!!!

Papírt, ceruzát a börtöncellában tartani egyike volt a legsúlyosabb kihágásoknak! Az írnokok és a házimunkások juthattak csak hozzá, a rabok túlnyomó része évekig nem fogott ceruzát a kezébe, s írt le akár egy szót is. Amikor végre 1953-ban megengedték, hogy minden zárka kaphatott egy könyvet, akkor a választék legnagyobb része Lenin vagy Sztálin összes műveire korlátozódott. Az a pár irodalmi könyv, ami elkerülte a cenzorok figyelmét (valószínűleg nem ismerték a könyvet, vagy annak íróját) az kézről-kézre járt. Hetekre előre le volt foglalva a különböző zárkák számára, s a "könyvtárosnak" kinevezett rabtársunk nehéz helyzetben volt, hogy mindenkinek valami "olvasható" könyvet tudjon adni. 1954 nyarán kezdett ez is megváltozni, főleg Vácott, ahol egy emberséges börtönparancsnok Kormányos János vette át a börtön vezetését. Ezután már rendszeresen adtak könyvet azoknak, akik dolgoztak, a napi 1 óra séta bevezetése is intézményes lett, így visszaállították azokat a kedvezményeket, amelyeket az ÁVH 1949-től megszüntetett.

Orvosi kezelés: 1950-153 között orvosi kezelés, gyógyszerek kiosztása gyakorlatilag nem volt. A kórházban csak a halálos betegeket, a TBC-seket és a prominens elítélteket tartották. Minden börtönben volt egy ÁVH-s egészségügy beosztott, de ez édeskeveset tudott, vagy akart tenni a betegek érdekében. Gyógyszer nem állott a rendelkezésre, s aki beteg lett, s valamilyen házi kúrával a raborvos nem tudott segíteni rajta az legtöbbször meghalt. Az ÁVH-s orvosok, a "Mengelék", ahogy az elítéltek ezeket a lelkiismeretlen, az orvosi hivatást megszégyenítő kuruzslókat hívták, sokszor inkább ártottak, mint segítettek a beteg rabokon.

A Gyűjtőfogház ÁVH-s egészségügyi beosztottjai között volt többek között egy ÁVH-s törzsőrmesternő (1950-1953), aki a jólhangzó "Hóledérke" becenevet kapta. Múltjáról különböző anekdoták keringtek, legtöbbjük a bordélyházbeli múltjával volt kapcsolatos. Orvosi dolgokhoz nem sokat értett, ellenben nem volt az a huszár őrmester, aki úgy tudott volna káromkodni, mint ez a némber. Kurucz Feri agyonverésénél megpróbálta megállítani őrjöngésében Bánkútit, talán itt döbben rá arra, hogy nem normális emberekkel van körülvéve, s nem igaz ügyet szolgál.

Ettől az időtől kezdve megváltozott, és ha bőszájúságáról lemondani nem is tudott, de a rabokkal, különösen az öreg-beteg elítéltekkel emberségesen bánt.

A váci kórházban, ahol dr. Ádám ÁVH-s alezredes volt a vezető, gyűjtötték össze az összes ÁVH-s börtönökből a súlyosan fertőzött TBC-s betegeket. A késői beszállítás, a minimális orvosi beavatkozás azt eredményezte, hogy majd naponta haltak meg az elítéltek. Ebben a börtönben, főleg Kormányos börtönparancsnok utasítására 1954-től kezdve rendszeresen lehetett jelentkezni orvosi felülvizsgálatra. Az ide beosztott altisztek közül egyesek már végeztek tanfolyamot, s igyekeztek emberségesen intézni a betegek sorsát.

A bányákban, mint mindenhol, ahol elítélteket tartottak főleg raborvosok intézték az orvosi teendőket, s ezek nagyon kevés kivétellel mind a hivatásuk magaslatán álló, kiváló orvosok és nagyon jó rabbajtársak voltak. Külön meg kell említeni Dr. Hoyos János nevét, aki igen sok rabnak mentette meg az életét és állt ki mindig a beteg rabok érdekében.

Fenyítések és büntetések szorosan hozzátartoztak mindennapi életünkhöz. 1949-ig míg a börtönök az Igazságügy kezelésében voltak a büntetési módszer kb. ugyanaz volt, mint a háború előtti időkben. Egy rab, ha valamilyen szabálytalanságot követett el, megvonták tőle az összes kedvezményeket, így a levélírást, csomagküldést stb., súlyosabb esetekben a látogatási kedvezményt is. Őrökkel szembeni fegyelmezetlenséget sötétzárkával és az ellátás bizonyos részének megvonásával büntették. Legsúlyosabb fegyelmezetlenségéért, pld. az őrök megtámadásáért, vagy szökésért újabb büntetés kiszabása mellett a láncviselés büntetését szabták ki. Ha valakit szökésért elfogtak, annak a két lábára egy-egy vaskarikát, s a karika közé egy súlyos láncot kovácsoltak. A fenyítés nagyságától függően ezt a 8-16 kg-os láncot az elítéltnek éjjel-nappal, sokszor heteken át kellett viselnie. Az ilyen fenyített legtöbbször magánzárkán volt és büntetését heti egy-két alkalommal sötétzárkával súlyosbították. A sötétzárka egy cellanagyságú, ablak nélküli helyiség volt, minden szellőztetés nélkül. A zárka összes berendezése egy a szükséglet elvégzésére szolgáló edény a "kibli" volt. A sötétzárkabüntetés terjedelme egy naptól hat napig terjedt, vagy megszakításokkal sokszor hónapokon keresztül. Nem volt egy elviselhetetlen fenyítés, legfeljebb a levegőtlenség, illetve a kibli büdös szaga s zárkában élő bogarak, egerek, patkányok jelenléte volt kellemetlen.

1945-1948 között a testi fenyítés alkalmazása, verések vagy pofonozások a börtönökben meg voltak tiltva. Természetesen előfordult, hogy egy-egy őr megvert valakit, de a régi őrszemélyzet igyekezett elkerülni minden erőszakoskodást, főleg a politikai foglyokkal szemben. Azután, hogy az ÁVH átvette a börtönöket az őrök viselkedése százszázalékosan megváltozott. Most már nemcsak hogy nem volt megtiltva a testi fenyítés alkalmazása, hanem ez még jő pontnak is számított az előléptetéseknél. "A nép ellenségeivel szemben tanúsított kíméletlen magatartás csak erősíti az osztálytudatot" hirdette egy nagy tábla az őrség szálláshelyén. De nemcsak a mindennapi veréseket, pofozásokat, hanem még a középkori megszégyenítő kínzásokat is. A leghírhedtebb volt ezek közül a vasalás, amiről külön írunk a Váci Börtön c. fejezetben is. A legkisebb fegyelmezetlenségért mint például valaki nem köszönt egy őrnek, vagy aki zárkán vagy munkaidő alatt beszélt másik rabtársával két órát szabtak ki, négy órát adtak, aki feleselt egy őrrel vagy "szántszándékkal" nem teljesítette a normát és így "szabotált", hat órával büntették aki szökést kísérelt meg, vagy szembehelyezkedett egy őrei stb. Négy-hat órás büntetés után nem volt senki, aki képes lett volna lábra állni, de ez volt az eset a legtöbb kétórás büntetés letöltése után is.

A láb, és kézfejek duplájára dagadtak, szinte feketék voltak az ott összeszorult vértől. A kar, de főleg a combok annyira kihúzódtak, hogy mindennemű mozgási funkcióra képtelenek voltak. Az elítéltek egy ilyen büntetés letöltése után a hasukon csúszva a könyökükkel vonszolták magukat előre. Milyen alvilági látvány volt, amikor tizenöt-húsz szerencsétlen rab az őrök hangos röhögése közepette, sírva, hörögve még mindig a fájdalomtól csúszva-mászva vonaglottak a zárkáik felé! Sok esetben hosszú hetekig, hónapokig egyes ujjak, lábfejek érzéketlenek maradtak. Szomorúbb kihatása maradt a vasalásnak azok számára, akiket hat órával büntettek, ezek legnagyobb része ma is nyomorék! De nemcsak testi hanem szellemi kihatása is volt a vasalásnak. Voltak olyanok akik egy ilyen büntetés után szinte megnémultak, voltak olyanok, akiknél félő volt, hogy megzavarodtak. A leírhatatlan félelem egy újabb büntetés kitöltéséért sokaknál különös reakciót váltott ki. Volt aki sírógörcsöt kapott amikor megtudta, hogy az egyik őr újabb feljelentést tett ellene, volt aki órákon keresztül imádkozott, hogy az Isten adjon neki erőt, hogy ki tudja bírni a két órát. Különösen az idősebbeknek volt nehéz elviselni, akiknél az amúgyis leromlott fizikum mellett a szervezeti ellenállás képtelen volt megbirkózni a szokatlan testhelyzetbe kényszerítés ellen.

A vasalásokat általában az esti órákban végezték. A zárás után szedték össze azokat az elítélteket akiket különböző időre akartak bevasalni. A vasalás főmestere Mihalicska alhadnagy volt, akit később saját őrtársai is bevasaltak Karácsony szökése után. Nem telt el egy félóra azután, hogy a vasalásokat végrehajtották s az egész börtön zengett a szerencsétlenek fájdalomkiáltásaitól. Az őrség azonban ezzel nem elégedett meg, különböző "trükköket" próbáltak ki a szerencsétlen fenyítetteken. Egyik ilyen trükk volt az "ejtés", amikor is az egyik őr a fenyített összeláncolt kezét-lábát fogta meg, a másik meg a hóna alatt ragadta meg, felemelték vagy egy méterre és lefejtették". A másik trükk a "feszítés" volt, amikor ráültek az összeláncolt rab hátára s a fejét és hátát közel kényszerítették a térdéhez, miáltal a comb és lábizmokat még jobban kifeszítették". Egy-egy ilyen "trükk" után a szerencsétlen rab elvesztette az eszméletét, mire hoztak egy vödör hideg vizet és ráöntötték. Ha ez sem használt akkor addig öntözték míg valahogy magához tért.

Szadizmusukra jellemző, hogy pl. a papokat arra kényszerítették, hogy imádkozzanak s kérjék az Istent, hogy szabadítsa meg őket ebből a helyzetből. Egy alkalommal néhány kispapot vasaltak be. Az egyik őr amikor megtudta, hogy kispapok, azonnal hívta társait s utána közösen követelték, hogy hangosan imádkozzanak. Az egyik kispap az ima végén hangosan hozzátette: "S bocsáss meg Istenünk azoknak akik nem tudják, hogy mit cselekszenek. " A hatás döbbenetes volt. Az őrök megdermedtek, csak néztek egymásra mintha nem akartak volna hinni a fülüknek. Szinte percek teltek el, senki nem szólt egy szót sem. Végre az egyik őr odament a kispaphoz, meglazította a láncát s halkan, de úgy, hogy mindenki hallhassa ennyit mondott: Ha az őrparancsnok kérdezi ki engedte meg a láncát, mondja meg, hogy én tettem. Maga nem az ellenségem! S azzal elballagott a másik börtönszárny irányába. A többiek némán kullogtak utána.

Nem tudni kinek az intézkedésére, de 1953. őszétől kezdve a vasalást beszüntették.

Az ÁVH börtöneiben, kihallgató intézményeinél az őröknek, tiszteknek meg volt az a joguk, hogy az elítéltet bármikor, bármilyen alap nélkül is, testi fenyítésben részesíthették. Ha egy őr megvert valakit, arról senkinek számadással nem tartozott, jelentenie nem kellett, s ha felsőbb helyen meg is tudták ezért senkit felelősségre nem vontak. A zárka-osztályon teljesítő őrök a nap bármelyik órájában bemehettek a cellákba s azt csinálhatta az elítéltekkel amit akartak. Az 50-es évek elején a zárkaverés szinte vasárnapi unaloműző szórakozásnak számított. Időnként kinyitottak egy zárkát, főleg ha olyan valaki volt a zárkában aki a régi időkben tábornok, pap, arisztokrata volt, s különböző trágár megjegyzések után lekevertek egy-két pofont, vagy szembeállítottak két elítéltet egymással és megparancsolták, hogy verjék egymást. Ha megtagadták, ami legtöbbször előfordult, akkor nekiestek a két szerencsétlennek és parancsmegtagadás címén félholtra verték őket.

Mint írtuk, az ÁVH börtöneiben minden beszélgetés szigorúan tiltva volt, üzemekben, zárkákban egyaránt. Az üzemekben természetesen nem lehetett elkerülni, hogy az üzemi termelés érdekében a rabok ne beszéljenek egymással. Ilyenkor engedélyt kellett kérni az ott álló őrtől, aki nagy fejbólintással adott erre engedélyt. A zárkán bármennyire tudtuk is, hogy fegyelmivel számolhatunk, nem tudtunk meglenni, hogy halkan, szinte suttogva ne beszélgessünk. Egyszerűen képtelenség, hogy embereket évekre süketnémaságra ítéljenek. Kint a cellák előtt az őrök nemezpapucsban közlekedtek, hogy ne lehessen hallani a lépteiket. Zárkáról-zárkára osonva hallgatóztak, hogy melyik zárkából hallatszik ki valami suttogó beszéd. Ha valahol hangokat hallottak, kinyitották a zárkát s ezután rendszerint a következő párbeszéd hangzott el:

Őr: Ki beszélt és mit? Egyik rab: Én beszéltem felügyelő úr s azt mondtam, hogy... s itt valami kitalált mondat következett. Őr: Tudja, hogy nem szabad beszélni, s ezzel egy lépést tett a vigyázzban álló rab felé. Rab: Igenis tudom felügyelő úr" Ezután egy vagy több pofon csattant s a rab utána még hálás lehetett, hogy az egész ügy így végződött s másnap nem állítottak ki ellene egy 2-3 órás kurtavas büntetést amivel rendszerint a beszédtilalom megszegőit büntették.

Nem alkuszunk: a munkamegtagadások története

írnunk kell a börtön sztrájkokról is, hisz legjobb tudomásunk szerint Magyarországon Rákosiék hatalomátvétele után sehol nem került nyilvános munkamegtagadásra a sor. Kivéve a börtönökben ahol mindenki tudatában volt annak, hogy súlyos fegyelmi büntetéssel számolhat, ha megtagadja a munka felvételét. Az első munkamegtagadásra 1954 decemberében a csolnoki bányában került a sor. Az egész rabtelep sztrájkba lépett, mert két őr súlyosan bántalmazott egy rabot, aki éppen akkor jött fel a munkából. A parancsnok Palavetz főhadnagy minden kérése és fenyegetése eredménytelennek bizonyult, a rabok követelték, hogy a két őrt helyezzék el a bányából. Pár órával később Budapestről ÁVH-s egységek szállták meg a bányát és egy ÁVG-s ezredes vezetésével egy bizottság kezdte meg az ügy kivizsgálását.

Természetesen nem a két őr brutális viselkedésének az okát, hanem azt a tényt, hogy miként kerülhetett munkamegtagadásra a sor. Miután az ezredes fenyegetése is sikertelen maradt, azzal a régi trükkel próbálkozott, hogy ígéretet tett az őrök áthelyezésére, ha a rabok, akiknek munkára kell menniök, felsorakoznak és lemennek a bányába. Annak ellenére, hogy mindenki tudta, hogy az ÁVH-s ezredes úgysem tartja be a szavát, mindenki ismerte már az ilyen ÁVH-s ígérgetéseket a rabok úgy döntöttek, hogy megszüntetik a sztrájkot és felveszik a munkát. Az ÁVH-s ezredes természetesen nem hazudtolta meg magát; senkit nem váltottak le, ellenben mindazokról, akikről feltételezték, hogy a sztrájk szervezésében résztvettek, kiemeltek a táborból és a márianosztrai büntető intézetbe szállították.

A második sztrájkot 1956 nyarán érték meg a vezetők a váci fegyházban. Egy Budavári nevű ÁVH-s főtörzsőrmester volt megbízva a levelek cenzúrázásával és különböző kedvezmények intézésével. Budavári nem tartozott azon ÁVH-s altisztek közé, aki megtagadta volna régi mivoltát, mivel ott ártott és kellemetlenkedett a raboknak, ahol csak tehette. A leveleket sok esetben elkobozta, állítólag "hamis" és "meg nem engedett" szöveg ürügyén, csomagokat tüntetett el "meg nem engedett" tartalma miatt. Leveleket csak napokkal később osztott ki, látogatókkal szemben durván viselkedett és így tovább. Mindenki torkig volt Budavári mesterkedéseivel.

Egyik reggel felsorakoztatták a rabokat munkára és kihirdették, hogy újra nincs levélosztás. Erre minden előzetes szervezkedés nélkül a felsorakozott rabok elhatározták, hogy nem mennek addig dolgozni, míg a leveleket ki nem osztják és Budavárit el nem helyezik. Pillanatok alatt óriási lett a felfordulás, az őrök azt sem tudták, hogy mitévők legyenek. A rabok pedig mind hangosabban kezdtek ordítani és követelődzni. Végre mindenkit visszatereltek a zárkákba és Gáspár szds. börtönparancsnok egy idő múlva zárkáról zárkára járva mindenkit személyesen szólított fel, hogy a munkát vegye fel. Körülbelül 130-an kitartottak az első követelés mellett, s ezeket átterelték a fegyház külön elkerített fellegvárába a "Sztálin várba". A magánzárkaosztály egyik végét 1950 első hónapjaiban egy kb. 12 méter magas és vagy 2 méter vastag fallal elkerítették, úgyhogy oda sehonnan nem lehetett belátni. Ebben az elkülönített részben tartotta az ÁVH azokat a foglyokat, akiket teljesen el akart zárni a külvilágtól.

Itt tartották fogva a Rajk per, a tábornokok perének vádlottait, a Mindszenty, a Grösz per nevesebb vádlottait, de ide volt bezárva maga Kádár János is. Az 55-ös évek elején ez a rész üresen állt, mivel a fenti foglyok legnagyobb része vagy halott volt már, vagy az amnesztiák révén szabadlábra került.

Gáspár ide záratta be a sztrájkolókat, akiket külön őrség kezelésére bízott (Pelz és társai).

Naponta szólítottak fel mindenkit, hogy térjen vissza önként a munkahelyére, ugyanis a gombüzem termelése leállt; Gáspár ügyes diplomatának bizonyult, nem fenyegetőzött, hanem lépésről-lépésre engedett, fenntartva azt a látszatot, hogy a zendülőkkel nem egyezkedik. Végül is mindenki visszakerült az üzembe, Budavárit leváltották, más beosztásba került és utána nem volt baj a levelek kiadásával. Érdekessége még ennek az ügynek, hogy a sztrájk kitörése egybeesett az első minisztériumi bizottság kiszállásával, amely a politikai ügyek felülvizsgálatával volt megbízva. Sokakban felmerült az a félő gondolat, hogy a felülvizsgálat eredményét nagyban befolyásolhatja a sztrájkolás. Sokan akik tíz esztendeje ültek, s talán soha életükben nem érezték még ilyen közel a szabadulás lehetőségét, legszívesebben mentek volna vissza dolgozni, de ugyanakkor kötelezte őket a bajtársi becsület, hogy kitartsanak a többiekkel. Utólag kiderült, hogy a bizottság olyan szigorú utasításokkal érkezett a börtönbe, hogy a sztrájkolás tényét figyelembe se vették.

1945-56: Irodalom és művészet a rács mögött*

írnunk kell az 1945-56 közötti börtönélet egyik legszebb és legértékesebb élményéről, arról az irodalmi és kulturális életről ami ez alatt az évek alatt a börtönökben lejátszódott. Tudomásunk van arról, hogy úgy a német koncentrációs táborokban, mint a szovjet börtönökben és munkatáborokban is volt irodalmi tevékenység. Sőt ezeken a helyeken maguk a rabtartók is szorgalmaztak ilyen irányú tevékenységet, tagadhatatlanul propaganda irányzattal. A Rákosi éra emberei azonban nem sokat törődtek egy olyan propagandával, amely a külvilág számára egy emberséges és a törvényeket figyelembe vevő börtönrendszert demonstrál. A cél épp az ellenkezője volt, lealjasítani és megsemmisíteni. Ebből következik, hogy igyekeztek nemcsak testileg, hanem szellemileg is mindenkit odáig süllyeszteni, amikor az emberi agy megszűnik szellemileg működni. Hogy ez nem sikerült, hogy a rendszer tulajdonképpen itt vesztette el a csatáját az bizonyítja azt, hogy minden ördögi elképzelésük és tervezgetésük ellenére olyan szellemi és irodalmi élet alakult ki a zárkák mélyén, a munkahelyek porlepte sarkaiban, amire kevés példa van a történelemben!

Versek, verseskötetek születtek, később megírt regények részére itt alakult ki a történet körvonala, mások zenei darabokat komponáltak, s azokról a százakról nem is beszélünk, akik különböző nyelveket vagy más tudományos ismereteket tanultak rab és zárkatársaiktól. Mert szakelőadókban, tudósokban nem volt hiány! Ne felejtsük el, hogy a kommunizmus elsősorban az intelligencia, a régi középosztály és a tanult réteg ellen üzent hadat, a börtönökben ezrével voltak professzorok, írók, művészek, egyetemi tanárok, az egyetemet végzett vagy egyetemre járók tízezreiről nem is beszélve. 1952-ben a Gyűjtőfogházban a politikai elítéltek 95 %-ának legalább érettségije volt s körülbelül 35 %-a végzett magasfokú iskolát.

Amikor irodalomról és kulturális életről beszélünk, akkor ezt a lehetőség határain belül kell értenünk. Ott ahol könyv, papír, ceruza nem létezett, ott nem volt könnyű verseket írni vagy zenét komponálni. De mindig akadtak olyan rabtársak, akik beosztásukból kifolyólag segíteni tudtak egy darab papírral vagy egy darab ceruzabéllel, ami nem volt nagyobb két-három centiméternél, s el lehetett dugni a szájba, amikor az őrök átkutatták a rabokat. Egy ilyen kis ceruzabél abban az időben kincsnek számított, s szinte mit egy ereklyére, vigyázott rá mindenki. A verseket legtöbb esetben WC papírra írták s az ilyen megírt papírt azután az üzemekben rejtették el. 1954 végén egy csoport író, élükön Kecskési-Tollas Tiborral, Gérecz Attilával, K. Kamillóval, Gy. Attilával és Cs. Zoltánnal a váci börtönben elhatározták, hogy ezeket a WC papírokra írt verseket egy könyvszerű füzetbe átírják. így született meg a "Füveskert" című gyűjtemény, amely 1956 tavaszán már a hatodik kötetet érte meg. Sikerült ezeket a könyveket azután kicsempészni, sajnos a hat kötetből négy, egy rabtársunk emberi gyengesége folytán elveszett. ** De nemcsak a Gyűjtőben és Vácott, hanem Kalocsán, a bányákban és Márianosztrán is alakultak kisebb írói csoportok, főleg ott, ahol egy-két ismert nevű író, vagy irodalommal foglalkozó egyén ezt kezdeményezte. Ilyen volt H. László, Kováts László, Határ Győző, Faludy György, Lékai Ányos és S. Koósa Antal, aki Márianosztrán volt egy ilyen kis irodalmi kör vezetője.

De nem mindenhol volt lehetséges még egy kis ceruzabél megszerzése sem. Az ÁVH letartóztató intézeteiben, így a Fő utcában, vagy magában a 60-ban is írtak az emberek verseket. Sőt zenét is komponáltak! Valaki fejben verset írt s a zárkatársai azt megtanulták tőle! Valaki zeneműveket komponált fejben s ezt a többiek, főleg olyanok akiknek kitűnő hallásuk volt, megtanulták. T. Zs. verseit (Később Váradi Péter nevet használta) fejben írta a Margit körúton és a Fő utcában. Cs. Zoli ugyancsak! Huszonöt év után is vannak olyan rabtársak, akik az ott megtanult versekre még ma is emlékeznek és elküldték, hogy ebben a könyvben megjelenhessen. Vagy Ottó Ferenc zeneszerző, aki Vácott papír és ceruza nélkül operát komponált, és később a Forradalom után ezt meg is írta. Mellesleg 1949-ben már börtönben ült, (a Katpol. egyik legsötétebb azsanolása következtében) amikor Londonban bemutatták "Júlia, szép lány" c. operáját. Bajomi Miska, akinek édesapját kivégezték, 18 éves volt, amikor szonetteket komponált és verseket zenésített meg. Fejben!

De nemcsak az irodalmi élet, hanem a bölcseleti, fizikai és természeti, valamint a széptudományok ápolása is nagyon népszerű volt. Számtalan tudományos ágban az ország egyik-másik leghíresebb képviselője volt bezárva, ezek után minden lehető helyen és alkalommal előadásokat tartottak és tanítottak. A gombüzem ujjnyi vastag porral belepett fényező-polírozó részlegében ebédidő alatt, vagy a bányabarakkokban vagy magában a bányában is maguk köré gyűjtötték azokat, akik tanulni akartak és akiket érdekelt különböző ismertető előadás. Másik hasonló népszerű foglalkozás volt idegen nyelvek tanulása. Mindig akadt egy zárkában olyan, aki beszélt valami idegen nyelvet, szinte áldásnak számított, ahogy napjainkban visszaemlékezünk, hogy nyelvtanulással tudtuk agyonütni a zárkaélet unalmas heteit, hónapjait!

Természetesen az őrség nem nézte jó szemmel, s főleg 1950-54 között mindent elkövetett, hogy minden ilyen akciót gyökerében elfojtson. Az egymás közti beszélgetés megtiltása, minden olvasási lehetőség megvonása is ezt szolgálta. Mégis, mennél erősebb volt a terror, annál erősebbé vált a rabok szellemi ellenállása is. Mindig voltak korrupt, vagy befolyásolható őrök, akik mint korábban is írtuk, kivételeztek egy-két rabbal személyi okból, szimpátiából vagy félelemből. Ezek akaratlanul, sokszor tudtukon kívül is rengeteget segítettek olyan időben is, amikor ezért súlyos börtönbüntetéssel számolhattak. Mert egy "Füveskert" kötetének ki-csempészése a börtönből legalább tíz évet jelentett volna!

1955 után itt is lényeges enyhülés következett be, s ha szellemi vagy kulturális szabadságról és lehetőségről nem is beszélhetünk, vitathatatlan, hogy nagy változást jelentett a korábbi évekhez képest. A Forradalom kitörése előtti időkben sokan csatlakoztak a volt börtön-írók közül a Petőfi mozgalomhoz s a Szabadságharc ideje alatt is sokan harcoltak a szabadságharcosok oldalán. Az egyik legtehetségesebb fiatal író, Gérecz Attila ekkor vesztette életét.

Isten a zárkában

Az első kétségbeesett imafoszlány akkor röppent fel ajkunkról, amikor először csapódott ránk a 60-ban vagy a Katpol. -on a zárka ajtaja. Akkor még nem tudtuk, de valahogy éreztük, hogy súlyos megpróbáltatások előtt állunk s az első imánk inkább kérdés és töprengés volt: Uram, hová jutottam? Uram, mi lesz velem?

A bírósági tárgyalás előtt már tudtuk, hogy hol vagyunk és mi várhat ránk. Az imánk már kiengesztelés volt, tudtuk, hogy viselnünk kell a keresztet, bármilyen súlyos és fáradságos is lesz. Amikor szembenéztünk halálbíráinkkal akkor éreztük, hogy kegyelmet csak az Úrtól várhatunk!

S mikor évtizedek büntetésével ránk csapódtak a börtönök nehéz zárkaajtói, akkor tisztán, lélekben megerősödve nyújtottuk ki kezünket az Ég felé. Imánkban átszellemülve és fennhangon mondtunk köszönetet, hogy életben maradtunk s kértünk békességet és kegyelmet azok számára akik Istent éltetve haltak mártírhalált.

* Az elmúlt 25 esztendő alatt számtalan verseskötet jelent meg, amely a volt rabtársak verseit, elbeszéléseit tartalmazza. Ebben a kötetben csak néhány rabtársunk ismert versét közöljük, tudomásunk van ellenben arról, hogy a közeljövőben a börtönökben írt versekből egy külön verseskötet fog megjelenni.

** A Füveskert öt kötetét a szerző csempésztette ki az őrség néhány tagjával Budapesten élő édesanyjához, aki egészen 1956. augusztusáig vigyázott a könyvekre. Ekkor egy amnesztiával szabadult bajtársunk vette át, de a Forradalom kitörésekor, félelemből azt elégette.

Isten ott volt velünk a zárkában, ott volt a nehéz időkben, ott volt a megpróbáltatásoknál. Mindent könnyebb volt elviselni, az éhséget, a hideget, a verést, a kínzást, tudván, hogy erőért van kihez fordulni. Nem kellett valakinek papnak, vagy vallásosnak lenni ahhoz, hogy rádöbbenjen az isteni lét igazságára. Láttunk meggyőződéses ateistákat térden állva megtérni, láttunk volt kommunista funkcionáriusokat, akik a börtön poklában ismerték fel az Istent! Nem csináltunk új vallást a hitünkből, nem lettünk farizeusokká, nem hókusz-pókuszkodtunk s nem hallelujáztunk. Magunkban, egyedül szépült meg a hit, s csak a csillogó szemünk és mosolygó arcaink mutatták, hogy megtaláltuk a szenvedésben, megpróbáltatásban amit a jólétben és kényelemben elvesztettünk.

Közel kétezer esztendős történelem megismétlését láttuk a magunk sorsában, ahogy az első hitvalló keresztények szenvedték el a nérói üldözést, úgy éltük mi is át keresztény rabok az ateista keresztényellenes rendszer minden üldözését Valami felmagasztaló volt abban, hogy nemcsak politikai meggyőződésünkért, hanem Istenbe vetett hitünkért is vállaljuk a mártírság sorsát

Keresztényi hitünk ápolására szép számmal álltak papok rendelkezésre, a kommunisták törvényben biztosított "szabad vallásgyakorlásinak gyakorlati kivételezése gondoskodott arról, hogy megfelelő számú pap legyen rács és lakat mögött. Elsősorban a katolikus egyház kiváló papjait kell megemlíteni, akik a börtönélet minden területén szilárdan, jellemesen és igen bajtársiasan viselkedtek. De szép számmal voltak még jehovisták, adventisták, nazarénusok, sőt néha egy-egy protestáns pap is. A keresztényi szellem, az egyházak közötti megértés soha ilyen mértékben nem működött együtt mint a börtönökben. Ezek a megkülönböztetések, hogy valaki református vagy katolikus, vagy másvallású megszűnt, az emberek a papban az Isten szolgáját s nem az egyház képviselőjét látták.

siralomház

A börtönökben minden vallásos tevékenység meg volt tiltva. 1947-ben a volt börtönkápolnákat átépítették s 1948-tól eltörölték a halálraítéltnek azt a jogát, hogy a siralomházban utoljára meggyónhasson és áldozhasson. De minden tilalom ellenére tartottunk misét és istentiszteletet. A váci börtön egyik üzemrészében egy szerzetes bajtársunk csíkos rabruhában WC papírról olvasta a Missale Romanum emlékezetből leírt szövegét. A kenyeret melyet térdelő rabtársainak nyújtott, titokban becsempészett lisztből külön sütötték rabtársaink a börtön péküzemében. Bort, a jószándékú őrök hoztak. Ez a becsempészett liszt és bor azonban olyan kevés volt, hogy áldozáskor szinte csak érintették az ajkukkal.

De nemcsak az üzemek relatív "szabad" környezetében tudtunk misét tartani. Grösz kalocsai érseket megkülönböztetett szigorral őrizték a váci börtön különlegesen izolált magánzárka osztályán (az u. n. Sztálin-várban). Ostyát és bort sikerült a déli ebédosztás közben becsempészni számára, jóllehet az ÁVH egy különleges osztagot vezényelt ki ennek az épületrésznek biztosítására. A Margit körúti katonai börtönben Kerkai Jenő jezsuita atya mondott misét a zárka tizennégy halálos elítéltjéért. Itt is a bort, a kenyeret az őrök csempészték be, s volt őr, aki a zárkaajtó előtt állva, együtt imádkozott a rabokkal.

Az ország valamennyi börtönében szokás volt, de főleg a nagyobb zárt intézményekben, hogy az esti zárás után a rabok közösen imádkoztak el a rabimádságot:

"Mindenható Urunk,
ki sújtasz és felemelsz
embert és népeket,
hallgasd meg könyörgésünket.

Te egyetlen, akivel a börtön
síri falai között őrizetlenül és zavartalanul beszélhetünk,
hajolj le hozzánk szenvedőkhöz és enyhítsd gyötrelmeinket.

Csordultig a keserű pohár, mit bűneinkért inni adtál.

Ó, Urunk vedd el tőlünk ezt a keserű poharat
és bocsátsd meg bűneinket, mert gyarló emberek vagyunk.

Adj kegyelmet, hogy erősek legyünk az áldozatra, ha bűntelenek vagyunk,
vagy erősek a bűnhődésre, ha bűnösnek találsz.
Szűnjék meg a gyűlölet és váljék valóra a Te igazságot szent igéje a szeretet.

Teremtő Urunk,
fordítsd a Te jóságos tekintetedet a méltatlanul szenvedő hozzátartozóink felé,
enyhítsd szenvedéseit szerető szüleinknek, hűséges hitvesünknek,
testvérünknek s árván maradt gyermekeinknek.

A Te szereteted fénye melegítse árván maradt otthonunkat és szárítsa fel a könnyeket.

Ámen.


LETARTÓZTATÓ ÉS KIHALLGATÓ SZERVEK, BÖRTÖNÖK, MUNKATÁBOROK

Egyes szervekkel, börtönökkel, munkatáborokkal külön is foglalkozunk, a többi intézménynél csak a befogadóképességet és az esetleges érdekesebb eseményeket említjük meg.


Államvédelmi Hatóság ÁVH

Székhelye a Népköztársaság útja (Andrássy út) 60. sz. alatt volt. (Ez volt valamikor a Nyilaskeresztes Párt székháza). Ide tartozott még a Csengeri utcai, Vörösmarty utcai és Csokonai utcai háztömbök, valamint a volt Rényi szálló is. A két emelet mélységben kiépített cellasorokban 800 rabot tudtak elhelyezni, főleg magánzárkán (lásd ÁVH).

Államvédelmi Központ: a régi Pestvidéki Fogház, Budapest II. Fő utca 62-64, Gyorskocsi utca 1-3 sz. Az átépített és kibővített cellákban, melyek eredetileg kb. 700 rab befogadására készültek, 1952-ben több mint 2000 rabot zsúfoltak össze. (Lásd PV.)

Jászai Mari-téri ÁVH-s Nyomozó Központ: aránylag kevesebb cellával rendelkezett, kb. 200 főt tudtak itt elhelyezni.

Markó utcai ÁVH kirendeltség: a kihallgatásra itt tartott rabokat a fogház II. és III. emeletén helyezték el. Sokszor több száz rab volt itt is ÁVH-s kezelésben.

Mosonyi utcai börtön: a volt régi toloncház. 1950 óta ÁVH kezelésben, főleg szigorúan titokban tartott ügyek vádlottait, legtöbb esetben volt kommunistákat, pártkádereket, ÁVH-s tiszteket tartottak itt fogva. A rabok létszáma itt is állandóan 400 fő körül mozgott.

ÁVH Belgrád rakparti Intézete (KEOK): Külföldieket Ellenőrző Országos Központ, szintén ÁVH kezelésben.

A hűvösvölgyi, zugligeti, svábhegyi titkos ÁVH kihallgató-villák.

Vidéki ÁVH-s központok a következő helyeken voltak: Győr, Mosonmagyaróvár, Sopron, Szombathely (különösen hírhedt volt), Pécs, Kecskemét, Miskolc (ez utóbbi kettő szintén a legrosszabb nevű ÁVH-s kihallgatóhely volt), Debrecen, Eger, Miskolc, Veszprém, de ÁVH-s kirendeltségek voltak minden nagyobb városban és községben is.

A Forradalom alatt derült ki, hogy 1955 idején az ÁVH tagjait rendőrségi egyenruhába öltöztette át, de ezek továbbra is az ÁVH vezetése alatt maradtak.

A vidéki ÁVH szervek székhelyein is több ezer rab befogadására épültek cellák.

ÁVH KEZELÉSBEN LÉVŐ BÖRTÖNÖK

1. Államvédelmi Börtön, Budapest X. Kozma utcai Gyűjtőfogház (lásd külön).
2. Állambiztonsági Börtön, Vác, a régi váci fegyház (lásd külön).
3. Conti utcai Államvédelmi börtön, a régi Kémelhárító Börtön (lásd külön).

AZ IGAZSÁGÜGYI MINISZTÉRIUM KEZELÉSÉBEN

A Márianosztrai Börtön (lásd külön), Kalocsai Női Börtön (lásd külön).

Veszprémi börtön: befogadóképessége 200-250 fő. "Az ország egyik legszörnyűbb kínzóhelye. Sziklába vájt öt emelet mélységű pincékben sötét, penészes helyiségekben, rohadt szalmán feküdtek a rabok, ahol különböző börtönbetegségeket és légzési zavarokat kaptak. Ide zsúfolták be, részben az elszállításra váró, részben a büntetésüket töltő rabokat. Ekkor építették a Vegyipari Egyetemet és kellett az olcsó munkaerő, a rabmunka. A legtöbb rab az uzsai kőbányából került átszállításra: adventisták, nazarénusok, pünkösdisták, jehovisták és baptisták. Kényszermunkára ítélték őket, mert tagjai voltak ezeknek a felekezeteknek és nem voltak hajlandók szakítani vallási meggyőződésükkel. A bányákban végeztek kényszermunkát a legszörnyűbb körülmények között. Rengeteg sérülés, zúzódás, nyílt-törésű sérülés történt a munkaidő alatt, de az egészségüggyel keveset törődtek.

Szegedi Csillagbörtön: a valamikori hírhedt börtönben, főleg közbűntényeseket és kisebb politikai elítélteket tartottak.

Sátoraljaújhelyi börtön: ugyanaz, mint a szegedi Csillag börtön.

Sopronkőhidai fegyház: 1950-ig szovjet kezelésben volt, itt végezték ki a Conti utcai, vagy a Baden b. Wien-i Szovjet Katonai Bíróság által halálraítélt magyar és más délkelet-európai mártírokat. Budapest, Markó utcai börtön: (külön fejezetben foglalkozunk vele).


INTERNÁLÓTÁBOROK

Kistarcsa: a háború befejezésétől kezdve a legnagyobb befogadóképességű tábor, ahol 1945 óta becslések szerint 25. 000 - 30. 000 embert tartottak minden bírói ítélet nélkül.

A tábor első parancsnoka Ruscsák József alezredes, aki valamikor a Köztemetőben volt sírásó és az ostrom után a Kommunista Pártban tűnt fel, ahol az elvtársak alezredessé léptették elő és megbízták a kistarcsai tábor vezetésével. Ruscsáknak "Dreifusz" (háromlábú) volt a gúnyneve, mert egy lába hiányzott és két mankóval járt. Sokat lopott és ezért leváltották. Utóda, Taródi rendőr alezredes lett, volt szabólegény. Á táborban az élet 1948 után mindig rosszabb és rosszabb lett. Aki kívülről nem tudott magának megfelelő élelmiszerről gondoskodni az gyakorlatilag éhen halhatott. A barakkokat télen nem fűtötték, a szobákban befagyott a víz. A rabokat egész nap bezárva tartották. De még ez sem volt elég az ÁVH-nak, 1950 áprilisában egy szabályos katonai gyakorlat keretében, melynél könnyű tankokat, tüzérséget és aknavetőket is felvonultattak, a késő éjszakai órákban megszállták a tábort. Reggel még a parancsnok sem léphetett be a tábor területére. Ezután minden ablakot ráccsal láttak el, bemeszelték és megtiltották, hogy kinyissák. Ami ez után következett az a megszokott ÁVH-s gyakorlat volt: új büntetéseket vezettek be, sétán csak földreszegezett tekintettel, hátrakulcsolt kézzel volt szabad járni, minden kapcsolatot a külvilággal megszakítottak, se látogató, sem beszélő többé nem volt, százakat ismeretlen helyre hurcoltak el és a sírva könyörgő hozzátartozókat durván elutasították. A tábort később áthelyezték Recskre.

Recski ÁVH kényszermunkatábor: egyike volt a leghírhedtebb ÁVH-s intézményeknek. A legszörnyűbb körülmények között végeztettek embertelen munkát. Az itt dolgozók legnagyobb része semmilyen bírói- ügyészi kihallgatáson nem vett részt. Az élelmezés itt is minimális volt, a barakkokban itt sem volt fűtés. A ruházat és lábbeli a kihordott katonai bakancsokból és ruhákból állott. A téli munka folyamán sokan súlyos fagyási sérüléseket szenvedtek, a rabok verése és kínzása itt is minden elképzelést felülmúlt.


MUNKATÁBOROK

A Belügyminisztérium vezetése alatt, karöltve különböző minisztériumokkal (könnyűipari, külkereskedelmi stb.) 1950-ben állították fel az ún. Kömi vállalatokat (a név valószínűleg Közérdekű Munkák Igazgatósága), melyek a börtönökben, munkatáborokban foglalkoztattak rabokat. Ide tartozott a gombüzem, szalagüzem, hajlított bútorüzem, szabóműhely, a mérnöki irodák, de ide tartoztak a szénbányákban, kőbányákban dolgoztatott rabok is, továbbá a különböző építkezéseknél foglalkoztatott elítéltek.

Szénbányák: Várpalota-Cseri akna: 900-1100 rab dolgozott itt. Ez egy tőzegbánya volt, amelyet a németek bezártak 1943-ban, az oroszok 1946-ban kinyitották. 1954-ben először 600-700 rab kezdte el a munkát. Két bánya volt: Csermező és Ernőmező. A tábor kb. 5 km-re volt a bányától és a raboknak drótkerítés között kellett odagyalogolniuk. A nyolc órás nehéz bányamunka után, főleg téli időben igen keserves volt még 5 km-t is gyalog megtenni.

Oroszlány: XVIII-as aknában 1000 rab dolgozott.

Csolnoki: 9-es, 12-es és 14-es aknában 800-900 rabmunkás dolgozott. A tábor maga egy magas síkságon volt felépítve, amit a rabok gúnyosan "Szabadsághegynek neveztek.

Tatabánya: XIV-es akna, 400 méter mélységben, légsújtásos szénbánya. Több mint ezer politikai rab dolgozott ezen a bányatelepen. A munkamódszerek, az ellátás itt is az volt, mint a többi szénbányákban. Három műszak, melegváltás ahogy a rabok nevezték. A lapátnyél nem hűlt ki a 24 óra alatt, mert minden nyolc órában szigorú váltás volt. (6 munkanap, vasárnap rendszerint a villanyszerelők, karbantartók dolgoztak.).

Hozzávetőlegesen tízezer rab dolgozott a következő bányákban: Pécs, Komló, Dorog, Ajka, Borsodnánás, Kisterenye, Nagybátony, Szuhakálló. 1955-től kezdve, az oroszok hozzájárulásával rabokat dolgoztattak a pécsi (patacsi-kővágószöllősi) uránbányában is.

Állami Gazdaságok: a hartai és a többi állami gazdaságban, főleg kisítéletű politikai foglyokat dolgoztattak. Sok helyen vegyesen voltak közbűntényesekkel is. Körülbelül 12-14 ezer rab dolgozott ezekben a gazdaságokban.

KOMI kezelésében lévő kőbányák, építkezések, munkatelepek, állami gazdaságok: Recsk, Dunaalmás, Nyergesújfalu, Diósjenő, Romhány és a Mátra, Bükk hegységekben lévő kőbányákban többezer rab dolgozott..

Építkezéseknél: a Miskolci Egyetemi Város, a Budai Vár építkezése, a Veszprémi Egyetem, Kazincbarcika, Dunaújváros (Sztalinváros), Megyeren, Alagon, Tiszalökön, Inotán, Pécsett, Tökölön, Beremenden, az alagi munkatelepen, az Andor utcai Épületelemgyárban hozzávetőlegesen 8-10. 000 rab dolgozott.

H. M. kötelékébe tartozó Katonapolitikai Osztály: Budapesti Központ: Zalka Máté laktanya a Bartók Béla úton. A Katpol. -t 1950-ben beolvasztották az ÁVH-ba. (lásd: külön Katpol.) /

Mártírok útjai Katonai Börtön: (Margit körúton) Katpol. kezelésében 1951. január 1-vel megszüntették (lásd: külön).

Vidéki Katpol. -os központok 1950-ig: Szombathely, Sopron, Szeged, Pécs, Miskolc, Debrecen, Győr és minden nagyobb katonai parancsnokság állomáshelyén.

Rendőrség: A Deák téri Főkapitányságon kívül Budapesten 22, vidéken 34 kapitányság létesült, mindegyik kapitányságon börtönök voltak különböző befogadóképességgel. Ezeken a helyeken csak elvétve tartottak hosszabb ideig politikaiakat, főleg közbűntényes rabok voltak itt bezárva.

Szovjetunió hadseregének magyarországi börtönei: A KGB központ a Benczúr utcában lévő emeletes villában volt elhelyezve (a volt Vilma királynő úton). 1949-ig a Conti utcai Börtön szovjet kezelésben volt, itt hajtották végre a halálos ítéleteket. Külön kihelyezett részlege volt a KGB-nek az Andrássy út 60-ban, szigorúan elkülönítve, hatalmas vasajtóval. Csak külön engedéllyel léphettek be az ÁVH-sok is. 1945-46-os években szovjet elhárítok birtokolták a Szondi utcai szálló épületét is.


ÁLLAMVÉDELMI HATÓSÁG

Az ÁVH alapításával kapcsolatban különböző feltételezések, elképzelések ismeretesek. Az egyik feltevés szerint az ÁVH alapítása nem sokkal a doni áttörés után kezdődött, mikor is a "Felszabadító Bizottság" Ellenőrző Osztályaként, különböző ellenőrzési és nyilvántartási feladattal bízták meg.

A második feltételezés szerint 1944 elején alakult meg, amikor a szovjet csapatok elérték a Kárpátokat, az új csoport még szigorúan a NKVD/KGB ellenőrzése és vezetése alatt volt, tagjai szovjet egyenruhában jártak. Egy másik feltevés szerint a debreceni kormány alakulása előtt jelentették be megalakulását és kezdettől fogva Péter Gábor volt a főnöke.

A legvalószínűbb, hogy az ÁVH felállítását már akkor tervbe vették, amikor Magyarország belépett a háborúba és a szovjetnek kellett egy magyar ügyekkel foglalkozó és főleg magyarokból álló szervezet. Az első beosztottak a moszkvai kolónia tagjaiból, átállt hadifoglyokból és volt munkaszolgálatosokból toborozódott. Mindaddig amíg ez a részleg a KGB vezetése alatt állott nem jelentett problémát, de a háború előrehaladtával Moszkvának kellett döntenie, hogy a háború utáni időkben ki lesz az új magyar KGB főnöke. Olyan embert akartak az ÁVH élére állítani, akiben megbíztak, akiről tudták, hogy utasításaikat követni fogja, de aki, ugyanakkor nem volt moszkovita. Nem véletlenül gondolkodtak így a Kremlben, miután Rákosi és társainak sikerében úgy is kételkedtek. Nem hitték el ugyanis, hogy ez a magyarságtól származásilag idegen, gnóm kinézésű ember, az 1919-es kommün rossz emlékével a háta mögött képes lesz híveket toborozni a Kommunista Pártnak. Mint ismeretes Sztálin ellene volt annak, hogy Rákosi legyen a magyarországi helytartó, csak amikor Nagy Imre és a spanyol szabadságharcban kitűnt Révész Géza szovjet ezredes apelláltak Rákosi érdekében, egyezett bele Szálin Rákosi főtitkári kinevezésébe.

Különböző hadifogolytáborokban kutattak olyan hadifoglyok között, tisztek, katonák között akik a hadifogságban átálltak, s mint antifasiszták, a szovjet propaganda terjesztői és a német ellenes háború hirdetői voltak.

Ugyanúgy vizsgálat alávettek mindenkit, aki átállt, elsősorban a volt munkaszolgálatosokat, akik a doni áttörésnél, vagy utána álltak át és harcoltak a szovjet hadsereg oldalán. A moszkvai tervcsinálók ezek között kerestek valakit, aki alkalmas lett volna az általuk elképzelt ÁVH-s főnök szerepére. A fronthelyzet gyors változása azonban megakadályozta a lassú kiválasztás és kiképzés tervét, s Rákosi főtitkári kinevezésével egyidőben döntötték el az új ÁVH főnök szerepét is. A debreceni kormány alakulásánál Péter Gábor mint vezérőrnagy és mint az ÁVH főnöke lépett először a nyilvánosság elé. Péter Gábor és Rákosi csak hírből ismerték egymást. Hogy Rákosi választása hogy esett Péterre nem tudjuk, valószínűleg Babits professzor ajánlására, aki mint az illegális párt tagja, igen sokra értékelte ennek a kis alamuszi kinézésű embernek a szervezői képességét.

A háború még tartott, a Dunántúlon véres elhárító harcokban őrlődtek fel a magyar hadsereg utolsó alakulatai, amikor az akkor még párszáz főt számláló Államvédelmi Osztály birtokba vette a Nyilaskeresztes Párt Andrássy út 60 szám alatti volt székházát. A zajos bevonulás helyett úgy szállták meg az épületet mint a tolvajok, csendben, minden feltűnés nélkül. Az akkori belügyminisztert még csak nem is értesítették. A koalíciós kormány polgári tagjai pedig csak hónapokkal később értesültek az ÁVH épület szerzéséről. Buda eleste után a délbudai és a PV-n tartott internáltakkal kezdték el az épület rendbehozatalát, s a szovjet tanácsadók tervei alapján elkezdték az épület átépítését. Nem kívülről, ahhoz napjainkig sem nyúltak, hanem a pincesorokat építették át, amely hamarosan tömegszállása lett az oda behurcolt foglyok százainak. Nem telt el sok idő, s az országban, Budapesten rémes történetek kezdtek szétterjedni a "60-ban" történő eseményekről, hogy éjszakánként lepedőben szállítják el a holtra vert embereket, s hogy a zárkákból a rabok nem adják ki az éhhalált halt rabtársukat, hogy másnap egy csajkával többet kaphassanak. Mondták azt is, hogy az erőszakkal kicsikart vallomások után halálbírák ítélkeznek az ÁVH utasításai alapján ezrek és tízezrek felett.

Ami a legérdekesebb, hogy az emberek először kételkedve hallgatták ezeket a híreket, a nagy tömegek előtt ismeretlen volt az u. n. Államvédelmi Osztály. Vonatkozott ez főleg a vidékre, ahol a városi és vidéki rendőrség szerepében és feladatkörében sem ismerte ki magát senki. Az akkori ÁVÓ emberei még nem jártak egyenruhában, s szervezeti beosztásuk sem volt ismert. Hivatalosan a mindenkori Belügyminiszter alá tartoztak. De Rajk maga tudta a legjobban, hogy mint kommunista belügyminiszternek édes-kevés beleszólása van az ÁVÓ mindennapi elhatározásaiba. Sajnos nemcsak a tömegek, hanem az akkori idők vezető politikusai is keveset törődtek Rákosi azon mondásával, hogy az ÁVÓ szigorúan kommunista vezetés alatt marad és ahol a vezetőként beosztottak kizárólag kommunisták lehetnek. A hivatalos változás az ÁVÓ életében a hatalomátvétellel következett be, amikor a szociáldemokrata párt felszámolásával az ország vezetése teljesen Rákosiék kezébe került. 1949-ben az Államvédelmi Osztály átalakult Államvédelmi Hatósággá, mely ezentúl sem a belügyminiszternek, sem a Minisztertanácsnak, (amely először "hivatalos" formában gyakorolta volna az ellenőrzést az ÁVH felett, de valójában ez soha nem következett be) hanem közvetlenül a párt főtitkárának volt alárendelve. Ez a kivételes hatalom gyakorlatban több volt, mint amelyet Rákosiék először elképzeltek, ennek a hatalomnak a megfékezése az 1950-es években már problémát okozott a párt vezetőinek.

Így lett az Államvédelmi Hatóság állam az államban, szervezetében, felépítésében és módszereiben tökéletes mása a német SS-nek, vagy a szovjet KGB-nek. Sőt, módszereiben felülmúlta a nagy példamutató szervezet módszereit, e könyv írójának személyes tapasztalatai szerint még a szovjet elvtársak is sokallták a magyar kollégák eljárásait. A Baden b. Wien-i KGB főhadiszálláson a szovjet tisztek számtalan esetben azzal fenyegettek, hogy amennyiben nem vallok, akkor majd átadnak a magyar elvtársaknak, s azok még azt is kiszedik belőlem, hogy "anyám miért nem szült egy tucat gyereket". Az új szervezetnek egyetlen célja és feladata az uralmon lévő Kommunista Párt uralmának biztosítása és fenntartása volt. Ezért módszereinek széles skáláját oldalakon keresztül lehetne leírni. Céljuk elérésére felhasználtak mindent: Ígérgetésen, becsapáson, fenyegetéseken keresztül egészen az agyonverésig, kivégzésig. Törvény felett álltak, miután a törvény maga az ÁVH volt.

Megrészegedve a határtalan hatalomtól, gigantikus apparátussá nőtték ki magukat, messze túllépve az "államvédelmi szervezet" hatáskörét. A valamikor civilruhás, sunyi megjelenésű ügynökök helyét fényes, aranygombú egyenruhás hadsereg vette át, megszállva a szó szoros értelmében az országot. Nemcsak puszta megjelenésük, szirénázó autóik, hanem beépített ügynökeik, besúgóhálózatuk ezernyi tagjának alattomos munkája eredményezte, hogy az országban a félelem és ugyanakkor az utálat célpontjává váltak.

De nemcsak a külső és az ún. országos vonalon tartották kézben az ellenőrzést, kiválogatott tisztjeiket elhelyezték az ország minden elképzelhető adminisztrációs, gazdasági vagy társadalmi szervezeténél. Ezek voltak beépítve a minisztériumokba, mint személyi előadók szerepeltek a különböző vállalatoknál, ott voltak a békepapok soraiban, ott voltak civilben, egyenruhában, ahol személyek, emberi sorsok felett kellett dönteni. Évek múltával ezek a kiválogatottak csoportjai, mert akiket ilyen beosztásba helyeztek, ahol a legelsőbb ÁVH vezetés különös bizalmát élvezték, olyan hatalomra tettek szert, hogy terhessé és veszélyessé váltak a Párt vezetőinek.


A MAGYAR BERIJA

Péter Gábor kommunista karrierje jellegzetesen kommunista fellángolás és undorító bukás. A kilencszázas évek elején született (1911). A polgári iskola elvégzése után, 14 éves korában a szabó mesterséget választotta. Hamarosan kapcsolatba került a földalatti kommunista párttal és a harmincas évek végén egy kis nyomdagéppel felszerelve röpcédulákat nyomott. A háború utolsó éveiben a budapesti Egyetemi Klinika vezetője, Babits Antal professzor bujtatta, akinek kommunista beállítottsága ismert volt abban az időben.

A közvélemény először 1945 végén hallotta Péter Gábor nevét, akit vezérőrnagyi rangban neveztek ki az Államvédelmi Osztály élére. Nyilvánosság előtt ritkán szerepelt, s így aránylag kevesen ismerték ezt a kis alacsony, vézna, kis bajuszos embert, aki kevés iskolázottsága ellenére jó szervező és aránylag intelligens volt. Szadista természetét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a legkisebb megindultság nélkül nézte, ha előtte embereket kínoztak, vagy vertek, s szemrebbenés nélkül írta alá a halálos ítéletét azoknak, akiket a párt érdekei szempontjából erre kívánatosnak tartott.

Céljai elérésére az emberélet, vagy ártatlanság nem jelentett semmit. Mind hivatali, mind magánéletében egy szűk, zárt csoportot alakított ki maga körül. Az Andrássy út 60-ban ezt a zárt kört a "belső kör"-nek nevezték, s tagjai különböző rendfokozatokban uralták az ÁVH működését. Sokszor egy őrnagy, ha Péter Gábor "belső kör"-éhez tartozott fontosabb beosztásban volt, mint egy ezredes, aki a külső kört alkotta. A "belső kör" legismertebb emberei közé Farkas László ezredes, s nem utolsó sorban Szűcs Ernő (szerk: eredeti nevén: Süß, moszkovita kommunista) ezredes tartozott, aki később kegyvesztett lett, s Péter Gábor utasítására letartóztatták és a "60" pincéjében agyonverték. Szűcs öccse sem kerülte el sorsát, hazahívták Londonból, ahol a Népszabadság tudósítója volt, s hamarosan ugyanaz a sors érte mint bátyját, őt is agyonverték.

Péter Gábor magánélete is erősen emlékeztet Djilasz: "Az új osztály" c. könyvének jellegzetes típusához, a luxust és a kényelmet habzsoló pártvezetők típusához. A Rózsadomb legszebb helyén nem is egy, de három villa állt Péter Gábor és szűk baráti köre rendelkezésére. Felesége, az ugyancsak zsidó származású Simon Jolán, aki Rákosi Mátyás személyi titkárnője is volt egyben, megosztotta az élet örömeit a kommunistává vedlett Gobbi Hildával. Ide tartozott még Babits Antal orvosprofesszor és felesége Eszterházy Ilona, Boldizsár Iván, valamint Bálint ÁVH orvos ezredes és felesége. A titoktartás, a szigorú ellenőrzés és őrségek ellenére, hamarosan széltében-hosszában beszéltek Budapesten a rózsadombi villákban lejátszódó orgiákról. Ebben Péter Gábor nem maradt le a többi vezető pártfunkcionáriusoktól.

1951-ben altábornaggyá léptették elő, és Rákosi nem győzte dicsérni kiváló pribékjét. Amilyen mereven ívelt dicsőséges pályafutása felfelé, olyan hirtelen és meredeken történt a bukása. 1952 novemberében Péter Gábort feleségével és "belső kör"-ével egyetemben letartóztatták, de az ország népét csak 1953 tavaszán, Sztálin halála után értesítették a letartóztatásukról. A Katonai Törvényszék később életfogytiglanra ítélte. A Forradalom alatt nem történt bántódása, s Kádár 1959 tavaszán amnesztiával elengedte büntetését.


ÁLLAM AZ ÁLLAMBAN

Alig telt el két esztendő, hogy az ÁVÓ megszállta az Andrássy út 60-at, az épület az első átalakítások után is szűknek bizonyult. Hamarosan az épülettömb összes háza is azÁVH birtokába került, sőt, a Vörösmarty utca másik oldalán lévő házakból is néhány. Egy ott dolgozó kőműves előadása szerint, aki később börtönbe került, 1948-tól kezdődőleg egészen 53 végéig a 60-ban szakadatlanul folytak a különböző átépítési munkák. Új pincesorokat építettek a meglevők alá, a különböző volt épületeket minden emeleten folyosókkal kötötték össze, az irodák, kihallgató szobák százait építették. Az őrség részére kaszárnyaszerű hálószobákat, előadótermeket, mozit, éttermeket terveztek. Ha elképzeljük, hogy ebben a mamut épületrendszerben 1952 közepén rabokat, kihallgatókat, személyzetet és az őrséget összeadva legalább tízezer ember élt, mozgott és volt elhelyezve, akkor fogalmat alkothatunk arról a gigászi és költséget nem kímélő munkáról, ami ott végbement.

De az ÁVH terjeszkedése itt még nem állt meg, először a börtönök és az internálótáborok, majd a hírhedtté vált Államvédelmi Központ felállítása a Fő utcában koronázta be az ÁVH térfoglalását. Ugyanez vonatkozik vidéki szintre is. A nagyobb vidéki ÁVH-s központok mellett minden kisebb faluban, községben volt ÁVH kirendeltség, ha másképp nem, rendőr egyenruhába öltöztetve. 1952-ben az Államvédelmi Hatóság hatalmának csúcspontján az ÁVH állománya meghaladta a nyolcvanezer főt, beleértve a sorozott ávósok létszámát is.

De Péter Gáborék nemcsak a belső karhatalmat és ellenőrzést gyakorolták, hanem 1949-től kezdve a határok ellenőrzését is átvették. A valamikori határvadász zászlóaljak vezetését kivonták a honvédelmi minisztérium hatásköréből és mint zöld ávósokat átszervezve, új egyenruhába öltöztetve, az ÁVH parancsnoksága alá helyezték. Újjáépítették a határzárat, új őrtornyokat emeltek, új aknazárakat telepítettek, új rendszabályokat léptettek életbe a határmenti lakosság viselkedése és mozgási szabadságának ellenőrzésére.

Aránylag rövid ideig tartott az ÁVH tündöklése. Ha összehasonlítjuk a régi rendőrség és csendőrség egyévszázados működésével, akkor ez a gyenge évtized az ÁVH történetében nagyon is tiszavirág életű volt. Bukásának csíráját már 1951 óta magában hordta, amikor az országban már széltében-hosszában az ÁVH pincék, kihallgatószobák rémtörténeteiről beszéltek. Tudták ezt a pártközpontban is, csak azt nem tudták, hogyan szabaduljanak meg ettől a magukra szabadított szörnytől. 1952 őszén Sztálin kisegítette a budapesti elvtársakat. Új nagyszabású cionista orvosi perrel kapcsolatban igen sok zsidószármazású párttisztviselőt tartóztattak le a Szovjetunióban, főleg Leningrádban. Rákosiék is elhatározták egy hasonló cionista összeesküvés felgöngyölítését, s annak ellenére, hogy a Központi Bizottság tagjainak nagy része szintén zsidószármazású volt, nem habozott Pétert feláldozni, s mint a magyarországi cionista összeesküvés fővádlottját letartóztatni. Sztálin váratlan halála azonban meghiúsította egy ilyen per megszervezését.

Péter Gábor és belső körének bukása nem maradt hatástalanul az ÁVH szervezetére. Az új főnökök már sokkal óvatosabban jártak el a hatalom gyakorlásában, főleg azután, hogy Nagy Imre híres beszédében nyilvánosan is megbélyegezte a törvénytelenségeket. Persze hiba lenne azt gondolni, hogy az ÁVH új vezetői egyszerűen lemondtak volna a régi eszközök alkalmazásáról, a verések, kínzások még sokáig tartottak, a bírósági ítéletek előkészítését továbbra is ugyanúgy intézték mint azelőtt. A halálra ítéltek száma 1953-ban nem csökkent, legfeljebb arra vigyáztak, hogy a módszereikről minél kevesebb hír lásson napvilágot. Mindenhol, ahol az ÁVH érdekei, vagy szolgálati viszonya érintkezett a tömegekkel, ott elkerültek minden feltűnést, vagy atrocitást. így törölték el a börtönökben a nyilvános veréseket, inkvizícióra emlékeztető fegyelmezéseket, és visszaállították három év után a beszélőket és a látogatásokat. Mindezeken a külső jeleken kívül azonban az ÁVH felépítése nem változott.

Változott ellenben, s erről írtunk a börtönök ÁVH-s legénységével kapcsolatban az ÁVH szelleme, elsősorban a katonáké, akik majdnem azt írhatnánk megtagadták, hogy szótlan vak-engedelmességű katonái legyenek a testületnek. Mind több és több egységnél került az engedelmesség megtagadására a sor, a sorozott ÁVH-s katonák pedig minden alkalmat felhasználtak, hogy valamilyen úton-módon megszabaduljanak a zöld parolitól. Mennél erősebben hangzott fel a munkásság, fiatalság és az írók szabadságkövetelése, annál inkább érezték az Andrássy út 60-ban, hogy a vég közeledik. Hosszú lenne leírni az éveken keresztül történő változást, de tény, hogy 1956 tavaszán, egy kis megszállott részlegtől eltekintve, a hajdani hatalmas ÁVH-ból már csak egy összezsugorodott, erőtlen, megbízhatatlan kis szervezet maradt.

A Forradalom kitörésekor Gerő még egyszer harcba hívta a Párt hű katonáit. A korszerű technika fegyvereivel felszerelt ÁVH-s egységek azonban mindenhol alulmaradtak a szervezetlen, rosszul felfegyverzett szabadságharcosokkal szemben. De utoljára gondoskodtak arról, hogy nevüket örökre és felejthetetlenül beírják ennek az időszaknak a történetébe a mosonmagyaróvári, budapesti, miskolci tömegvérengzésekkel. Ártatlan gyermekek, asszonyok százait mészárolták le, és nincs emberi értelem, ami ezt az esztelen öldöklést meg tudná magyarázni.

A Forradalom alatt, mint a patkányok menekültek, még csak gondolatban sem készültek fel ellenállásra. Sokan "megbánva régi bűneiket" nyilvánosan vezekeltek vagy átálltak a forradalmi erők oldalára.

1956 november 4-e után előbújtak és a bosszúvágy dühétől fűtötten láttak újra a régi munkának, nem tanultak a múltból.


ÁVÉHÁS NYOMOZÓK, POLITIKAI TISZTEK, BÖRTÖNŐRÖK

Hiba volna a megbocsátás szellemében a szőnyeg alá söpörni és örökre elfelejteni azok nevét, akik lelkén annyi keserűség, nyomor, megkínzott testek és kioltott életek száradnak.

Amikor "népellenesség" vádjával sokkal kisebb, és sokkal enyhébb esetek után százakat végeztek ki, vajon azok az ÁVH-s nyomozók, börtönőrök, politikai tisztek, akik közül sokan messze felülmúltak minden elképzelhető szadizmust, azokat mikor és milyen bíróság vonja egyszer felelősségre?

Nem a bosszúálló Istent kívánjuk húsz esztendő távlatából igazságtételre hívni, erre még akkor sem fanyalodtunk, mikor hátunkon csattant az őrök gumibotja. Egyetlen célunk, hogy ezzel a névsorral emlékeztessünk mindenkit, akik napjainkban is a diktatúra szolgálatában megfeledkezve a legelemibb emberi érzésekről, kegyetlenül és embertelenül bánnak rabokkal, letartóztatottakkal, vagy azok hozzátartozóival, hogy minden gazság egyszer kitudódik, nem lehet büntetlenül eltűnni az élet színpadáról!

Államvédelmi Hatóság:

Péter Gábor altábornagy, az ÁVH mindenható főnöke 1945-53 között 1955-ben elítélték életfogytiglanra.

Décsi Gyula ezredes, Péter Gábor helyettese és riválisa, rövid ideig igazságügyi miniszter, a Rajk és Mindszenty ügyek egyik vezetője. Lefogták Péter Gáborral egyidőben.
Szűcs Ernő ezredes, Péter Gábor barátja, majd ellensége, az ÁVH pincéiben a nyomozók az öccsével együtt agyonverték.
Farkas László ezredes, a Rajk ügyben játszott főszerepet.
Farkas Vladimir ezredes, (28 éves volt) Farkas Mihály honvédelmi miniszter fia, a Kádár-Zöld ügy előadója. Kihallgatás közben Kádárnak leszaggatta a körmeit, és a szájába vizelt. Szintén lefogták, elítélték.
Mátrai Tamás ezredes, a Külügybe került csoportvezetőnek.
Bérei Andor ezredes, előzőleg a KGB-ben szolgált, nem mertek hozzá nyúlni.
Prinz Gyula alezredes, ÁVH börtönügyi előadója volt. Letartóztatták és elítélték lopásért.
Pesti János ezredes, szintén börtönügyi előadó, ugyancsak börtönbe került.
Temesvári alezredes, börtönparancsnok a Markó fogházban.
Keresztes Sándor alezredes, börtönparancsnok Márianosztrán.
Rusztin Gábor ÁVH főhadnagy, a Markó utcai ÁVH részleg vezetője.
Óvári Sándor alhadnagy, nyomozó a Markó utcai ÁVH részlegnél.
Ruscsák József, rendőr ezredes, kistarcsai internálótáborok pk. később lebukott.
Taródi..... rendőr alezredes, a kistarcsai tábor parancsnoka.
Sármány József, Katpol. százados, lebukott. Állítólag Pálffy-Oesterreicher testvére volt.
Szamosváry Mihály börtönügyi őrnagy, lebukott.
Sverteczky Ferenc ÁVH százados, politikai nyomozó.
Buchert József ÁVH főhadnagy, nyomozó.
Bárdos...... ÁVH alezredes, előadó.
Kucsera László ÁVH őrnagy, szombathelyi ÁVH.
Vörös....... ÁVH főhadnagy, szombathelyi ÁVH.
Alak Sándor alhadnagy, szombathelyi ÁVH.
Frigyik László nyomozó miskolci ÁVH.
Dr. Székely Gyula nyomozó; miskolci ÁVH.
Gáti........ őrnagy, miskolci ÁVH, a Forradalom alatt kivégezték.
Gátiné főhadnagy, miskolci ÁVH, a Forradalom alatt kivégezték.
Németh Dezső, ÁVH százados, kecskeméti ÁVH.
Pálházy József főhadnagy, kecskeméti ÁVH.
Szabó József hadnagy, kecskeméti ÁVH.
Károlyi Mátyás őrnagy nyomozó, csop. vezető, Andrássy út 60.
Rajkai...... őrnagy nyomozó, csop. vezető, Andrássy út 60.
Vékásy...... őrnagy nyomozó, csop. vezető, Andrásy út 60.
Vajda István százados, nyomozó Andrássy út 60.
Szamosi Tibor őrnagy, Andrássy út 60.
Faludi Ervin százados, Andrássy út 60.
Marosi Sándor főhadnagy, Andrássy út 60.
Zombor-Rosenberg István főhadnagy, nyomozó Andrássy út 60.
Gerő Tamás főhadnagy, nyomozó Andrássy út 60.
Szokolai...... hadnagy, nyomozó Andrássy út 60.
Vámos...... Százados, nyomozó Andrássy út 60.
Havasi...... főhadnagy, nyomozó Andrássy út 60.
Dr. Pál...... ÁVH alezredes, ügyvéd volt, később öngyilkos lett.
Kele-Klein György őrnagy, nyomozó debreceni ÁVH.
Szöllősi Béla főhadnagy, nyomozó debreceni ÁVH.
Salamon Károly főhadnagy a KEOKH-nál.
Vándor Kálmán ÁVH őrnagy, ÁVH párttitkár, lebukott.
Majoros Béla ÁVH őrnagy, lebukott.
Szirtes Zoltán ÁVH alezredes. Az ÁVH gazdasági főnöke. Lebukott.
Sólyom István őrnagy, lebukott ÁVH-s tiszt.
Dr. Bálint ezredes az ÁVH főorvosa.
Dr. Meyer alezredes, alias Mengele, a börtönök hírhedt orvosa.
Dr. Ádám alezredes, a "Koreai hős" a váci börtön orvosa.
Dr. Lengyel alezredes a Markó orvosa (a másik Mengele) vizsgálatok alkalmával megkérdezte a letartóztatottat, hogy bántalmazták-e, ha azt felelte, hogy igen, akkor Lengyel azt válaszolta, hogy megérdemelte, ha azt felelte, hogy nem, akkor Lengyel elhúzta a száját, s csak azt mormogta: kár!
Dr. Szabó Ervin őrnagy, 1954-ben került a Gyűjtőbe, s kétségtelen a "mengelék" után az egyetlen emberséges ÁVH-s orvos volt.
Bánkúti János ÁVH őrnagy, a Gyűjtő parancsnoka 1950-53-ig. Róla több helyen szó esik, betegesen szadista, aki felelős a Gyűjtőben történt eseményekért (Kurucz Feri agyonverése, Káposztacsata, tömegverések). Péter bukása után őt is letartóztatták, a börtönben levelet küldött a többi raboknak, melyben bocsánatot kért, s mindenért Péter Gábort okolta.
Haller őrnagy (Apu) a kalocsai női börtön parancsnoka. Rendesen bánt a rabokkal, a Forradalom után menesztették.
Kovács István ÁVH százados, politikai tiszt, Mindszenty őrzője, (volt birkózó). Állítólag a Forradalom alatt kivégezték.
Bodó százados, politikai tiszt, Gyűjtőfogház.
Csillag százados, politikai tiszt, Gyűjtőfogház.
Rácz alhadnagy, politikai tiszt, Gyűjtőfogház.
Lehota János alezredes a váci, a Gyűjtő és végül a Fő utcai ÁVH Központ parancsnoka. Róla is több helyen szó van, egyike a legsötétebb és legszadistább ÁVH tiszteknek.
Posta hadnagy, politikai tiszt Vácott.
Szigeti alhadnagy, politikai tiszt Vácott.
Kiss Károly hadnagy, politikai tiszt Vácott.

Egy kivétel:

Kormányos József alezredes, régi párttag, a váci börtön élére akkor került, amikor emberségesebb bánásmód kezdett megvalósulni a börtönökben Nagy Imre miniszterelnöksége idején. Talán az egyedüli börtönparancsnok volt, aki alatt semmilyen atrocitás nem fordult elő. Ezért az emberséges bánásmódért később az ÁVH leváltatta. Utóda Gáspár Márton ÁVH százados lett, aki már nem mutatott ennyi megértést, de ő is tűrhetően bánt az elítéltekkel. 1956. október 27-én mikor látta, hogy a rabok kitörnek, nem engedett lőni. A helyén maradt s annak ellenére, hogy nem szerették, senki sem bántotta. A Forradalom után újra ő vette át a váci fegyház vezetését.

Bozsik József alezredes a Gyűjtőfogház parancsnoka volt.
Nagy János ezredes a Gyűjtőfogház parancsnoka volt, később lebukott.
Dr. Tóth János ÁVH őrnagy a Gyűjtőfogház parancsnoka volt 1954-56 között.
Kabarcz...... ÁVH százados, Csolnoki bánya parancsnoka, később lebukott. ó
Lázár Imre ÁVH százados, Tatabányai börtön parancsnoka, később lebukott.
Dr. Jávor Iván, a Margit körúti fegyház parancsnoka, később lebukott.
Palovetz ÁVH főhadnagy, Csolnoki bánya parancsnoka, később lebukott.

Katonapolitikai Osztály:

Földi vezérőrnagy, parancsnok, kivégezték.
Szörényi alezredes (KGB százados) operatív vezető, disszidált, állítólag az USA-ban él. Pálfy-Österreicher altábornagy, kivégezték.
Berkesy András őrnagy, nyomozó osztályvezető, 1950-ben lefogták.
Virágh őrnagy, nyomozó csoportvezető.
Kopácsi hadnagy, nyomozó (volt bokszoló).
Zala főhadnagy, politikai tiszt a Margit körúton.

Börtönőrök:

ÁVH-s beosztottak, akik különösképpen emlékezetesek maradnak durva és embertelen bánásmódjukért:

Mihalicska József alhadnagy, őrparancsnok, a kivégzések irányítója a Kisfogházban.
Berkes József, törzsőrmester Ceglédről
Pintér József őrmester,
Sándorfy őrmester,
Pelz őrmester,
Ballá szakaszvezető ("Köcsög"),
Palócs őrmester,
Keresztes őrmester Márianosztráról,
Spitzer őrmeser a Markó utcából,
Sipőcz őrmester a Margit körútról,
Tulkán Mátyás főtörzsőrmester Fő utca VI. emelet,
Mocsáry Lajos főtörzsőrmester Vácról, magánzárka oszt.,
Őze őrmester Gyűjtőfogház Mérnöki Iroda,
Farkas alhadnagy őrparancsnok, Vác,
Bakos alhadnagy őrparancsnok, Vác,
Kolos János őrmester, Márianosztra fegyelmi osztály,
Csíkmérő János hadnagy, Márianosztra (állítólag agyonvert egy rabot a jászberényi börtönben),
Szabó József főhadnagy, őrparancsnok Márianosztrán,

hogy csak az ismertebb őrök közül néhányat említsünk.

Az 1945-56 közötti idők leghírhedtebb tanácselnökei és ügyészei:

Tanácselnökök:

Dr. Major Ákos /szerk.: A színész Major Tamás fivére/ hadbíró százados 1944-ig. Azután átállt és a NOT tanácsvezető bírója lett. Később, mint a Legfelsőbb Törvényszék elnöke nemcsak 1956 előtt, hanem a Szabadságharc leverése után is százak kivégzéséhez járult hozzá.
Dr. Bojta Béla, államtitkár a NOT 1. sz. tanácsának elnöke. Elsősorban háborús és népellenes ügyekben ítélkezett.
Dr. Tutsek, volt hadbíró, később a Népbíróságok leghírhedtebb bírója, aki a legtöbb halálos ítéletet hozta.
Jankó Péter, szintén háborús ügyekben ítélkezett. Később a Feljebbviteli Bíróság elnöke, öngyilkos lett, amikor a holttestet megtalálták, egy gázcső volt a szájába dugva.
Olty Vilmos, először háborús ügyekben bíráskodott, később ő lett az ellenállási ügyek vészbírája. A Mindszenty ügyben és a Magyar Közösség Tagjai elleni ügyben ő volt a bíró. Öngyilkos lett, vagy egyesek szerint úgy tették el láb alól.
Dr. Jónás, a leghírhedtebb tanácselnökök egyike, aki főleg háborús és ellenállási ügyekben ítélkezett. Pontosan végrehajtotta az ÁVH utasításait. A Forradalom előtt a miskolci bíróság vezetője és ő hozta az utolsó halálos ítéletet 1956 februárjában. A Forradalom ideje alatt kiugrott a miskolci ügyészség ablakán és szörnyethalt.
Dr. Lázár tanácselnök, Miskolcon volt a Népbíróság vezetője.
Dr. László, a Markó utcai Bíróságon volt vezető bíró, ő ítélte halálra Balázs Aurélt is.

A Katonai Bíróságon:

Radeczky ezredes, a Margit körúti, majd később a PV-n volt katonai bíró és igen sok halálos ítéletet hozott.
Bereczky szintén katonai bíró volt
Dr. Andó Vilmos, a leghírhedtebb katonai bíró, aki úgy Rákosiék alatt, mint a Forradalom eltiprása után többszáz halálos ítéletet hozott. Jelenleg mint vezérőrnagy a Honvédelmi Minisztérium jogügyi osztályának vezetője.

Ügyészek:

Alpár a Markóban volt népügyész, majdnem minden perben halálos ítéletet kért.
Dr. Gönczy, Dr. Gyarmati, Bodonyi Márton, Sárkány, Egri, Cseh Jenő, népfőügyészhelyettes, a budapesti Népbíróságon voltak ügyészek.
Alapi Gyula, főügyész, a Mindszenty-per, a Magyar Közösség, a Fehérváry-per hírhedt ügyésze.
Dr. Soós volt hadbíró és az enyedi ref. pap veje, Dr. Szálai volt cserkésztiszt, Dr. Zudar szintén népügyészek voltak háborús és népellenes ügyekben.
A Katonai Ügyészségen Dr. Gadó ezredes, Pánczél őrnagy, Jávor Iván alezredes, Sebess őrnagy elsősorban katonai és hűtlenségi ügyekben szerepeltek mint ügyészek.

Természetesen voltak más tanácselnökök és ügyészek is, akik úgy Budapesten, mint vidéki bíróságokon hoztak ítéleteket. De a fent említettek voltak azok, akiknek hírneve a legrosszabb. volt a börtönök világában.


BÖRTÖNÖK ÉS MUNKATÁBOROK MAGYARORSZÁGON


A márianosztrai börtön

Az épület eredetét a XIII-XIV. századra vezetik vissza. A hegyekkel körülvett völgyben fekvő kolostort, a templommal együtt, pálos szerzetesek építették. Itt élte le, teljes magányban, élete utolsó éveit a leprában megbetegedett neves királyunk, Nagy Lajos. Ezt a történelmi jelentőségű kolostort alakították át börtönné a 2. világháború után s ennek használják ma is. Az ún. "Nagy Osztályon", a társas zárkák első emeletén még ma is megtalálható a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő király cellája, melyből valamikor ajtó nyílott a kolostorral egybeépített templom első erkélyére. Ezt az ajtót azután befalazták, a királyi cellát pedig raktárnak használták fel. Ennyit hagytak meg a magyar történelem egykori nevezetességéből a Rákosi-féle helytartók.

A valamikori kolostorépületet, 1950-ig női fegyintézetként használták, utána a női elítélteket először Sátoraljaújhelyre, majd a kalocsai zárda női börtönné való átalakítása után Kalocsára szállították. A visszamaradt börtönt nem hagyták sokáig üresen, újraépítették, most már férfi elítéltek számára szolgált. Az új intézet különleges feladatot kapott: Márianosztra lett a börtönök büntetőintézete. Ide szállítottak mindenkit, aki valamelyik börtönben vagy munkatáborban bármilyen fegyelmi vétséget követett el; szökést, szökési kísérletet, lazítást, munkamegtagadást, sztrájkra, éhségsztrájkra való szervezkedést stb. Ugyancsak itt tartották azokat a súlyos politikai elítélteket, főleg háborús bűnösöket, híresebb politikusokat, katonákat és egyházi személyiségeket, akiket az ÁVH nem kívánt a saját ellenőrzése alatt álló börtönökben tartani.

A börtönben 2400 rabot zsúfoltak össze, noha az összbefogadó képessége 880 fő volt! Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy minden zárkában, amely 2 vagy 3 főre volt méretezve, ennek háromszorosát vagy négyszeresét helyezték el. A magánzárka osztály (MZ) harmadik emeletén például egy négyszemélyes zárkába 10-12 rabot préseltek be. így csak néhány rabnak jutott ágy, a többiek a földre helyezett szalmazsákokon töltötték el az éjszakát. A zsúfoltságra jellemző, hogy a fegyelmi zárkába, így a sötétzárkába is 3-5 rabot tettek, miután a fegyelmivel büntetett rabok száma meghaladta a rendelkezésre álló fegyelmi zárkákat.

TOLLAS TIBOR

A KOLOSTOR HELYÉN

Száz év előtt fent nyílott még a hárs,
Zenélt a kút az udvar közepén.
Virágot gyomlált egy fehér barát
S rózsák füzérét morzsolta a fény.

Száz év előtt még így rótták szelíd
Alázattal, mit átmentett a csend
Holt századoknak élő jegyeit
És sűrűn telt a sárga pergament.

Ma kín sajog, fénytelen pince lett
Penészes fekhelyed, húsodba vág
A kurta-vas...

de szétroncsolt kezed
Teleírja a börtönöd falát.
Földig lerombolt kápolnánk alatt,
Ma Európát őrzik e falak.

Váci börtön, 1953

A fegyelmi büntetéseket az 50-es évek elején kíméletlenül végrehajtották. A fegyelmi osztály a börtön közepén volt elhelyezve, kőpadlós zárkákkal, rossz ablakokkal s télen mondhatnánk semmiféle fűtéssel. Erre az osztályra hoztak minden szökést végrehajtott vagy szökést megkísérelt rabolt. Ezeknek bokájára egy kb. 8-16 kilogrammos vasláncot kovácsoltak s ezt kellett viselniük 4-6 héten keresztül. Nem volt elítélt, akinek a bokáját a vas ne törte volna fel. Hetek kellettek ahhoz, hogy a bőr és a feltört hús behegedjen. Itt szigorúan ragaszkodtak a napi séta elvégzéséhez, nem azért mintha egyszerre törvénytisztelőkké váltak volna, hanem mert tudták, hogy a járás ezzel a súlyos lánccal újabb kínszenvedést jelent. A leggyakrabban használt fegyelmi büntetés a sötétzárka volt, kemény fekhellyel, és kosztelvonással egybekötve. Egy sötétzárka büntetés azt is jelentette, hogy az illető csak minden második napon kapott enni, akkor is csak féladagot. Akit negyven nap sötétzárkára ítéltek, az legtöbbször a börtönkórházban kötött ki.

A börtön parancsnoka, Keresztes Sándor ÁVH alezredes volt, aki miután a márianosztrai börtön az Igazságügy Minisztérium ellenőrzése alatt állott, kénytelen volt a börtönőrök szürke egyenruháját viselni. Féktelen, goromba ember volt, hasonlóan a többi ÁVH-s börtönparancsnokhoz. Az őrség viselkedése, főleg 1950-1954 között nem sokban különbözött az ÁVH Fő utcai őrségétől. A rabok megverése, önkényes fenyítések napirenden voltak. Kolos János osztályvezető, Csíkmérő és Nóvák őrmesterek szadizmusára még ma is sokan visszaemlékeznek. De a többiek is, Fülöp törm., Pintér, Szalay tizedesek, Borzák osztályvezető, Bors törm. vagy Durca őrmester politikai megbízott, Nagy I. politikai tiszt sem sokban maradt el az előbb felsoroltaktól.

Munkalehetőség alig volt. A szokásos börtönüzemeken kívül (konyha, mosoda, javítóüzem, asztalosműhely) a rabok egy részét különböző hulladékanyagok feldolgozásával foglalkoztatták. így darabokra kellett szedni használt ócska bakancsokat és csizmákat s a használható kérget, más egyéb bőrdarabokat kiválogatni, amit aztán elvittek s állítólag újra felhasználtak. Ó, csodálatos szocialista gazdálkodás, ahol mindenre gondolnak és mindent újra felhasználnak! Ugyancsak hulladék feldolgozás keretében minden elképzelhető rongy, szövet, kender anyagból köteleket és zsinórokat fontak, természetesen ezt is munkaversenyben.

Az ellátás igen kevés és rossz volt. Reggelire csak egy csajka híg kávét, kb. 30 dkg. kenyeret, ebédre és vacsorára fél csajka rántott vagy káposztalevest adtak, amiben néhány darab krumpli vagy borsó volt. Egy héten egyszer lóhúst és egyszer valami tésztamasszát adtak ebédre. Mint más börtönben, itt is az éhségtől szenvedtek a legtöbbet a rabok s nagyon sokan voltak, akik eredeti súlyuk felére fogytak le.

1955 elejétől kezdve a bánásmód itt is enyhült, ha talán nem is annyira, mint más börtönökben. 1956 júniusában, újra Nagy Imre volt a miniszterelnök, váratlanul bizottságok jelentek meg s rövid kihallgatások után sok elítéltet szabadlábra helyeztek. A visszamaradt rabok közül a súlyosabb elítélteket bányába, főleg az oroszlányi szénbányába, míg a kisebb ítéletűeket a Szob környéki kőbányába szállították.

Az intézmény a Forradalom után újra büntető börtön lett. Sokáig tartottak itt letartóztatva minden bírósági ítélet nélkül olyanokat, akik a Forradalomban aktívan résztvettek.


A CONTI UTCAI FEGYHÁZ

A Budapest VIII. kerületében lévő fegyházról aránylag keveset tudunk. Mind-azok, akik a háború előtt vagy alatt itt voltak bezárva, már vagy nem élnek, vagy ha a rabtartókhoz tartoztak, Isten tudja, milyen beosztásban szolgálják ma a pártot. Mindazok, akiket a szovjet vagy ÁVH tartott itt fogva, azok is keveset tudnak erről a titokzatos börtönről. Legtöbbjüket lefüggönyözött kocsikban szállították ide, s így nem tudták, hogy hová, milyen börtönbe viszik. Magában a börtönben is úgy helyezték el őket, hogy soha nem tudták, hol vannak.

A börtönt az 1900-as évek elején építették a budapesti helyőrség részére. A két háború között átépítették, modernizálták, de még így is az ország legegészségtelenebb, leghírhedtebb fegyintézete volt. 1938-tól a katonai törvényszék és az államellenes ügyekkel foglalkozó bíróság elítéltjeit tartották itt fogva. 1940-től a kémkedési-hazaárulási perek vádlottjai is ide kerültek. Ugyancsak itt kapott helyet a VkF. 2. osztálya, mely kémelhárítással foglalkozott, valamint a csendőrség különleges nyomozó osztálya. A magán- és közös zárkák körülbelül 200 fogoly befogadására épültek. A levegőtlen, egészségtelen dohos cellákban az elítéltek könnyen kaptak fertőzést, tüdőgyulladást.

Budapest eleste után a szovjet katonai bíróság és az elhárítok székeltek sokáig az épületben. A kihallgatásokat, nyomozásokat itt végezték, itt hozták az ítéleteket, legtöbb esetben magyar állampolgárok felett. Közben lefoglalták a Vilma-királynő úti (Benczúr utcai) luxusvillát és átalakították a KGB kihallgató épületévé. A Conti utcai börtönt is átalakították, az épület tetején is építettek cellákat, ahol rács képezte a tetőt. A büntetésből idehelyezett foglyok hihetetlen szenvedéseken mentek keresztül, főleg tél idején, amikor eső, hó átesett a rácsokon. Ezekben a cellákban töltöttek heteket Botfalvay György és Berentés Tamás volt repülőhadnagyok, akiket összeesküvés vádjával tartóztattak le, ítéltek el, és végeztek ki 1946-ban. A cellákat állítólag 1949-ben, amikor átadták az ÁVH-nak, befedték eltüntették. Utána rövidebb ideig tartottak itt olyan letartóztatottakat, akiknek hollétéről nem akarták, hogy a világ tudomást szerezzen. Itt volt fogságban Mindszenty bíboros, külföldi diplomaták, valamint Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, Marosán György s maga Kádár János is.


NŐI BÖRTÖN KALOCSÁN

1950-ben a kalocsai érsekséghez tartozó közel kétszázéves zárdát és iskolát "államosították" és a zárda épületét női fegyházzá alakították át. A zárda apácáit, akik tanítottak és a helybeli kórházban ápolói munkát végeztek, kényszerítették az apácaruha levételére és Kalocsa elhagyására.

A női elítéltek 1950-ig Budapesten és különböző vidéki börtönökben voltak elhelyezve. 1950-1952 között összpontosították őket Márianosztrán és Sátoraljaújhelyen. 1952-re elkészült az átalakított zárdaépület Kalocsán s ettől kezdve a női elítéltek legnagyobb részét itt tartották fogva.

A börtönben nemcsak politikai, hanem közbűntényes elítéltek is voltak, főleg visszaeső, súlyosabb ítélettel rendelkező nők is. A viszony a politikai és a közbűntényes elítéltek között igen jó volt, amit nem lehetett elmondani a férfi elítéltek esetében. A rabélet és a bánásmód sokkal jobb és emberségesebb volt Kalocsán, mint az előző börtönökben. Itt például minden nőnek volt külön ágya, nem úgy, mint a Fő utcai börtönben, ahol a zárkában 18 ágyon 44 nőnek kellett a helyet megosztania.

Az élelmezés is kielégítő volt, az őrség is rendesen viselkedett. A börtön parancsnoka Haller őrnagy, vagy ahogy a rabok hívták, "apu" rendesen bánt az elítéltekkel. Nem csoda, hogy a Forradalom után menesztették.

A kalocsai börtönben minden elítélt dolgozhatott, ami nagyon megkönnyítette a rabélet elviselését. A varrógépekkel felszerelt üzemben a nők szalagon dolgoztak és itt varrták a börtönvilág rabjainak ruháját és fehérneműjét. Sokat kellett varrniuk! A munkaidő hivatalosan heti 45 óra volt, de mint más börtönüzemeknél (KÖMI) a tervteljesítés végrehajtása érdekében igen gyakran túlóráztak. A termelés százszázalékos teljesítése alapján engedélyezték a kívülről való vásárlást, rabnyelven spejzolást, ami egyes élelmiszerek, tisztasági eszközök és cigaretta vásárlását jelentette. Ez kedvezménynek számított s csak az részesült benne, aki legalább 80 %-os teljesítményt tudott felmutatni.

A letartóztatás után, vagy a börtönben szült gyermeknél a közbűntényért elítélt anyák benntarthatták újszülöttjeiket a börtönben, míg a politikai foglyoktól a szülés után pár nappal elvették a csecsemőt és a Gyöngyös utcai kórházban nevelték, míg az anya ki nem szabadult. S. Józsefné, aki a börtönben szült, fiát csak három év múlva, szabaduláskor láthatta viszont. A gyerekes anyák rendszeresen kaptak tejet s az orvosi ellátás is jó volt.

1954 elejétől újra bevezették a beszélőt és a kétszeri csomagbeadást. Ettől az időtől kezdve a női elítéltek már könyveket is vásárolhattak, kultúrelőadásokat tarthattak, de csak azok számára, akik 100 %-on felül termeltek.

A női rabok között igen jó bajtársias viszony uralkodott, és a börtönszellem is igen kiváló volt.

A Forradalom alatt lejátszódó eseményeket és a női foglyok szabadulásának történetét megírtuk a Börtönvilág Magyarországon c. könyvben.

***

Sokan kérdezték szabadulásunk után és az elmúlt esztendők folyamán, hogyan viselkedtek a nők a börtönben, hogyan viselték el a kihallgatások, a pincék szadista őreinek bánásmódját, hogyan viselkedtek a tárgyalás alatt és végül, hogyan élték át a hosszú börtönesztendőket. Erről a témáról külön könyvet lehetne írni: remélhetőleg egy napon majd valaki a régi női elítéltek közül megírja a női börtönvilág történetét. Mi csak röviden, egyes női bajtársaink leírásait, hozzászólásait kívánjuk itt ismertetni.

Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy az általános bánásmódot illetőleg volt egy bizonyos különbség a női és férfi letartóztatottak között. Kihallgatások alkalmával nem verték őket annyira, nem éheztették őket és eltekintve néhány megszállott szadistától, az őrség nagyobbik része le nem tagadható sajnálkozással, szimpátiával kezelte a női elítélteket. Persze nekik is végig kellett menniük mindazokon a szenvedéseken, megaláztatásokon, a mesterségesen felszított feszültségeken, az állandó félelmen és rettegésen, a vallatások, kihallgatások meg nem szűnő fenyegető légkörén, mint a férfiaknak. Nehezen viselték el azonban a heteken hónapokon át penészszagú pincékben letöltendő bünetésüket.

Elvágva a külvilágtól, teljes bizonytalanságban, kiszolgáltatva az ÁVH-s őrség kénye-kedvének, durva megjegyzéseinek, nem látva napfényt, de még csak nappali világosságot sem heteken keresztül, próbára tette a legtöbb nő idegrendszerét. P. E., akit 1950-ben tartóztattak le s aki megjárta a "60"-at (a rabok csak így hívták az ÁVH székhelyét, a régi Andrássy út 60 számú épületét, ma Népköztársaság útja 60.) és a Fő utcai börtönt, így emlékszik vissza: "... Hogy hová vittek, még ma sem tudom (letartóztatásáról ír itt). Valószínűleg a 60-ban lehettünk, mert annyi-épületen és helységen vezettek keresztül, hogy ennyi épületszárny csak a "60"-ban lehetett. Az átvételt az ÁVH-s őrök intézték. Két szoba volt, az egyikben a férfi letartóztatottak álltak a fal felé fordulva, míg a nők egy kisebb szobában, ami egy dróthálóval volt elválasztva az őrség szobájától; a fal mellett felállított priccsen ülhettünk. Itt láttam először csíkos ruhába öltöztetett rabokat, akikről később megtudtuk, hogy újabb kihallgatásra hozták be őket.

Egy ÁVH-s nő egy ÁVH-s férfi jelenlétében végigkutatott bennünket, de úgy, hogy sokszor a félelemtől és a szégyentől majdnem felkiáltottam. Erről nem akarok írni, mert még ma is undorodva gondolok vissza, ennek a bestiának tapogató kezére. Közben az ott bámuló őrrel trágár, le nem írható beszélgetést folytatott, ami után nem volt kétséges számomra, hogy melyik utcában kezdte a pályafutását. Később egy másik nő kísért le a pincébe, először egy vagy két emeletet mentünk liften, majd egy vaskapun mentünk keresztül, utána lépcsőkön megint lefelé... Végre megálltunk. Először egy őr, miután átvett, kinyitott egy zárkaajtót s oda belökött. Nedves fal, egy betonba süllyesztett vaságy, minden párna és pokróc nélkül (később kaptam éjjelre egy pokrócot), ablaktalan helység, ahol világosságot csupán az ajtó felett egy üregben elhelyezett lámpa szolgáltatott. Később megtanultam, hogy ennek éjjel-nappal égnie kell... Kihallgatásomról írva: a kihallgatások módszerei közé tartozott, hogy büdös k... -nak tituláltak, minden szemétfélének elmondtak, vagy hangot változtattak és arról próbáltak meggyőzni, hogy azonnal szabadlábra helyeznek, ha bevallom és aláírom, hogy bűntársam angol kém volt...

Amikor az első pofont kaptam, azt hittem, nem élem túl. Addig soha senki nem bántott, így az ütés kétszeresen volt megalázó. Ketten hallgattak ki, egy férfi és egy nő. A nő volt a rosszabbik, egy alkalommal hozzámugrott, belemarkolt a hajamba, s annál fogva rántott le a székről. Később már nem volt ritka jelenség, hogy meglöktek, belémrúgtak, pofon vágtak. Mindezt el lehetett viselni, de az igazi pokol a pincében várt rám. Később, amikor összekerültem más női elítéltekkel s elmondtuk egymásnak a magunk "pincetörténeteit", mind ugyanazt állította. Az első héten alig ettem valamit s nem hiszem, hogy lett volna a női letartóztatottak között, aki képes lett volna enni. Éjszaka nem hagytak minket aludni s ez volt a legrosszabb. Sokszor egy kihallgatás után félholtan rogytam a priccsre s alig pár percre rá ott termett egy őr és felrázott. Mintha erre várt volna. Emlékszem, hogy heteken át alig tudtam aludni valamit, sokszor már nem tudtam, hogy mi történik velem és körülöttem, minden közömbös lett, már sírni sem tudtam, csak egyet kívántam: meghalni... Hetek teltek el s még mindig ugyanabban a ruhában voltam, elképzelhetetlenül piszkosan.

A tisztálkodás annyiból állott, hogy valamikor a nap egyik szakában, feltételezem reggel, kivezettek a folyosóra, ahol a mosakodó bádogedény felett néhány vízcsap volt. Itt megmoshattam a kezem s arcom, de arra képtelen voltam, hogy a bámészkodó őr előtt levessem ruhámat. Büdös voltam a szó szoros értelmében, hajam zsírosan, kócosan lógott az arcomba, fehérneműt egy hét vagy tíz nap után kaptam először, azt is egy emberségesebb nő jóvoltából. Közben menstruációs időm is elérkezett, hiába könyörögtem az egyik bestiának valami kötszerért, válasza valami undorító trágárság volt. Végre egy orvosi vizit alkalmával az ÁVH-s orvos elrendelte, hogy megfürödhessek és kötszert kaphassak. Úgy látszik, hogy ő is már túl büdösnek talált" (P. E. 1980-ban az USA-ban rákban meghalt).

A volt Katonapolitikai Osztályhoz tartozó Hadik laktanya pincéiben sem volt jobb a helyzet. Egyik női bajtársunk V. Mária mesélte, hogy a mosdást és WC-zést az őrök jelenlétében kellett elvégezniük, természetesen trágár megjegyzések és röhögések közepette. Ez sok nőnél olyan nehézséget, komplexust váltott ki, hogy voltak olyanok, akik hét-tíz napig képtelenek voltak bármilyen szükséglet elvégzésére.

A tárgyaláson igen bátran viselkedtek, s nem tudunk olyan esetről, hogy egy női vádlott megtört volna, vagy társai ellen vallott volna. Ellenben tudunk olyan esetről, amikor a női vádlottak, egyedül a női vádlottak, a tárgyalás elején felálltak s a tanácselnök és az ügyész legnagyobb megrökönyödésére bejelentették, hogy a vádiratot csak azért írták alá, mert az ÁVH-n erre őket fizikailag kényszerítették. Ítélethozatal után a nőket közös zárkában tartották, s a zárkában bajtársias viszony, segítőkészség s a nehézségek ellenére jő hangulat uralkodott. A nők több lelki erővel, bizakodással néztek a jövő elé, jobban hittek abban, hogy egyszer minden meg fog változni, kedélyesebbek is voltak s ahol csak lehetett ezt sugározták is kifelé. Egy kellemes visszaemlékezés a Gyűjtőfogházi életből: "1952-1953-ban igen nehéz napokat éltünk át. Ebben az időben a Gyűjtőfogház kisfogházában, mely a halálra ítéltek részére volt fenntartva, tartottak női elítélteket is.

Többek között itt volt bezárva Kéthly Anna, Nagy Imre későbbi államminisztere. Napi foglalkozásuk az volt, hogy a Gombüzemből átszállított gombokat kellett kartonra felvarrni. A gombokat faládákban szállították át az üzemből a Kisfogházba s az őrök minden alkalommal átkutatták a ládákat. Ennek ellenére ügyesen elrejtett levelek jöttek-mentek és még mi általában a külvilág eseményeiről próbáltuk értesíteni a nőket, már amennyit mi akkor tudtunk a világ eseményeiről addig a nők édes csacsogással afelől érdeklődtek, hogy mit csinálunk, ha szabadulunk, vagy hogy van-e közöttünk olyan nőtlen aki szabadulásunk után "sittes" házasságot akar kötni... Szinte más világban éltek. Egy másik alkalommal, 1952 Karácsonyán történt, hogy amikor a felvarrt kartonokat visszahozták a Kisfogházból, az egyik őr odajött hozzánk és halkan, hogy senki ne hallja, odasúgta: "Azt az alsó ládát nézzék meg különösen, hátha találnak benne valamit" s ezzel elkullogott. A ládában a kartonok között egy kis csomagot találtunk, abban küldték a nők a maguk karácsonyi ajándékát: kis szövetdarabokból varrt szívek, rajtuk ráhímezve nevek és jókívánságok, sárga ismerős papírba csomagolt szaloncukor! Úgy látszik, kaphattak cukrot és tejet, ezekből csinálhattak valami szaloncukor-szerű masszát s utána ezt pakolták be, miután más papír nem volt, WC-papírba. Hosszú esztendőkön keresztül ez volt az első karácsonyunk, amikor "ajándékot" is kaptunk. A Forradalom után igen sokan nyugatra menekültek s ahogy a börtönben összetartottak, összetartottak később is.

A könyv adataihoz se fejezet anyagához információkkal többen hozzásegítettek.

SOSEM HALOTTAK ÉNEKE

Oldott hajjal két halott, szegény.
Lágyan simulunk mi a porhoz.
Véres fejünk süt a hold helyén,
A balta zúg, a sas rikoltoz,

De szánk gödréből zúg a remény,
Mély kürtjén a haldoklóhoz...
Oldott hajjal hevertünk este,
A fénynek csak kósza fodra ért,

Hűs dalt a forrás hangja csengve,
Síkos part kövén csak lopva mért.
S már közelinek tűnt mind a messze:
Csillagok hajoltak ajkamért.

Égő csípővel nyiladoztak,
Epedő szirmuk hullt a fáknak.
Míg fejünk körül kiragyogtak,
Gyöngyház kelyhét nézd a virágnak.

Forró párnánkban ringadozz csak,
Mi tavaszt hozunk a világnak.
Oldott hajjal ért a végzet.
Lecsaptak, vittek a halálba.

Azóta a forrás kékebb,
S a vándor nyomunk megtalálja.
Talán az Isten kőbe vésett,
Ott fürj fészkén ring s ég mályva.

Két szerelemre oldott gyermek,
Szólt a halál: ej, de rossz fogás van,
S mint akit balga tette kerget,
Sápadtnak tűnt a ragyogásban.

Hát szálljatok ti egybetettek,
S villámmá váltunk, mint az áram.
Így szálltunk a hegy homlokára,
Hol balta zúg és sas rikoltoz,

Hol sorsunkért a kínhalálra,
Az emberek szíve hordoz.
Hol szétmállt testünk zöld sarára
Fátylat örök szél könnye fodroz.

S mint ezüst tavon bíbor gályák,
Hol a bányák lámpái lengtek,
Mi felvertük az est homályát,
Tajtékos, boldog dalunk csengett.

Dalunk felverte mind a bányát,
Szomjaz és szépül, aki szenved.
Szeressetek minket tavasszal,
Ha sziromhajtó szél kiáltoz.

Véres tetemünk, sorsunk?
azzal Lettünk hasonlók a virághoz,
Hogy megtörtek kínzó vasakkal,
Híven száll dalunk, zeng s imát hoz.

Mondjátok azt, hogy újra hiszek,
Szeretni vágyom mind, aki ölt.
Tegyétek össze kezeitek,
Fiatalodni így fog a föld.

Nászt muzsikálnak sebes vizek,
S körülöttünk minden csupa zöld.
A balta zúg a sas rikolthat.
Virága hull a körtefának.

Kik szerettek, sosem halottak,
Kötöm csokrát a legendának...
Látod kedves, így kidalollak;
Mi tavaszt hozunk a világnak.

Recsk, 1952.


PESTVIDÉKI FOGHÁZ /P. V./
1951. január 1-vel ÁLLAMVÉDELMI KÖZPONT

Budapest II. kerületének Fő utca 60-62 sz. alatti épületét a két háború között építették és a mai napig az ország legmodernebb és leghigiénikusabb fegyintézete. Az épület Fő utcai négyemeletes részében voltak a Pestvidéki Törvényszék helyiségei, míg a Gyorskocsi utcai részben volt elhelyezve az ötemeletes börtönépület. 1944 októberéig csak közbűntényes rabokat tartottak a börtönben és a törvényszéken politikai ügyekkel nem foglalkoztak. A nyilashatalom átvételével a Gestapo rendezkedett be az épület egy részébe és itt tartották fogva egy darabig Bajcsy Zsilinszky Endrét is. Buda körülzárása előtt elszállították a foglyokat Sopronkőhidára.

Buda eleste után a vidéki rendőrség foglalta el, s a közbűntényesek mellett, akik az első három emeleten voltak elhelyezve, háborús és népellenes vádlottakat is tartottak ebben a börtönben. 1949 év nyarán, miután a Markó utcai fogházban túlzsúfoltság miatt több foglyot már nem tudtak elhelyezni, a negyedik emeletet a hűtlenség és szervezkedés vádjával letartóztatottak részére tartották fenn.

Az ötödik emeleten voltak a női foglyok, közbűntényesek és politikaiak vegyesen. Az őrséget az Igazságügyminisztérium hatáskörébe tartozó Börtönügyi Hatóság szürkeruhás őrei látták el, s a bánásmód egészen 1950 közepéig emberséges és tűrhető volt.

A Váci Fegyház átvétele után az ÁVH újabb börtön után nézett, már csak azért is, mert a közben beolvasztott Katpol. -os ügyek elintézése is az ÁVH hatáskörébe ment át. Ugyanakkor a Margit körúti katonai fegyházat feloszlatták, mely részben kicsinek bizonyult a hűtlenség és kémkedés vádjával letartóztatott rabok tartására, részben pedig a szomszédban lévő Ganz Villamossági Gyár terjeszkedésének állt útjában.

1950 decemberében az ÁVH átvette a PV. -t. Az összes nem politikai elítéltet elszállították munkatáborokba és Szegedre, a börtön egy részét a Katonai Ügyészség vette át, míg a másik részét az ÁVH mint Államvédelmi Központot tartotta fenn magának.

1951. január 4-én megkezdték a Margit körútról az ottani rabok átszállítását a Fő utcába. Két hónap múlva a zárkákat úgy feltöltötték, hogy a 8-12 fős zárkákban 25-35 rab szorongott.

Az őrséget a Rákosi őrzászlóalj katonáival, illetve ÁVH-s őrséggel cserélték fel, a régi börtönőröket majdnem kivétel nélkül leváltották. A bánásmód nem különbözött a korábbi Margit körúti, vagy a Vácon alkalmazott bánásmódtól. Az őrség büntetlenül azt csinálta és csinálhatta a rabokkal, amit akart és a végnélküli verések, fenyítések napirenden voltak.

1951-53 között a Katonai Bíróság és az ÁVH befolyása alatt álló Megyei Bíróság futószalagon gyártotta a halálos ítéleteket. Soha nem látott őrjöngéssel ítéltek el mindenkit, akikhez csak a legkisebb gyanú árnyéka is tapadt. Majdnem naponta voltak kivégzések, nemcsak a halálosoknak fenntartott osztályról, hanem máshonnan is hoztak elítélteket, akiket azután itt végeztek ki.

1954 nyarán, főleg Péter Gáborék bukása és sok ÁVH tiszt letartóztatása után ez az őrjöngés kissé engedett, de téves az a közhit, hogy Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt a Katonai Bíróság ítélethozatalában valami változás állt volna be. 1953-ban, sőt még 1954-ben is ugyanúgy gyártották a kémkedési pereket és hozták a halálos ítéleteket, mint azelőtt. Legfeljebb az őrök szadista viselkedésében és a bánásmódban történt enyhülés. Nem mintha erre felülről intézkedés történt volna, az őrök főleg Nagy Imre beszéde után maguktól rájöttek arra, hogy valami nincs rendjén és eltekintve egy-két betegesen szadista őrtől a legnagyobb részük lényeges változáson ment keresztül.

A börtön parancsnokául az ÁVH nem tudott volna kiválóbb embert találni, mint Lehota ezredest, azt a Lehotát, aki Vácott, mint az első ÁVH-s börtönparancsnok olyan szadizmust és terrort honosított meg, melyhez hasonlót a többi ÁVH-s börtönvezető közül is csak kevesen tudtak megvalósítani. Amikor 1954-ben a Kádár-Kállai és a Rajk per vádlottjait azzal szállították be a Fő utcába, hogy onnan szabadon engedjék őket, ugyanaz a Lehota fogadta őket, most legfeljebb mosolyogva, mint annak idején Vácott. Ez a minden emberi érzéstől mentes szadista nem ismert irgalmat, kegyelmet azokkal szemben, akiket "rábíztak".

1955-ben eltűnt, leváltották! A Forradalom leverése után sokak szerint elsőnek jelentkezett, hogy szolgálatait újra, most már új gazdájának Kádárnak ajánlja fel. Kádár jól ismerte Lehotát 1951-52-ből, amikor a váci magánzárka osztályon utasítására alaposan elverték a valamikori belügyminisztert. Amikor 1954 őszén megkapta elbocsátó levelét, ez a szörnyeteg előtte még aláíratott vele egy olyan nyilatkozatot, hogy Kádárt csak egy napra tartóztatták le és hozták be az ÁVH-s Központba. Ítélethozatalban csak 1955-ben történt lényeges változás. Ekkor már olyan bírók is, akik eddig szemrebbenés nélkül elfogadták az ÁVH által meghatározott ítéleteket, ezután már megnézték, hogy kire mondják ki a halálos ítéletet. Sőt, 1956 elején már az is előfordult, mint a Hadapród iskolások perében, hogy a bíró felszólította a zárt tárgyalásra beülő ÁVH-s nyomozókat, tiszteket, hogy hagyják el a tanácstermet.

1956 nyarán, amikor minisztertanácsi döntésre a politikai ügyeket elkezdték felülvizsgálni a PV. -ről is igen sok előzetes letartóztatottat engedtek el. Sokakat aránylag gyorsan és kisebb ítélettel a megüresedett börtönökbe szállítottak. A Forradalom kitörése idején a börtön létszáma erősen lecsökkent, s mivel közel volt a harcokhoz, innen szabadították ki először a rabokat.

A Forradalom leverése után a Katonai Bíróság és az ÁVH Rendőrség újra megszállta az épületet, itt tárgyalták később Nagy Imre és társainak ügyét, és itt is végezték ki őket.

A PV. HATODIK EMELETÉN

(Cs. Z.) Mint anya a megszületett gyermekét, úgy néztük mi is először a katonai börtön ablakából a rácsokkal darabokra szelt felkelő napot. Valóságos levegő zúdult be a cellába, s valamelyik rab elődünktől véres takaró és szalmazsák pihentető alvást ígért. Vizet szürcsölhettünk tetszés szerint a WC kagylójából, a belökött moslék, kanál helyett kézzel megkavargatva is jóllakással kecsegtetett. Az udvaron meredő kémény, a zárkák sokaságából felszüremlő zaj, a villamosok csörömpölése, egy gyár benyomását keltette. Akkor még nem tudtuk, hogy valóban gyár is volt ez a megrettentő háztömb ott Budán a Fő utcában. Csakhogy futószalagjainak végén bitófa, vagy az értelmüket vesztettek szomorú háza állt, s csak a legszerencsésebbeknek a másik börtön.

De előbb még meg kellett aszalnunk magunkat a Halál Szárítóján, azaz a börtön féltő gonddal őrzött hűtlen osztályán, Az Ötödik Emeleten! Néhány szabadabb lélegzetvétel után, a rabruhák batyujával már nevünktől megfosztva, egyszerű számként lépdeltünk felfelé a végtelennek tűnő lépcsőkön. Az Andrássy úti kihallgatás és sikolyok háza után itt nem volt őr, aki ne árasztott volna el szitkokkal, vagy elmulasztott volna csizmájával belénk rúgni. Mindezek után véres-kopaszra nyírtak, sok esetben huszonnégy-órai takaró alatti gubbasztás után, fegyvertusával megagyusztálva, meztelenre vetkőztetve, megnyílt a közös börtöncella ajtaja.

A mennyezetig érő, szürketakarós ágyak tövében, szürke ruhában, szürke arcú emberek ültek. Mikor mély üregű szemükbe néztem, inkább az új áldozat iránti szánalom borúját láttam benne, mintsem az érdeklődés fényét. Fényt?... az nem volt ebben a kriptában, a zsebkendőnyi ablakot beárnyékolta a szemközti fal, és a mennyezeten lévő berácsozott lámpa fénye az emberi párát alig hatotta át. Mindez talán olyan lett volna, mint a világ bármelyik országának börtöne az elmúlt századokban volt, ha a szörnyű éhség nem keltette volna fel sokakban a bennünk szendergő állatot, ha vállszélességnyi hely lett volna az éjszakai nyugvásra, s ülepnyi terület a nappali ülésre.

Nem tudom, vajon az adatok száraz halmaza, vagy lobogó szavak jellemeznék-e jobban ezt a tengődést. De ki tudná megérteni az aggodalmat, a morzsányival nagyobb kenyérért, a csöppnyivel több leveskéért, ha soha nem jutott még eszébe napi életének kalória értékét nyilvántartani. Ki indulhatna meg a levegőért sóvárgók sorsán, ha soha nem volt gondja a ráeső köbméter mennyiségre, és ha nem volt szüksége takarékoskodni a lélegzetvétellel.

A kommunisták nem akartak mártírokat adni az eljövendő Magyarországnak. Az éheztetés, kínzás arra szolgált, hogy a vérbíróság elé kerülők némán hajtsák meg fejüket és akaratuk utolsó fellobbanása ne gyújtson forradalmi tüzet.

Rekkenő nyári hőségben hatvanan voltunk olyan zárkába bezsúfolva, amely legfeljebb húsznak nyújthatott volna lakást. Ha hetenként egyszer elvánszorogtunk szükségleteinket kielégíteni többször nem volt szükség rá a földön fekvő, ülő és élő csontvázak halmaza felett kellett átküzdeni magunkat, minthogy a katonai regula nem engedte meg, hogy napközben ágyainkra üljünk. A kiszámítottan egyenletlenül megosztott kenyér és élelemadag nemcsak arra szolgált, hogy a vegetatív élet legalacsonyabb fokán tartson minket, hanem, hogy irigységet, ellenségeskedést szítson egymás között. A táplálkozás annyira elégtelen volt, hogy fiatal, félévvel ezelőtt életerős emberek maradtak örökre fekve a reggeli ébresztő szavára, végelgyengüléstől. A csontra simult, vagy helyenként ruhaként lelógó bőrnél rosszabbak voltak a víztől felpüffedt, viaszként alakítható lábszárak.

Séta

Orvosi kezelésről Mayer orvos ezredes úr, a mi híres Mengelénk gondoskodott, a halálra ítéltnek nem kell gyógyszer, a többi pedig pusztuljon el elve alapján. A zárkaélet egyhangúságát a vasárnapi húszperces séta szakította meg, a gondosan a szemétdombra hajigált kenyerek megrendezett kísértésével, a mi részünkről ájulásokkal, és testgyakorlás címén porban fetrengéssel. Az őrség számára szórakozást a meztelen vesszőfutások, a nevezetes "szalmarázások" szolgáltatták. Ez esetben a zsúfolt, pállott zárkákban minden berendezést alkatrészeire kellett bontanunk, a törekes szalmát a zsákokból kihányva méretek szerint osztályoznunk. A rend visszaállítását rendszerint e gyakorlat megismétlése követte, naponta többször. A fordítva fölvett téli rabruhánkban, a hátunkra vett rabfelszereléssel, a körbe-körbe tett séták a szalmadombok között, a kirándulásaink voltak.

A személyzet, amely e pokolnál asszisztált, katonai börtönőrökből, tényleges szolgálatukat teljesítő gyalogos katonákból, társaikat eláruló rabokból állt. Gyakran gondoltunk vissza az államvédelmi katonaság celláira, mert a katonai börtön a Dachauk Dachauja, felülmúlta még a szadista ávósok elképzeléseit is. A Rákosi őrzászlóalj még pirospozsgás, paraszt legényeiből pribékké vedlett sorkatonák, a kéjnőkből fegyőrnek előlépett némberek, a hajdani háborús altisztekből és új káderekből toborzott parancsnokok, mindezek mindent elkövettek, hogy növeljék szenvedéseinket. Vargha, Tóth, Szalma nevű altisztek mindenkin túltettek gonoszságban. Míg a titkosrendőrség nagyvonalú volt, sem emberélet, sem engedmény nem sokat nyomott a latban, a katonai fegyőrök a kicsinyes gonoszságban tobzódtak.

A kemence melegét őrző kenyérnél, csak a halálról beszéltünk többet az Ötödik Emeleten. Materiális életünk csupán az étkezés idejére korlátozódott. Amikor megcsörrent a folyosórács előtt a kondér, megelevenedett a zárka. Előkerültek a szalmazsák mélyére rejtett fadarabokból, cérnákból eszkábált mérlegek, a kenyér hajszálnyi pontos szétosztására, a patkóból fáradtságos munkával és vastürelemmel fent kések, csattogtak a csajkák és felragyogtak a fénytelen szemek. Az éhség fizikailag fájt, az egyre zsugorodó izmok, a kiszáradó bőr feszülése, a mind nehezebben dobbanó szív, az élve elszáradás sajátos érzését keltették. Ennél rosszabb az a tudat volt, hogy holnap, hetek múlva, esztendők teltével nem morzsálhatunk nagyobb kenyeret, kanalazhatunk több, ételnek nevezett párolgó vizet. így egyre gyengülőn, lassan már egykedvűen hallgattuk a Margitszigetről beszüremlő jazzt, együtt az akasztófa alatt állók utolsó hörgésével. Már-már azt tartottuk, hogy ahhoz a világhoz, melytől légmentesen elzártak, amely nem tud rólunk, s amelyről mi sem tudunk semmit, ehhez a világhoz semmi közünk sincs már. Nem gyűlöltünk már senkit, éjszakánként a csillagokat néztük az ágyról s hittünk abban, hogy az igazi élet a végtelen és a megtisztult véges találkozásából születik. Kezdtük irigyelni azokat, akiket halálra ítéltek. Egy másik rabtársunk a következőket mondotta el:

A zárkában, amelyben 18-an voltunk, valamikor négy rabot helyeztek el. Az ablakokat csak annyira volt szabad kinyitnunk, hogy egy kis levegő tudjon a zárkába beszivárogni. Meleg napokon úgy ültünk az ablak közelében mint a partra vetett halak, kapkodtunk a levegőért, szinte egymástól szívtuk el a kintről beszüremlett friss levegőt. Kint az őrök hangtalan papucsban mindenre figyeltek, sokszor még suttogni sem mertünk egymással. De mit is beszélhettünk volna? Ügyéről az ember nem beszélt, soha nem tudtuk, hogy akit közénk bedobnak, nem egy beépített áruló-e. Agyunk az éhségtől különben sem dolgozott, gondolataink inkább arra a pillanatra koncentrálódtak, hogy mikor nyitják ki a kis ablakot és a csajkánkba mikor löttyintik bele az esti levesadagunkat.

Soha nem tudtam elképzelni, hogy az éhség ilyen kínzó, fájdalmas érzést tud kiváltani az emberből. Akkor még nem tudtam, hogy őreink tudatosan kínoztak az éheztetéssel, és csak később amikor kikerültem ebből a pokolból és munkatáborba kerültem értettem meg, hogy sokan emberi gyengeségből, az éheztetésből eredő akarat-összeroppanásból hajlandók voltak mindent elismerni és az eléjük tett jegyzőkönyveket elolvasás nélkül aláírni, mikor azzal biztatták őket, hogyha aláírják, akkor más bánásmódban részesülnek és feljavított étkezésben lesz részük. Ó, ezek a szerencsétlenek akkor még nem tudták, hogy ezzel a tettükkel a saját halálos ítéletüket is aláírták, mert a jobb koszt csupán a tárgyalásra való felhízlalást jelentette.

Még a zárkában voltam, amikor egyik társunk a szó legszorosabb értelmében éhenhalt. Horváth Ferenc, volt csendőrfőtörzsőrmester arról volt híres, hogy 2. 06 méter magasságával a csendőrség legmagasabb katonája volt. 1950 augusztusában fogták le a piliscsabai Credo összeesküvési ügyben. Amikor bekerült közénk, már megjárta az Andrássy út 60-at. Ez a hatalmas ember úgy nézett ki, mint a saját árnyéka. Háta meggörnyedt, kezei ügyetlenül lógtak a teste mellett. Amikor Szalma és a többi pribék megtudta, hogy az öreg katona valamikor csendőr volt, akkor elhatározták, hogy nem adnak neki enni. "Itt fogsz megdögleni rohadt zsandár" ismételgette Szalma, és fenyegetése be is következett. 1951. karácsony elején, azután, hogy tizennégy napig csupán kenyerének egy részét adták be, az öreg csendőr éhenhalt. Sokan próbálták saját részüket átadni annak ellenére, hogy az őrök ezt megtiltották és vigyáztak, hogy senki ne juttathasson valami élelmiszert Horváthnak. De erre nem is volt szükség, mert az öreg csendőr visszautasított minden feléje nyújtott élelmiszert. Nagyon jól tudta, hogy aki adja, annak is kevés az amit kap. Amikor észrevettük, hogy meghalt és kikopogtunk, akkor az őrök ránkrohantak és elkezdtek agyba-főbe verni, mintha mi lettünk volna felelősek Horváth bajtársunk haláláért.

KL. a következőkben emlékezik vissza Fő utcai ÁVH Központ ötödik emeletén történt eseményekre:

Egy 10 méter hosszú, 3 méter széles cellában 60 fogoly. Köztük 29 halálraítélt. Egy 5 méter hosszú és 3 méter széles cellában 27 fogoly, köztük 18 halálraítélt.

A cellákban emeletes ágyak vannak. Három ágy egymás felett. Egy ágyban hárman fekszenek. De boldog ember az, aki ágyra kerül. A foglyok nagy része az ágyak között alszik. Ketten az asztal tetején, a többi éjjel csak ülni tud az ágyak szélén.

A táplálék mennyisége és minősége a náci haláltáborok színvonalán mozog. Egyik nap 25 dkg. kenyér, másik nap 33 dkg. Háromszori adagolásban, naponta kb. 1 liter leveses ételt adnak. Van aki egy éve már itt van, van, aki csak néhány hónapja. Aki régebben van itt, alig támolyog. Az öregebbeket úgy kell az újonnan érkezetteknek a szükségletre támogatni, vagy ölben vinni.

Mindnyájan csíkos rabruhában vannak. Fejük kopaszra van nyírva. Akit idehoztak, jóllehet még kihallgatáson sem volt, az ügyész elé sem került és bíró előtt sem állt még, máris beöltöztetik és kopaszra nyírják. Nevüket nem szabad egymásnak megmondani. Tóth Péter törzsőrmester közli velük: "Jegyezd meg, te rohadt fasiszta, hogy ezentúl nem vagy ember, hanem csak egy szám! " Nevünknek kezdőbetűjét és egy háromjegyű számot kapnak. Hogy ezt el ne felejtsék, néhány rúgással teszi Tóth Péter emlékezetessé a névtelenítő ceremóniát.

Ezután, ha kihallgatásra hívják őket, csak a kezdőbetűn és számon keresik őket a cellában. A pokrócot a fejre kell borítani és az őrök így vezetik a kihallgatószobába, hogy semmit és senkit ne láthassanak.

A rabélet itt azonban nem egyforma és egyhangú. Az őrség naponta többször gondoskodik a szórakoztatásról. Turkán főtörzsőrmester beszól a cellába: "Ercsibe almáért! " Erre villámgyorsan pokrócba kell rakni az összes rabholmit. A bátyú a vállra kerül és megindul a szomorú menet a szűk helyen körbe-körbe, órákon át esetleg egész éjjel. Turkán közben megkérdezi: "Megérkeztek? " Ha azt válaszolják, hogy megérkeztek, Turkán további parancsot ad: "Térjenek vissza Budapestre! " Ha azt válaszolják, hogy még nem érkeztek meg, akkor Turkán biztatja őket: "Siessenek, mert még vissza is kell menniök! " És folytatódik kimerült állapotban a körséta. Aki összeesik, azt Turkán csizmájával felrugdalja.

Varga Mátyás törzsőrmester inkább a "kairói menetet" szereti. Ki kell fordítani a rabruhát, fordítva felvenni. A pokrócot a fejre borítani, mint az arabok a burnuszt, így kellett Kairóba menni. Közben gúnyosan biztatja őket: "Siessenek, mert Kairó nagyon messze van! "

Tóth Bálint őrmester nem szereti a tömegjeleneteket, ő egyet-kettőt kiszemel a foglyok közül, rendszerint halálraítéltet. Parancsot ad, hogy a börtönfolyosón feküdjenek hasra. Letesz a földre egy kis papírdarabot. Ezt kell hasoncsúszva körbefújni a folyosón. Aki kidől, azt kézzel, lábbal megveri, mert "megtagadja a parancsot".


MARKÓ UTCAI BÖRTÖN

Budapest legrégibb börtönépülete, egybeépítve a Budapesti Ügyészség és Bíróság épületével. Az 1800-as évek végén épült négyemeletes épület egy egész háztömböt foglal el. A börtönrész kapuja a Markó utcára nyílik, innen kapta a börtön a nevét. A két háború között a rendőrségi kihallgatások után itt tartották vizsgálati fogságban a letartóztatottakat, itt ítélték el őket, s innen szállították el azután a kőbányai Gyűjtőfogházba vagy más vidéki intézetekbe. Eltekintve egy-két esettől, a Markó utcában csak közbűntényeseket ítéltek el, politikai perek csak a háború utolsó esztendeiben fordultak elő.

1945 után a Markó utcai börtön lett a népidemokratikus igazságszolgáltatás központja.

Itt tárgyalták elsősorban, és a hozott halálos ítéleteket is itt hajtották végre háborús és népellenes ügyekben. Itt végezték ki többek között Szálasit, kormányának tagjait, Imrédi Bélát stb. Már 1946-ban a börtönt annyira feltöltötték, hogy a kb. 700 főre épült börtönben 1800-2000 rab szorongott. Egy cellában, ami 6-7 főre volt méretezve 30-35 rabot tartottak. Rosszabbodott a helyzet 1948 őszén, amikor az ÁVH a Rajk üggyel kapcsolatban kisajátította a börtön harmadik emeletét. Ekkor már egy cellában 45-60 ember volt összezsúfolva, se leülni, se lefeküdni nem lehetett. A búz, a piszok olyan katasztrofális volt, hogy egy éjszaka elegendő volt arra, hogy valaki valamilyen fertőző betegséget kapjon. A koszt kevés és rossz volt, egyedül a naponta beadott kenyér minősége volt jobb, mint a többi börtönben. Tetű, poloska hemzsegett a zárkákban, irtása egyszerűen lehetetlen volt, mert közben nem tudták a rabokat máshová elhelyezni. A börtönőrség a kirendelt ÁVH részleg kivételével emberségesen viselkedett, a legtöbbjük régi börtönőr volt.

A T-alakú börtön négy emeletét egy körbefutó folyosó, az ún. "treppni" kötötte össze. Minden emelet között drótháló volt kifeszítve, nehogy valaki leugorva öngyilkosságot tudjon elkövetni. Az ajtók a szabványos börtönajtók voltak, zárakkal, biztonsági zárakkal, az ún. kutyákkal, egy kb. 30 X 30 cm-es kis ablakkal az étel beadására. Az ablakocska felett egy kis kerek kémlelőnyílás a "cirkli" volt, melyen keresztül az őrök ellenőrizték a zárkák lakóit. A földszinten voltak az irodák, itt voltak elhelyezve a házi tisztogatási munkákat végző rabok zárkái, és itt volt elhelyezve Rusztin ÁVH őrnagy vezetésével egy ÁVH-s nyomozó kirendeltség is.

Az első emeleten legnagyobb részben a közbűntényesek zárkái voltak. Jellemző volt az akkori időkre, hogy míg a politikaiaknál éheztek, addig a közbűntényeseknél halomra állt az étel. Részben kívülről kapták, részben a munkára kijáró "haverok" hozták be munka után. A második emeleten a politikaiak voltak, itt is még a börtönőrök látták el a szolgálatot, de ÁVH-s felügyelet mellett. A harmadik emelet az ÁVH külön osztálya volt, itt tartották azokat a rabokat, akiket az Andrássy út 60-ban már kihallgattak s vagy további kihallgatásra vagy tárgyalásra vártak. Ugyanis a Központ pincéi úgy tele voltak letartóztatottakkal, hogy ott már nem volt több hely, ezért vették át a börtön emeletét saját rabjaik részére. A harmadik emeleten voltak az ún. "kényes ügyek vádlottai, mint például a Rajk per, a Mindszenty per vádlottjai, s nem utolsó sorban Kádár és társainak csoportja.

Ezen az emeleten az őrség civilruhás ÁVH-s nyomozók látták el, s rajtuk kívül az emeletre senkinek nem volt szabad belépni. Még a kosztot is ők adták be a zárkákba, és a tisztogató eszközöket is ők cserélték. Míg a börtönőrök szürkés-piszkos lötyögő egyenruhában a derékszíjon lógó, sokszor üres pisztolytáskával látták el a szolgálatot, addig a harmadik emelet őrei civilben, feltűrt ingujjal, s a derékszíjba bedugott pisztollyal vigyáztak a rájuk bízott őrizetesekre. Valahányszor erről az emeletről rabokat vittek el, vagy újakat hoztak, az egész börtön rabjainak, őreinek el kellett tűnnie. A folyosókon tisztogató rabokat bezárták a celláikba, a börtönőröknek be kellett menni az irodájukba. Senkinek nem volt szabad látnia, hogy kit hoznak, vagy kit visznek a harmadik emeletről. Nagy volt a bizalom a két börtönszemélyzet között. A negyedik emelten voltak elhelyezve a nők, politikaiak, közbűntényesek vegyesen. Itt is a rendes börtönőrök látták el az őrzést.

A Forradalom előtti időkben az ÁVH kiürítette a Markó utcai részlegét, és az egész börtön újra az Igazságügy vezetése alá került. A Forradalom leverése után, de főleg 1957 elején ebbe a börtönbe szállították a Forradalomban résztvett szabadságharcosokat, és a legtöbb halálos ítéletet újra itt hozták.

MARKÓ UTCAI ÁVH NYOMOZÓ KIRENDELTSÉG:

A Markó utcai börtön földszintjén elhelyezett ÁVH nyomozó részleg, egyike volt az ÁVH leghírhedtebb, és legembertelenebb csoportjának. Az első időkben kizárólag háborús és népellenes ügyekben letartóztatott egyének ügyeivel foglalkoztak. Később, 1951 után már összeesküvések és hűtlenségi perek vádlottai is megjárták ezeket a szobákat. A részleg vezetője RUSZTIN Gábor ÁVH őrnagy volt, egyik helyettese Óvári Sándor nyomozó. Ezek a legnagyobb részt lelki nyomorékok a középkor legvéresebb kínzásait rendkívüli leleményességgel párosították a modern technika vívmányaival.

Itt működött a "Szép Magda" is. Ennek az ÁVH-s nyomozónőnek az a különleges módszere volt, hogy egy csábító pongyolában odaállt a hátrakötözött kezű tehetetlen fogoly elé, aztán kéjelegve széttárta a pongyoláját, megmutatta, hogy remek alakján más ruhadarab nincs. Aztán a férfinyomozók védelme alatt egy asztalhoz állította a szerencsétlent, saját kezűleg gombolta fel a nadrágját, vette ki a nemiszervét, s egy üvegcsövet tolt bele, amit azután a szadizmus gyönyörétől vonagló arccal egy gumibottal tört szét benne. A férfinyomozók a női foglyokat kezelték, gumibotok benyomásával roncsolták szét a kezükbe került asszonyok és lányok belső szerveit (B. L.).

Egy másik rabtársunk F. Gy. a következőkre emlékszik vissza: "Méltó társa volt Rusztinnak Óvári Sándor nyomozó. A Dzerzsinszky Akadémiáról "tapasztalatcsere" nyomán szerzett élenjáró kínzási módszerekkel csikart ki beismerő vallomásokat. Egy társamat gúzsba kötözték, térde alatt botot húztak keresztül, melynek két kiálló végét két összetolt íróasztalra fektették, majd ide-oda pörgették melyhez gumibot ütésekkel adtak lendületet. A kínzások alatt a szerencsétlennek fejére gumi gázálarcot húztak, hogy a fájdalmas jajkiáltásokat ne lehessen hallani. Több társamat hasrafektették és térdben meghajlított felfelé néző talpaikat dagadtra verték.

Egy Németh József nevű óbudai cellatársamat annyira megverték, hogy a végén csak dadogni tudott. Kovács István somogycsurgói hadirokkant négykézláb, kúszva jött be a zárkába, mert járni már nem tudott. Bennünket a külvilágtól és a többi rabtól teljesen elzártak, hogy ne lássák a kínzások nyomait rajtunk. Nem volt egy darab szappanunk, nem volt ivóbögrénk, váltó fehérneműnk, ruhában, véresen, koszosan fetrengtünk a bűzös szalmazsákon. A koszt, amit kaptunk a mosléknál is rosszabb volt. Reggel kihallgatásra elvitt cellatársaim, akik este megkínzottan visszajöttek, az ebédet és a vacsorát összeöntve egy csajkában kapták. Egyiken-másikon a véres ing cafatokban lógott. Nehéz izzadságszag és hörgés töltötte be állandóan a zárkát.

Kint hangzatos plakátok hirdették: 'Miénk az ország, magunknak építjük!' Úgy látszik Rusztin és társainak más elképzelései voltak az országépítést illetően. "

"HOLNAP"
(Váradi Péter álnéven írta fejben a Fő utcában.)

Merre bolyongok, ha megrohad a fészkem
és eljön az ősz?
Hol kapok lángot és szent parazsat
ha rámtör a fagy?

Lesz-e majd friss dal a zúzlepte fákon,
ha megjön a tél?
Lesz-e majd odvam, ad helyet az ég,
vagy zörgő avarba lever majd a jég?

Fel tud-e törni zenitre a szárnyam
vagy megfojt a köd?
Nőnek az árnyak, az ég deret önt,
Hűvösödnek az éjek, s nincs válasz csak csönd!

T. ZS.


GYŰJTŐFOGHÁZ ÁLLAMVÉDELMI BÖRTÖN

A negyvenes évek végén így kezdődött egy börtönnóta:

Markó még megjárja
PV-nek nincs párja,
Sorsod még ott tűrhető,
De aztán meglátod
s a szádat eltátod,

"Vigyázz indul a Gyűjtő! "
Ott aztán moroghatsz,
Poloskát fogdoshatsz
Míg le nem telik a knaszt. (büntetés)

Ez a kis dal, amelyet széltében-hosszában fújt akkor minden letartóztatott, igen jellemzően mutat rá a különböző börtönök viszonyaira. Tény, hogy a Gyűjtő sohasem volt népszerű, míg a Markot mindenki átmeneti helynek tekintette, ahol a fegyelem majdnem a nulla volt és a kintről való étkeztetés a vizsgálat ideje alatt meg volt engedve. Addig a PV, ebben az időben a közbűntényesek paradicsoma volt. Most 1945 és 1948 közötti időkről írunk. Később jött az ÁVH és mindenhol minden gyökeresen megváltozott!

Budapest X. kerületében a Kozma utcában építették fel Magyarország legnagyobb fegyintézetét. A két csillag alakú börtön három szárnyában összesen 3. 000 rabot tudtak elhelyezni, valamint a hozzátartozó Kisfogházban további 400-t. Valójában sokkal több rabot tartottak itt, miután a kétszemélyes zárkában legtöbbször 4-6 rab is szorongott.

1950 tavaszán, miután az ÁVH átvette a Váci Fegyházat, a Gyűjtőből a súlyos politikai foglyokat Vácra szállították, a kevesebb időre elítélteket pedig Szegedre, Veszprémbe, Sátoraljaújhelyre és néhány újonnan felállított munkatáborba. Ebben az időben a Kisfogházban csak a halálraítéltek, az első emeleti zárkákban pedig az elítéltekből felállított mérnöki iroda működött.

1951-ben az ÁVH átépítette a rabokkal a kórházat, ahol főleg prominens elítélteket helyeztek el: Mindszenty hercegprímást, Grösz érseket, Kéthly Anna képviselőnőt stb.

1953-ban felépült a "Kisszálló", a mérnöki iroda, ahol körülbelül 300 rab volt elhelyezve.

A Gyűjtőfogház nevében viselte a rendeltetését. A háború előtt és közvetlenül a háború utáni időkben ideszállították az első fokon elítélt rabokat. Innen azután ítéletüknek megfelelően továbbszállították őket valamelyik fegyintézetbe. Általában a hosszabb ítélettel rendelkezőket itt nem tartottak, csak a fogházhoz tartozó, de külön részt képviselő Kisfogházban. Itt voltak 1949 februárjáig az 1920-1945-ös idők politikusai, írói, művészei és természetesen a régi honvédség tagjai, akiket háborús és népellenes váddal hosszabb börtönbüntetésre ítéltek. 1948 őszétől kezdve ugyancsak ideszállították azokat, akiket a Népköztársaság megdöntésére irányuló bűncselekményért ítéltek el. A Kisfogház szomorú történetéhez tartozik az, hogy 1945-től kezdődőleg itt tartották a legtöbb halálra ítéltet és itt történt a legtöbb kivégzés. A T-alakú épület hosszanti szárnyában elhelyezett cellák egy részében voltak a halálosok elhelyezve, míg a velük szemközti zárkákat alakították át siralomházzá.

A fogház osztályvezetője egy Mihalicska nevű őrmester volt, aki embertelen magatartásával beírta nevét sokszáz fogoly emlékezetébe. Ez a Mihalicska, aki a háború éveiben egy szélsőjobboldali lap rikkancsa volt, Bolgár törzsőrmester ítéletvégrehajtó után valószínűleg a legtöbb kivégzésen vett részt. "Kiváló" érdemei elismeréseképpen az ÁVH átvette és egészen alhadnagyi rangig vitte fel. A Forradalom alatt eltűnt, állítólag Angyalföldön felismerték és agyonverték.

1951. május 5-én az ÁVH megszállta a Gyűjtőfogházat, az őrség néhány szadista tagját beöltöztette ávéhás egyenruhába, a többieket más fegyintézetekhez vezényelték át. Az új parancsnok Bánkúti Antal ÁVH-s százados lett, aki Péter Gábor belső köréhez tartozott. A valamikori ózdi vaskovács felszedett valami "kultúrát", de ennél sokkal többet azokból a tudományokból, amit a KGB-s előadók a Dzserzsinszky Akadémián, Moszkvában a fejébe vertek. Megtanulta, hogy mindenki fasiszta, aki a kommunizmus ellen van, s miután a fasiszta nem ember, így nem is kell kímélni. Igyekezett is ehhez a tanításhoz tartania magát. Két és fél évig tartott az uralma amit csak elvtársának Lehota ezredesnek váci terrorjával lehet összehasonlítani. Azután őt is elkapta a kommunizmus egymást verő gépszíja s hosszú éveken keresztül elmélkedett rács mögött, hogy érdemes volt-e az ózdi vasgyár kazánműhelyét az ÁVH őrnagyi egyenruhával felcserélni.

Az átvétellel a börtönben minden megváltozott. A régi börtönőri bánásmódot az ÁVH pincék szokásos brutalitása váltotta fel, a verések, bevasalások napirenden voltak. Bánkúti és politikai tisztjei, Kovács százados, Tüske főhadnagy és társaik előljártak "jópéldával" beosztottjaik előtt.

A különböző üzemekben a normákat, munkaidőt felemelték, így a hajlított bútorüzemben a napi szék-termelést 50 %-kal növelték. A börtön létszáma hetek alatt 2000 fölé emelkedett, s főleg a bal csillag zárkáiban az átlaglétszám 4 fő volt.

Ettől a naptól kezdve minden kapcsolat a külvilággal megszűnt, a börtönt a szó legszorosabb értelmében légmentesen elzárták a külvilágtól. Minden törvény által biztosított kedvezményt eltöröltek, így sem levélírás, sem beszélő, valamint az évente kétszeri csomag beadás is megszűnt. Több mint három évig szülő nem tudott gyermekéről, feleség férjéről, s ugyanúgy senki nem tudott semmit a kint élő hozzátartozóiról.

A név megszólítást eltörölték, mindenki egy szám lett, amit a csíkos rabruha mellrészén kellett viselni. Mindenkit kopaszra nyírtak s a zárkából elkoboztak minden személyi dolgot, mint tűt, ceruzát, könyvet vagy bármilyen saját fehérneműt. Sok helyütt elvették a fogkefét, fogkrémet is, mondván, hogy arra úgy sem lesz már szükségünk! A börtön területén mindennemű érintkezést, beszélgetést rab és rab között megtiltottak. Az őrök előtt csak fejet hajtva, kalapot levéve volt szabad megállni, ha valaki egy őrt megpillantott, akkor azonnal le kellett vennie a sapkáját, befordulni a falhoz s addig várni, míg az őr elhaladt mögötte. Ami ma is érthetetlen, de megtiltották azt is, hogy az ember nyíltan szembenézzen az őrrel. Talán rossz volt a lelkiismeretük?

A koszt elképzelhetetlenül siralmas és kevés volt. Az új intézkedések meg is tették a hatásukat, pár hónap múlva a rabok nagy része úgy legyöngült, lesoványodott, hogy nagyon emlékeztettek a bergen-belseni rabtáborok csontra soványodott rabjaira.

Bánkúti úgy látszik tökéletes munkát végzett, a Központban meg is lehettek vele elégedve, mert előléptették őrnaggyá. Alig varrta fel az új aranycsillagos vállpántjait, amikor valami olyan történt, ami nemcsak hogy megzavarta eddigi parancsnoklását, hanem felsőbb utasításra le kellett vennie az új őrnagyi csillagot s visszavarrni a régi századosi váll-lapokat. Ezt a változást egy rabtársunk Karácsony Szilárd okozta, ki egy szép nyári napon megunta Bánkúti uralkodását, s egy alkalmas pillanatban egy ÁVH-s teherautó alá kapaszkodva kikocsizott a börtön kapuján és örökre búcsút mondott a börtönvilágnak. (Karácsony Szilárd szökését lásd a Szökések c. fejezetnél.)

Bánkúti számára a szökés egyszerűen elképzelhetetlen volt. A Gyűjtőfogház abban az időben Magyarország legjobban megerősített börtöne volt, ahol nemcsak magas falak, drótakadályok, őrtornyok, hanem az a tudat, hogy minden őr pisztolyt vagy géppisztolyt visel, amit jogában van bármikor használni, szinte lehetetlenné tette magát a szökés gondolatát is. Az elképzelhetetlen mégis bekövetkezett. Felfedezték, hogy egy rab hiányzik. Bánkúti őrjöngése nem ismert határt. Egy rabtársunk SzJ., aki végig élte ezt az őrjöngést, így emlékezik vissza a történtekre:

"1952 június első napjaiban történt, amikor egy 5 tonnás ÁVH-s teherautó állt be a lakatosműhely elé, hogy a pótkeréktartót újra hegesszük. Karácsony Szilárdot kaptam segítségül, aki segédfűtő volt a kazánházban. A munka befejezése után visszamentem a lakatos műhelybe, az autó Mihalicska alhadnaggyal, aki kocsikísérő volt, elhagyta a börtön területét. Déli tizenkettő tájban, épp ebédosztás előtt, valaki átjött a kazánházból s kissé idegesen közölte, hogy nem találják Karácsony Szilárdot. Nem kellett sokat törnünk a fejünket, míg rájöttünk, hogy Szilárd az ÁVH-s teherautón kiszökött a börtönből, méghozzá bebújhatott az első ülés mögötti részbe, pontosan Mihalicska mögé. Úgy csináltunk, mintha nem tudnánk semmiről, utóvégre nem a mi kötelességünk, hogy egy másik rabot szemmel tartsunk. Délután három óra tájban azután az őrségnek is feltűnt, hogy Karácsony hiányzik. Erre azonnal lezárták az egész börtönt s bennünket, akik Karácsonnyal együtt dolgoztunk, így a lakatos műhely és a kazánház beosztottjait vagy két tucat őr kíséretében felkísértek a bal csillagközépbe.

Az épület közepén ott állt Bánkúti, feltűrt ingujjban, szétvetett lábakkal, egy csomó más ÁVH-s tiszt és vagy 30 őr kíséretében. Először a két fűtőt, Darvas Pistát és Kohlman Karcsit akinek a bátyját kivégezték vették elő, s elkezdték verni őket, hogy nemcsak hogy tudomásuk volt a szökésről, hanem abban segítettek is. Hiába tagadtak, a 30 őr ütötte-verte őket, ahol csak lehetett. Darvasnak, aki mint fiatal hadnagy a háború végén egy súlyos sebesülés következtében elvesztette az állkapcsát, főleg az arcát verték s rúgták, miután tudták, hogy ez a testrésze kétszer olyan fájdalmas. Nem tudni, mi lett a vége a verésnek, ha az addig szenvtelen arccal néző Benedek ÁVH-s orvosőrnagy alias Mengele nem figyelmezteti Bánkútit, hogy egyelőre jó lesz abbahagyni, mert ha tovább folytatják akkor mindkettő belehalhat a sérüléseikbe. Benedek nem akart jó fiú lenni, nem is volt a természete, de a következményekre gondolt, és nem akart semmilyen Bánkúti féle magánakcióba keveredni. Ekkor már Darvas és Kohlman eszméletlenül feküdtek, mindkét test egy vér volt s valóban úgy látszott, hogy Benedek figyelmeztetése már későn jött. Utána Bánkúti bennünket vett elő, akik a lakatos műhelyben dolgoztunk, és főleg engem kezdtek verni, miután Karácsony velem együtt dolgozott a teherautón. Hiába mondtam, hogy fogalmam sem volt, hogy Karácsony mit tervezett, hogy megszökött-e vagy sem, nem használt. Ütöttek-verte gumibottal, kézzel, szíjjal, amivel csak tudtak.

Egy ÁVH-s tiszt, akit az ÁVH központból küldtek ki, hosszú hegyesorrú cipőjével a szememet kezdte rugdosni s nem tudom mi lett volna a szemem vége, ha nálam meg az egészségügyi főtörzsőrmesternő, alias "Hóledérke" nem jön a segítségemre. Mikor látta, hogy már nem mozgok, akkor leállíttatta a verőlegényeket s abbahagyatta a verést. Persze az ÁVH ezzel még nem zárta le az ügyet, még aznap éjjel mindnyájunkat beszállítottak az Andrássy út 60-ba, ahol tovább folytatták a kihallgatásokat. Amikor az őrök s a kihallgató ÁVH-sok meglátták az összevert fejemet, feldagadt arcomat, s félig kifordult szememet, még ezeknek a verésekhez, kínzásokhoz hozzászokott legényeknek is sok volt, ahogy kinéztem. "Na az anyja istenit, mondta az egyik, magát mester alaposan kikészítették. " A kihallgatómnak is elment a kedve, hogy belém rúgjon vagy megüssön, ami különben hozzátartozott volna a kihallgatás módszeréhez, s így a jegyzőkönyv sem tartalmazott semmilyen súlyosbító körülményt. Vagy tíz napig tették fel mindennap ugyanazt a kérdést, s mikor látták, hogy az egész kihallgatás reménytelen, visszavittek bennünket a Gyűjtőbe.

De a szökéssel és a műhelyek rab dolgozóinak megverésével még nem ért véget Bánkúti őrjöngése. Parancsot adott az őrségnek, hogy a fegyház összes elítéltjét példamutatás céljából verjék végig. Ami ezután következett azt egy másik rabtársunk így írta le:

"Gombüzemben dolgoztam s jóval a munkaidő befejezése előtt azt láttuk, hogy minden őrtoronyban megkettőzik az őrséget, és az üzemben is géppisztolyos őrök jelennek meg. Láthatólag mindenki idegesen viselkedett. Szökésre nem gondoltunk, inkább arra, hogy valami nagy kutya jön megszemlélni bennünket, mert ilyenkor szoktak nagy felhajtást csinálni. Sok időnk nem volt a töprengésre, mert egyszerre leállították a gépeket, bennünket sietve tereltek fel az osztályokra, ahol szintén nagy volt az izgalom. Az egyik főházi odakerült mellém, s az izgalomtól remegve odasúgta: "Nagy a balhé, valaki megszökött! " Amint ránkcsapódott a zárka ajtaja, összenéztünk s szinte éreztem, hogy mindannyiunk gondolata egy, bármi is történjék velünk, csak az illetőnek sikerüljön a szökés. (Csak másnap tudtuk meg, hogy Karácsony Szilárd lépett le.) Nem telt el egy félóra, amikor a folyosókról az ablakokon keresztül ordítozást, kiabálást hallottunk, s nemsokára hörgő, artikulátlan hangokat. Valakit verhettek, mert időnként hallani lehetett amint fel-felordít: "Ne, ne bántsanak, nem tudok semmit, " majd újra üvöltés, s ez ment sokáig. Azután egyszerre csend lett. Nem sokkal később újra kezdődött, most már mások üvöltöttek, másokat verhettek.

A zárkánkban némán, szinte visszafojtva a lélegzetünket, ültünk s vártunk. Nem emlékszem, hogy egy félóra vagy órák telhettek el, amikor a felettünk lévő emeleten egyszerre csak nyitni kezdték a zárkákat, s valamelyik őr beordított, "kifelé rohadtak! " Majd ütések, verések csattanásait hallottuk, valakik ordítoztak, valaki kétségbeesetten üvöltött, s a körbefutó folyosó deszkáin, treppni-ken, rohanó emberek zaját hallottuk. Pár perc múlva lentről a földszintről jött fel ugyanaz a kétségbeesett kiabálás. Az egész osztály szinte remegett a kiabáló, rohanó emberek zajától. Ez a zaj mindjobban közeledett a mi zárkánkhoz is. Nem tagadom, végigfutott rajtam az a gondolat, hogy most nyírnak ki, most végeznek ki bennünket. A koreai háború idején sokszor gondoltunk erre a lehetőségre, sőt merem állítani, sokan el voltunk szánva arra, hogy bármilyen formában jelentkezne is a háború ezek előbb szemrebbenés nélkül kinyírnak bennünket. Egyszerre kivágódott a zárkaajtó, az ajtóban ott állt magából kikelve, a zubbonyát félig letépve az egyik őr, akit palócos tájszólásáért csak "palócnak" hívtunk. Mielőtt bármit is mondhattunk volna, beugrott a zárkába, a kezében lévő gumibottal el kezdett verni maga körül s habzó szájjal ordított, hogy kifelé. Szinte egymást lökve ugrottunk ki, a zárkaajtó két oldalán ott állt két másik pribék, s a következő pillanatban értek az ütések jobbról-balról. Rohantunk ahogy csak bírtunk, neki a lépcsőnek s szinte tízesével vettük a lépcső fokokat. Amikor leértünk a földszintre ott várt Bánkúti és egész őrsége.

A folyosó teljes hosszában, két sorban úgy álltak fel, hogy a köztük elrohanó rabokat mindkét oldalról ütni tudják. Az egyik gumibotot, a másik a derékszíját, a harmadik valami fahasábot lóbált, s Bánkúti eszeveszett ordítozása és biztatása közben ütötték-verték a két sor között elrohanó rabokat. Fiatal lábaim soha úgy nem vittek előre mint akkor, de így is, hol innen, hol onnan csattant valami a hátamon, a fejemen. Előttem szegény K. bácsi próbált rohanni, de 70-en felül már nem igen bírja az ember, főleg ha éveken keresztül alig adnak enni. Feje, háta, csupa vér volt, a rohanásban megbotlott, s a következő pillanatban előre esett. Mintha erre vártak volna, Berkes, ez az emberbőrbe bújt vadállat neki esett, csizmájával akkorát rúgott bele, hogy a kis öreg szinte csúszott előre a fényesre tisztított betonon. Megtorpantunk, hogy felemeljük, de Berkes és valamelyik másik akkorát ütött ránk, hogy mi is térdre estünk. Felugrottunk, sok időt nem hagytak, rohannunk kellett tovább, végig az ordítozó, ütő ávósok között.

A sor végén újra fel kellett rohannunk a lépcsőn, vissza a zárkánkba, ahol a "palóc" várt, mégegyszer végigvágott rajtunk, majd ránkcsapta az ajtót. Kívül még sokáig zengett az épület, a rohanó rabok fájdalmas kiáltása összekeveredett az őrök megzavarodott üvöltözésével. Bent a zárkában összenéztünk, még lihegtünk a rohanástól, a rabingünkön átütött a vér, nem volt rajtunk egy tenyérnyi hely sem, ami ne lett volna kék-vörös. Csak álltunk és néztük egymást. Végre B. Laci szólalt meg: "Ezt is meg kellett érni! Ezt se könyvekből, se mások elbeszéléséből soha nem hittem volna el. " Laci újságíró volt.

A tömegveréssel még nem ért véget a megtorlás. Éjszaka folyamán megrohanták a zárkákat, a véresre vert rabokat kizavarták a folyosóra s a zárkát kutatás címén felforgatták. A szalmazsákokat kiürítették a padlóra, mindent egy csomóban hánytak, majd mindenkit visszazavartak, s hogy nehezebb legyen rendet csinálni, leoltották a lámpát. Másnap reggel rendesen ébresztettek 6 órakor, s mintha mi sem történt volna, zavartak le mindenkit munkára.

Ennek a tömegverésnek hatására valami végbe ment az emberekben, rabokban, őrökben egyaránt. Mi rabok rájöttünk, hogy nem éltünk illúziókban, amikor feltételeztük rabtartóinkról, hogy szemrebbenés nélkül kiirtanának bennünket, ha arra kerülne a sor. Mindegy, hogy ezren vagy tízezren vagyunk. Ez valahogy keményebbé tett mindenkit. (Akkor még nem is sejtettük, hogy ez még csak a kezdet, s alig két hét múlva hasonló tömegverésben lesz részünk a "káposzta-csata" alkalmával,) De történt változás az őröknél is. Akármilyen elvadított is volt néhány, sokakban valami felébredhetett amikor a szerencsétlen, véresre vert öregeket kellett látniok, amint félig eszméletlenül vonszolják fel magukat a lépcsőn. Voltak, akik ettől kezdve megváltoztak, voltak, akik eltűntek örökre, mert leszereltek, ezeknek elég volt egyszer s mindenkorra az aranygombos, tányérsapkás világból. A tömegverés után valami vigaszban is volt részünk, amikor megtudtuk, hogy a szökés miatt Bánkútit lefokozták századossá, s Mihalicskát, ezt a szenvtelen szadistát felsőbb parancsra bevasalták, s ott üvöltött két órán keresztül a készültség ajtaja előtt. Azt a Mihalicskát, aki mestere volt a behúzásoknak s aki büszkén hirdette, hogy felfedezte a csavar behúzás módszerét, ami jobban megfeszíti a láncot s így jobban belevág az emberek láb és kézhúsába.

Sztálin halálával a börtönökben nem történt sok változás, így a Gyűjtőben sem. Senki nem tudta, hogy ki lesz az új főnök Moszkvában, s ki lesz Budapesten. Rákosi helyzete, legalábbis a börtönből ítélve, megingathatatlan volt. Egy tavaszi napon valaki azt a hírt terjesztette, hogy Rákosi lemondott s Nagy Imre lett az új miniszterelnök. Ebben az időben, jóformán senki nem tudott közelebbit Nagy Imre személyéről. Évek óta elzárva a külvilágtól nem tudtuk, hogy mi megy végbe a kulisszák mögött a hatalomért folyó harcban. Látszatra semmi sem változott s nekünk raboknak Nagy Imre vagy Rákosi ugyanazt a Moszkvából visszatért kommunista pártfunkcionáriust jelentette.

Véleményünk azonban gyorsan és gyökeresen megváltozott azon a forró nyári vasárnapon, amikor a délutáni órákban egyszerre valami beszéd foszlányát hozta felénk a szél. Ez volt az első eset, hogy mindnyájan hálásak voltunk a börtön előtt felállított s állandóan bömbölő hangszóróknak. Nem tudtuk, hogy ki beszél, de valaki igazságtalanságról, törvényellenességről beszélt, s valaki bírálni merte a Párt Központi Bizottságának döntéseit. A börtönben a légy zöngését is meg lehetett hallani, az akkor oda bezárt ezerötszáz rab, az ablak alatt állva igyekezett minden hangfoszlányt elkapni. A falba beépített fűtőcsövek szinte átmelegedtek, úgy mentek a morze üzenetek zárkáról-zárkára, osztályról-osztályra, s egyik csillagból a másikba. Valaki a végén a himnuszt kezdte énekelni.

Kint az örök is némán hallgatták az új miniszterelnök, Nagy Imre beszédét, ők sem tudták, hogy mi történik körülöttük, azt azonban sejtették és érezték, hogy a régi világnak vége. Hogy milyen lesz az új, azt nem tudták, de a következő napok feszültségéből mindenki tudhatta, hogy ők is kiértékelték Nagy Imre beszédét.

Még hosszú hónapok teltek el, mire az első leheletnyi változás végig suhant a börtönök életén. Még 1953. augusztus 20-án e könyv íróját a politikai tisztek éjszaka véresre verték, miután nem volt hajlandó bármi terhelőt vallani az egyik beosztott üzemi munkavezető ellen. Ebben az időben még bevasaltak, s az őrök is lekevertek egy-két pofont. Lassan azonban érezhetően kezdett minden megváltozni. Megszüntették a vasalást, s az őrök hangneme is megváltozott. 1953 december közepén az új börtönparancsnok Dr. Tóth János összehívatta a rabokat, s kihirdette, hogy mindenki egy lapon értesítheti legközelebbi hozzátartozóját, hogy életben van. Ez volt az a pillanat amikor éreztük, hogy ebből a pokolból is van kifelé vezető út. Ekkor tért vissza mindenkibe a remény, hogy kell és fog is valami változás történni! Ez a változás el is következett, de addig hosszú évek teltek el. 1954 tavaszán az egész gomb- és szalagüzemet áthelyezték Vácra. A letartóztatott Bánkúti helyén az új parancsnok, Vác hírhedt parancsnoka Lehota ÁVH-s alezredes lett, akit azonban hamarosan leváltottak. Tóth János alezredes került a helyére, aki szintén az ÁVH tagja volt. Kovách százados politikai tiszt helyét egy másik ÁVH-s tiszt Csillag százados vette át, megtartva fullajtárnak Rácz alhadnagyot és Bodó századost.

1954-56 között a Gyűjtő létszáma 1500-2000 fő között mozgott, a legtöbb rab, főleg a bal-csillagban volt elhelyezve. A jobb-csillagot főleg a kitelepítés folyamán összeszedett és elkobzott személyi, és vagyontárgyak raktározására használták fel. Onnan titokban, vagy engedéllyel az őrök hordták szét a vagyontárgyakat. Mi rabok számtalanszor szemtanúi voltunk, amikor az éjjeli órákban egy-egy teherautóra az ÁVH-s őrség rohammunkával dobálta fel a kiválogatott bútorokat, amelyeket azután a kapunál álló barátaik segítségével kicsempésztek a börtönből.

1956 tavaszán itt is elkezdődtek a felülvizsgálatok, aminek eredményeképpen többszáz rabot engedtek el.

A Forradalom kitörése itt is váratlanul érte a rabokat. Egy hét telt el, mire külső segítséggel és belső kitöréssel az összes politikai rab visszanyerte szabadságát.


KÁPOSZTACSATA 1952

Kevés olyan történet van, ami jobban tudná jellemezni a börtönökben uralkodó állapotokat, mint a híres Gyűjtőfogházbeli "káposzta csata". Ez a kifejezés fogalom lett az akkori börtönvilágban, tudtak róla éppen úgy a különböző internálótáborok-ban, börtönökben, mint a Legfelsőbb Bíróságon is. A rendszer ritkán bizonyította drasztikusabban gyűlöletét és elszántságát a foglyokkal szemben, mint az 1952. július 16-i tömegverés alkalmával. Egy elítélt, aki a történteket saját maga élte át, így írja le ezt a néhány órát:

"Forró nap volt, szinte szédültünk a gombüzem poros, fülledt levegőjében. Homlokunkról folyt a veríték. Nem volt megállás, a norma hajtott, termelni-termelni kellett. Hátunk mögött brigádvezető pribékek, az ajtókban ÁVH-s őrök figyelték minden mozdulatunkat.... Egy kis félreérthető fejbillentés elég ok volt arra, hogy az illető estére már a rácson üljön, kurtavasban. Nem tudni, kik voltak rosszabbak, az őrök vagy a brigádvezetők, ezek a fehérsapkás, vasalt nadrágos ÁVH-s tisztek, akik sikkasztásért, lopásért, gyilkosságért kerültek börtönbe, vagy alul maradtak a hatalomért szakadatlanul folyó harcban.

Reggel fél nyolc óta dolgoztunk, vágtuk a csontot, fúrtuk a gombokat és a fényezőben köpték a vért az oda beosztott rabok; a por és a fényezőkorongok láthatatlan foszlányai szinte rétegekben rakódtak a tüdőre.

Mindenki számolta a perceket, csak már a déli 12 óra itt lenne, a félórás ebédszünettel. Végre megszólaltak a csengők, kezünkben a csajkával egymást lökve rohantunk a kijárat felé.

Az udvaron a brigádvezetők felsorakoztattak mindenkit ebédosztásra, kettős sorban némán álltunk, fejet lehajtva, kezünket hátul összekulcsolva. 300 politikai fogoly, a kommunista rendszer első számú ellenségei. Hivatalosan egy fél óra ebédszünet volt; nem sok, ha figyelembe vesszük, hogy ebből a fél órából pár percet kellett várni, amíg az ebédet meghozták, ugyanannyi időt, míg a rabszakácsok kiosztották az ételt, s ha ezekhez a percekhez még hozzáadjuk, hogy Vándor főbrigádvezető néhány perccel hamarabb szüntette be az ebédidőt, hogy csengetésre mindenki újra a munkahelyén legyen, akkor könnyen kiszámítható, hogy mennyi idő maradt a forró étel elfogyasztására.

Végre megérkeztek az ételhordók. Ahogy vitték a kondérokat, előre tudtuk, hogy a menü ezen a napon sem változott: vízbefőtt savanyúkáposzta. Hónapokon keresztül háromszor egy héten kaptunk ebédre savanyúkáposztát, vacsorára "bulgárkáposztát", ami annyiban különbözött a déli káposztától, hogy azt megerjedt büdös paradicsomlében főzték meg. Ahogy kiosztották, az őrök az orrukat befogva húzódtak el a kondéroktól.

Próbáltunk valamit enni, mert tudtuk, hogy enni kell, mégis pár kanál után öntöttük ki, tüntettük el a káposztát. Inkább ettük a csontfőzőből becsempészett csontzsírt, amit Sámson Jóska és Rabi Feri csontfőzők hoztak. Ez is rettenetes büdös volt, de legalább volt kalóriaértéke. A brigádvezetők az őrökkel röhögve néztek bennünket, ők nem ettek velünk, ők külön konyháról kapták az éttermi ételt. A hajcsároknak ez volt a fizetésük.

Ahogy szokásos volt, Vándor pár perccel féle előtt berendelt mindenkit az üzembe. A fejek újra lehajoltak a gépekre, a hátak meggörbültek, a motorok felvisítottak, újra termeltünk!

Az egyik őr, akit csak "Csipogódnak hívtunk, mert olyan sipítozó hangon beszélt, végigjárta az üzemet, benézett a WC-be, és látta, hogy a káposzta itt is, ott is ki van öntve.

Szabotázs, futott át rajta, a rabok szabotálják az étel elfogyasztását, ezt jelenteni kell!

Azonnal hívta a többi őrt, Vándort és társait. Igen ez szabotázs, állapították meg most már közösen és azonnal mentek jelenteni az esetet Bánkútinak, a Gyűjtőfogház parancsnokának. Nem telt el pár perc, mikor Bánkúti megjelent az üzemben a politikai tisztek és őrparancsnokok kíséretében. Végigszáguldtak a termeken, benéztek a WC-be s azután az oda beosztott őrökkel, brigádvezetőkkel lefolytatott gyors megbeszélés után eltűntek. Nem tudtuk, hogy mi történt, nem is sejtettük, hogy mindez a nagy izgés-mozgás a kiöntött káposztáért van. Egyszerre csak az őrtornyokban megkétszerezték az őrséget, a géppisztolyok mellé felvitték a géppuskát is, az üzemben újabb őrök tűntek fel, szintén géppisztolyokkal. Mi ez, mi lesz? Néztünk össze gyanakodva. Nem sokáig kellett várnunk, egyszerre megszólaltak a csengők. Mindenki kifelé, lefelé, sorakozni, üvöltötték a brigádvezetők. Az udvaron felsorakoztunk, ahogy szokásos volt, három sorban. Valami kezdett gyanús lenni. A főépületbe vezető feljárónál feltűntek Mihalicska és Berkes őrmesterek, a két legszadistább az őrségből, mindegyiknek a kezében gumibot. A két hét előtti tömegverés is így kezdődött...

Egyszerre megjelent Bánkút, mögötte néhány magasabb rangú ismeretlen ÁVH-s tiszt, a politikai tisztek, őrparancsnokok, s a fénylő fehérsapkás brigádvezetők. Bánkúti megállt a rabok arcvonala előtt s bejelentette, hogy meggyőződött arról, mint ahogy ezt neki jelentették, hogy szabotázs történt, a rabok kiöntötték a nép vagyonából származó ételt, s miután az étkezés megtagadása fegyelmivel jár, példát fog statuálni. Az utolsó szavakat már üvöltötte: "Mert nehogy azt higgye valaki, hogy az Államvédelmi Hatóság, MI s itt mellére vert kötelesek vagyunk a maguk életével elszámolni! Azt nem, a mi problémánk csak egy vödör mész, amivel a maguk rohadt hulláit leöntjük! " Nem éltünk illúziókban, de azért mindenkinek végigfutott a hátán a hideg, hogy ilyen nyíltan hallotta, hogy mi várhat a jövőben ránk. "Álljanak elő azok az elítéltek, akik kiöntötték az ételt, vagy nem vették fel" folytatta Bánkúti, majd odafordult Vándor felé és felszólította, hogy nevezze meg azokat, akikről tudja, hogy szabotáltak.

verés

Még be sem fejezte beszédjét, mikor Juhász István, Miskolc volt szoc. dem. rendőrkapitánya, akit az ÁVH majdnem elsőnek fogott le, mert nem volt hajlandó semmilyen szinten együttműködni a kommunistákkal, előrelépett. Utána Vörös János tábornok, volt honvédelmi miniszter, s még egynéhányan, köztük én is. Bánkúti meglepetten nézett ránk, nem volt elkészülve arra, hogy valaki önként ki fog állni. Sorba mindnyájunkat megkérdezett, hogy mik voltunk, miért lettünk elítélve. Aztán hirtelen Juhász elé ugrott, pofonvágta, lemunkásárulózta, majd Vörös következett, akit rohadt fasisztának nevezett és belerúgott. Engem imperialista ügynöknek nevezett, s egyszerre próbált ütni-verni. így ment mindenkinél, mindenki kapott valami rúgást, ütést, ahogy Bánkúti bírta erővel és ügyességgel. Utána következett a már ismert "vesszőfutás". A két sorban felálló őrök között kellett a Csillag-börtön bal részébe rohannunk, miközben az őrök két oldalról gumibottal, derékszíjjal, husánggal ütöttek, ahogy csak tudtak. "Ami csak belefér! " üvöltötte Bánkúti pribékjei felé s ezek igyekeztek ki is tenni magukért. Rohantunk ahogy csak bírtunk, az ütések csattantak két oldalról, de a legrosszabb bent az épületben várt ránk. Középen, szétvetett lábakkal állt Ballá szakaszvezető (alias "Köcsög") és néhány válogatott elvtársa. Kezében fenyegetően lóbálva a "népnevelőt" (népnevelő rabnyelven a gumibot), ránk ordított, hogy üljünk le a fal elé, keresztbe tett lábakkal és szorítsuk a falnak a fejünket. Kezet hátra, üvöltötte egy másik, s azután nekünk estek, vertek ahol értek, rúgtak, ahogy tudtak.

A mellettem gubbasztó Vörös János vezérezredes ősz feje csak úgy csattant amint hozzáverték a falhoz. Homlokáról folyt a vér, hátán a börtöninge vörös volt a kifolyt vértől, már nem volt eszméleténél, szinte gépiesen, tehetetlenül esett előre-hátra, ahogy az ütések érték. Azután az én hátam következett, egy rúgás a fejemen elég volt arra, hogy percekre megálljon a világ körülöttem, éreztem, hogy a vér folyik a fejemen, meg-megrándultam ahogy a gumibot végigvágott rajtam, hallottam, hogy Berkes őrmester, ez a Ceglédről szabadult szadista üvöltötte, hogy "nézd, a rohadt fasiszták még rongálják a nép vagyonát, azonnal kaparják le a vért a falról a körmükkel, gyerünk, kaparják gyorsabban! " Előredőlve, vakon, begörbített ujjakkal kezdtük kaparni a falat, gépiesen, már nem éreztünk semmit, nem gondolkoztunk, csak vakartuk a falról a saját vérünket.

Kint az udvaron Bánkúti tovább képviselte a proletárdiktatúrát. Vándor egymásután diktálta az általa összeírt "szabotálok" neveit, papokat, volt katonákat, diákokat, olyanokat, kiknek származása, végzettsége szálka volt a rendszer szemében. Mindenki megkapta a maga jelzőjét, a rúgásokat, pofonokat s a vesszőfutást.

Amikor Lékai Imre, egy fiatal katolikus pap lépett elő, Bánkúti habzó szájjal üvöltötte: "Itt én vagyok az Isten, itt én vagyok a Lucifer! "

Russheim Hans, valamikor az SS-ben szolgált, osztrák állampolgár volt, valamilyen ÁVH csempészési ügybe keveredett bele, s természetesen utána ő is bekerült közénk. Amikor Vándor az ő nevét említette, Hansi térdre esett Bánkúti előtt, kezét összekulcsolta és rossz magyarsággal, elcsukló hangon könyörgött: "Nem bántani kérem, nem bántani őrnagy úr, nem bántani... Isten, au weh au weh" üvöltötte, mikor Bánkúti belerúgott a fejébe és kezeinél fogva előrerántotta, hogy szinte hason feküdt Bánkúti előtt. "Rohadt SS, te rohadt germán, most megismered a proletárdiktatúrát! " s rúgta ahogy csak bírta.

Közel hetvenen mentünk végig a proletárdiktatúra népítéletén. A névsor elfogytával Bánkúti eszelősen állt a halálsápadt rabok előtt, szőke haja csapzottan lógott a homlokába, inge kicsúszott a nadrágjából, idegesen nézett maga körül. "Rohadtak" lihegte s szemei égtek. "Rohadtak" ismételte, majd eldobta a kezében levő gumibotot, sarkonfordult és szinte rohanva indult a kapu irányába.

Őrök, rabok egy darabig némán álltak, érthetetlenül a színház e váratlan befejezésénél. Kovács százados, a politikai tiszt tért először magához s elrendelte, hogy a rabokat kísérjék fel a zárkákba.

Őreink sietve, hangtalanul zárták ránk az ajtókat, senki nem beszélt, a fegyház olyan volt mint egy kripta.

Zárkatársaim vigyázva vették le rólam a véres inget s próbálták lemosni a hátamról és a fejemről a vért. Egyszerre kinyílt a zárkaajtó s egy orvos rabtársunk állt ott, mögötte Pintér őrmester osztályvezető. Egy pillanatig meghökkenve bámult a kék-vörös hátamra, látszott rajta, hogy valamit szeretne mondani, majd hirtelen megrázkódva megfordult s tüntetőleg elvonult a zárka elől.

Istenem, suttogta az orvos mikor megnézte a hátamat, ezek nem emberek, itt vagy egy kis kenőcs, ez az összes gyógyszer amit tudok adni. Amikor a zárkaajtó újra becsukódott mögöttünk, egymásra néztünk: Pintér kifejezéséből megértettük, hogy nemcsak mi, de az őrök is megkapták a maguk leckéjét, ők is átéltek valamit amit azután semmilyen politikai tiszt nem tudott többé kimagyarázni a fejükből. "


KURUCZ FERI MEGGYILKOLÁSA

A nagy tömegverések idején tudtuk, hogy emberségre, jogra, törvényességre nem számíthatunk, ezek a fogalmak nem szerepeltek őrzőink szótárában. Csak valahogy átéljük, biztattuk egymást, ezek azonban csak üres szavak voltak, belülről éreztük, hogy kevés reményünk van arra, hogy innen élve szabaduljunk. Két éve már, hogy légmentesen el voltunk zárva a külvilágtól, s az újonnan érkező bajtársaink által hozott hírek sem biztattak sok reménnyel. A nagy terv, az elítéltek elállatiasítása, az ÁVH elképzelése szerint, pontosan haladt előre, hiszen mindent elvettek tőlünk, amit egy szellemi és fizikai élet alapfeltétele. S amikor úgy éreztük, hogy ezt már nem lehet tovább elviselni, akkor mindig történt valami, ami visszaadta kitartásunkat.

Ilyen volt egy bajtársunk, Kurucz Feri tragikus halála. Feri nem volt még 18 éves, amikor halálra ítélték, azért, mert mások szökésében segített és egy, a szökést felfedező ÁVH-st lelőtt. Apjának Kőszeg környékén volt valami kevés földje, természetesen kuláknak nyilvánították, a földet elvették és Ferinek a helybeli kolhozban kellett dolgoznia. Ferit a Gondviselés erős fizikummal áldotta meg, olyan volt, mint a fiatal Toldi Miklós. Nem sokat beszélt, sem magáról, sem ügyéről, gondolatai otthon jártak falujában szüleinél.

Valamikor 1952 elején szállították a Gyűjtőfogházba, itt hirdették ki második ítéletének eredményét. Nem sokkal megérkezése után beosztották munkára a kazánhoz, néha elvitték a házi bútorüzembe kisegíteni, rakodó munkára.

1952 július közepén Karácsony szökése és a "Káposztacsata" után állandóan szorongásban éltünk. Tudtuk, hogy a legkisebb kihágásért vagy az őrök által gyakran provokált esetek után a legszigorúbb fegyelmivel és verésekkel büntetnek. Nem volt éjszaka, hogy a bal csillag ne hangzott volna a vasravert rabok jajgatása tói, akiknek legnagyobb része az őrök koholt vádjai alapján került erre a kegyetlen büntetésre.

Egy napon július közepe-táján, egy ÁVH-s teherautó állt meg a bútorüzem előtt, hogy az elkészült bútorokat elszállítsa. Négy rabot vezényeltek ki a bútorok felrakására köztük Kurucz Ferit is. A nap kegyetlenül sütött, az őrök unatkozva nézték, hogy Feri fenn az autón, hogy veszi át a másik három társa által feladott dolgokat. Az utolsó bútor feladása után mindnyájan megálltak, hogy kifújják magukat, mikor az autó váratlanul elindult. Az ÁVH-s sofőr, hátratekintve látta, hogy minden bútordarab fenn van a kocsin, megindította a motort, és elindult az első számú kapu felé. Azt azonban nem látta, hogy Kurucz Feri rabruhában még mindig ott áll a kocsi tetején! Az egyik őr felriadva a semmittevésből rémülten látta, hogy az autó halad a kijárati kapu felé, tetején egy rabbal. Ordítani kezdett: "SZÖKÉS, SZÖKÉS! " A toronyban álló őrök pillanatok alatt megállították a kocsit, melyről Feri kétségbeesetten próbált leugrani. Egyszerre ott termett Berkes őrmester és néhány őrtársa és szegény Feri még szóhoz sem jutott, mikor ez a főszadista elkezdte verni, rúgni. Nem értette, miért verik, miért ordítozzák, hogy szökést próbált megkísérelni... hisz ő csak ott maradt a kocsi tetején, és nem értette, hogy a kocsi miért indult meg. Társai akik segítettek a bútorok feladásánál csak annyit láttak, hogy szegény Ferit összekötözik és elcipelik a főépület felé.

Pár óra múlva az üzemekből, mosodából, konyháról, mérnöki irodáról, mindenhonnan ahol rabok dolgoztak, kivezényeltek néhány elítéltet és külön géppisztolyos örök kíséretében felkísérték a Csillagközépbe. Senki sem tudta hogy miért, de ösztönösen éreztük, hogy Bánkúti valamilyen újabb szörnyű meglepetésre készül.

Arabokat felállították négyszögben, és néhány perc múlva két őr hozta lökdösve az összekötözött kezű Kurucz Feri bajtársunkat.

Rabruhája félig letépve, rongyos inge alól kilátszott széles válla. Arcán, fején vér, szája duzzadtan csüngött le, már menni sem tudott, csak vonszolta magát. Pár lépéssel a rabok arcvonala előtt megállt. Fejét lassan felemelte, mintha keresne valakit, mintha segítséget várt volna a többiektől.

Bánkúti, nagy kísérettel jelent meg, a politikai tisztek s vagy 6 gumibottal felszerelt pribék, Berkes, Kardos, Ballá, Pados, Szilágyi őrmesterek és Mihalicska őrparancsnok helyettes.

Ez az ember kezdte Bánkúti szökést kísérelt meg, s csak az elvtársak éberségén múlt, hogy a kísérlete nem sikerült. Ezért maguk előtt példát statuálunk, így jár mindenki, aki valaha szökést kísérel meg. Mondják el aztán a többi társuknak, hogy mit láttak, és hogy jár aki megszegi a börtönszabályokat. Utána kicsit hátralépve odafordult a gumibotos őrökhöz: Elvtársak, hajtsák végre az utasításomat! Ami belefér!

A hat pribék körülállta Ferit, szinte alig fértek el egymás mellett. Az első ütésekre még felrántotta a fejét, üvöltött, védőleg próbálta fejét a vállai közé húzni aztán térdreesett, majd arccal előre a kövezetre. Az őrök egymást lökdösve ütötték, verték, ahogy csak bírták, már a gumibot sem volt elég, egyik-másik a csizmájával is elkezdte rugdalni. Bánkúti rászólt a legényeire: "Hozzanak vizet elvtársak. " Pados másodmagával szolgálatkészen rohant, s egy két perc múlva két vödör vízzel tértek vissza. Két-három részletben ráöntötték a vizet a mozdulatlanul fekvő Kurucz Ferire, aki ettől ha nem is tért eszméletre, de mozogni kezdett s addig bökdösték, míg tántorogva ugyan, de felállt. Aztán újra verni kezdték a gumibotokkal de ezt már nyilván nem érezte. Néhány másodpercig még támolygott s aztán ismét arcával előrezuhanva, fekve maradt. A buzgó elvtársak tovább verték de a véres meg-meg-ránduló test látványa valamit felébresztett az ÁVH-s nő agyában, mert hirtelen odalépett Bánkútihoz és hangosan rászólt: "őrnagy elvtárs, azonnal szüntesse be a büntetést, ez az ember meghalt! " majd odalépett az első verőlegényhez, s rákiáltott: abbahagyni!

Bánkúti az első pillanatokban értelmetlenül nézett beosztottjára, látszott rajta, hogy valamit akar mondani, majd meggondolta magát s megismételte a nő szavait: abbahagyni! A rabokat vezessék vissza a munkahelyükre! Még egy pillantást vetett a mozdulatlan testre, majd sarkonfordult és elsietett.

Kuruczot átvitték a rabkórház épületébe. A hatórás kurtavas büntetést már nem tudta letölteni, néhány óra múlva belehalt sérüléseibe, anélkül, hogy közben magához tért volna. Éjszaka sietve vitték ki holttestét a rabtemetőbe. Sírját soha nem találták, s szülei hiába várták fiukat haza...

GÉREZ ATTILA*: /Szabadságharcban hősi halált halt. /

SZENELÉS

Bácskai Ottó szerzetesnek

Nyirkos, borongós, fázós téli reggel,
az út frissen hullott hótól latyakos,
Lábunk a lető hajtja.
Messzeségre váró, kitágult szemekkel
sietünk le a partra,

Darócba bújtatott, sok ványadt kubikos.
A víz
alig
mozdítva ajkait cseveg,
s az alvó két uszály
zajunkra kényszeredetten ébredez.

Szomjas szemem
egymást vidáman kergető, két fehér sirály
a lomha víz felett suhanva, sebesen
a túlsó partra száll.
De túl a köd
a szürkébe öltözött őrség elém mered.

Hiába röpködök:
tenyérnyi rést is hasztalan keres
tekintetem. Csupán
egy keskeny csík,
hol kalandozhatik a ballagó Dunán.

Egy komp... egy karcsú zátony...
Lent délebbre a kikötőt is látom.
De fönt inkább csak sejtem
az összebújó bokrokat.

Homályos sziluettben a víz tükrén ott ringanak,
hol a nagy folyó ezüstje
s a fojtogató szürke, lapos horizont
egymás karjába dűlve
a fellegekkel küzdő napkorong
pírt osztogató csókjaira várnak.

Szerelmesen a víz
kis jégtáblákba írt
üzeneteket hoz... üzeneteket visz...
E fulladozó tájék,
mintha sápadt lelkemnek mélyén járnék,

Mit akarnak a sűrű pára-fátylak?...

Vác, 1951

TOLLAS TIBOR:

ÜZENET A DUNAKANYARBÓL

A falakon túl lassan fölénk nőnek
Homlokukkal a pilisi hegyek,
Nagy sírkövei a halott időnek,
A holnapon már nem töprengenek.

A szürke fegyház keskeny kőszemével
A tág Dunába füröszti magát,
Mely századoknak tisztult közönyével
Az árnyakon is békén folyik át.

A hátán súlyos harcok, szenvedések
Emlékét hordja láthatatlanul,
Míg mellén táplált késő gyermekének
Mostoha sorsa éjszakába fúl.

Folyónak szépe, kis népeknek anyja,
Te drága völgy, mely ezer éven át
Hazám vagy itt és Európa partja,
Légy ölelő kar, ne tépő határ.

Hol mesterséges darabokra osztja
Az egészet, mint rács az ablakot
A gyűlölet mi egymást tartjuk fogva
Két óriás közt őrlődő rabok...

Nézem a folyót... Nyugatról Keletre
Hordja a fényt, túl látszik a kanyar.
Hirtelen fordul arcát délnek vetve,
Tovább Keletre lépni nem akar.

Partján pusztuló "félnemzetecskék"-nek
Így ád példát az öreg bölcs folyó.
Rajtunk fordul meg átkos ezerévnek útja,
s a közös sors feloldozó.

A szenvedések szűkült ablakából
Hunyorgó szemünk századokba lát
És ajkunk helyett már maga a táj szól:
Nem Kelet-Nyugat, ez itt a hazád!

Óh, vidd magaddal kis népek folyója,
Óh, vidd magaddal tiszta hitemet,
Hogy virágát e drága völgy kibontsa,
S legyen az Isten kertje színesebb.

És hozd magaddal két világnak kincsét,
Szűrd át és gyűjtsd a tiszta szellemet
Hogy találkozzunk, s testvérnek tekintsék
Egymást völgyedben élő emberek.

A Teremtőnek terveit betöltve
önmagát nyújtsa minden nemzet itt.
Csak így vihetsz a vajúdó időbe
Megváltó igét, újat, emberit.

Mert nincs más út, ha futó folyóinkat
Nem a Duna vize fogja fel,
Kelet, vagy Nyugat tengere csábítgat?
Vigyázz, e völgyön kívül elveszel!

Ezt üzenjük a Nagy Kanyarból néktek,
Fogadjátok a baráti kezet.
A közös sorsnak, közös szenvedésnek
Ma győzni kell a gyűlölet felett!

Jertek felénk! A magános Dunának
Folyói mind e völgyben tartanak.
Hívó szavunk nem gyöngeség, alázat,
Csak együtt leszünk-egyenkint-szabad!

Vác, 1955


VÁCI ORSZÁGOS BÖRTÖN

(1950. január 1-től Állambiztonsági Intézet, Vác)

A Dunakanyar egyik legszebb helyén, Vác város közepén a Duna partján, valamikor a XVII. században építették ezt a kolostorszerű épülettömböt, amelyet II. József császár kobozott el, az építtető katolikus rendtől.

A múlt században már mint börtön szerepel, a feljegyzések szerint, az 1848-49-es szabadságharc után itt gyűjtötték össze a volt Nemzetőrség tisztjeit. Egészen a II. világháború befejezéséig, főleg a nagyobb ítéletet kapott közbűntényeseket tartották itt fogságban.

1945 után az Igazságügy kezelésében továbbra is megmaradt büntető intézetnek. A gyökeres változás 1949 év végén következett be, amikor az ÁVH minden előzetes értesítés nélkül egyik napról a másikra megszállta az épületet. A régi őrség legnagyobb részét áthelyezték más fegyintézethez, sokakat elbocsájtottak. Csak olyan őröket vettek át, aicik 1945 óta a kommunista párt tagjai voltak. Ilyen volt például Mocsáry főtörzsőrmester, aki azután hamar átvette az ÁVH által már kipróbált módszereket. Az Intézet új parancsnoka Lehota János ÁVH százados lett, aki nevét örökre beírta a magyar politikai foglyok történetébe. Ez a lelketlen, érzéketlen ember-állat olyan állapotokat honosított meg Vácott és később a Fő utcai ÁVH központban, hogy az auschwitzi hóhérok /szerk:??? / tanulni járhattak volna hozzá! Közel három évig tartott az ÁVH váci terroruralma és csak Péter Gábor letartóztatása, új vezetők felcserélése és a rabok áthelyezése enyhített végül is az embertelen állapotokon Vácott.

1954-ben, Nagy Imre idején, gyökeresen megváltozott a helyzet. A börtön új parancsnoka egy régi párttag, Kormányos János alezredes, emberséges állapotot teremtett a börtön életében. A régi őrség nagy részét leváltották, egy részét átöltöztették az ÁVH-s egyenruhából a börtönőrök közismert szürke egyenruhájába. Az ÁVH csak a külső őrséget adta. Kormányos János mintegy másfél éves vezetése alatt a börtönben emberséges állapot uralkodott, s nem volt szükség a korábbi kínzások és fenyítések végrehajtására. Két szökési kísérlet után leváltották és helyette egy cigánykinézésű alacsonytermetú ÁVH-s százados, Gáspár János vette át a parancsnokságot. 1955 elején már megszűnt a korábbi drasztikus fenyítési módszer, csak a legritkább esetben alkalmaztak sötétzárkát, vagy verést.

Vasbaverés, ezt a középkorra emlékeztető fenyítést már 1953 Őszétől mindenhol megszüntették. Gáspár, aki hol az ÁVH-s, hol a börtönügyiek szürke egyenruháját viselte, aránylag emberségesen bánt a rabokkal. A fenyítések legnagyobb részét Márianosztrán hajtották végre, mint említettük, ebben az időben már nagyon meggondolták az ÁVH-s parancsnokok, hogy meddig mennek el a szokásos módszereik alkalmazásában. A Forradalom kitörése idején Gáspár a helyén maradt, a váci rabkitörés idején nem lövetett a rabok közé. November 5-én már újra elfoglalta parancsnoki szobáját.

A váci börtönben 1950-52-ben lejátszódott szomorú eseményekről sok rabtársunk emlékezett meg. M. M., aki hosszú hónapokat töltött a "Doberdo"-n, így hívták a fegyház fegyelmi részlegét, így emlékszik vissza:

"1950. március 15-e éjszakáján a Gyűjtő Kisfogházban őrzött politikai foglyokat, így engem is, harmincasával láncra fűztek, jó szorosra húzva a kézbilincseket, feldobtak egy teljesen leponyvázott teherautóra, a végén felkapaszkodott két géppisztolyos ÁVÓ-s és az autó elindult velünk az éjszakában egy előttünk teljesen ismeretlen cél felé. Vácott kötöttünk ki. Egyenesen a fürdőbe tereltek bennünket, ahol a már készenlétben álló rab borbélyok minden szőrzetünktől megfosztottak. Darócba öltöztünk, felsorakoztunk és utána az intézet parancsnoka, Lehota százados rövid beszédet mondott, melynek lényege az volt, hogy mi mind fasiszta gyilkosok vagyunk, akik semmiféle kíméletet nem érdemelnek és akiknek még a bőrével sem kell elszámolniuk! Utána valamennyien a magánzárka osztályra kerültünk. Mivel az ország minden részéből Vácra szállították a politikai foglyokat, nagy számuk miatt az egyszemélyes zárkákba 3-5 főnyi rabot helyeztek el. En negyedmagammal kerültem egy zárkába!

Egyéniségünktől megfosztottak. Számok lettünk. Ha az őr megszólított, rabszámunkkal kellett jelentkeznünk. A sétára az udvar négy sarkában felállított géppisztolyos ávósok ügyeltek fel. Séta egyesével 5 méteres távközzel, mellre-hajtott fejjel, háton összefogott kezekkel. Séta közben, indokkal-indoktalanul sűrűn bokánrugdostak; a séta befejeztével 4-5 rabtársunkat mindig kirángattak a sorból. Ezek Mocsáry osztályvezető irodája előtt falhoz állítva várták sorsuk beteljesedését. Egyenként mentek be az irodába, ahol az erre a célra külön beállított pofozólegények kezébe kerültek, akik a tenyereiket nem kímélve, mindig alapos munkát végeztek. Kosztunk hihetetlenül szegényes volt, csak annyit kaptunk enni, hogy éhen ne haljunk. Már az első naptól kezdve meg voltunk félemlítve. A durva és embertelen bánásmód semmi jót nem ígért; ekkor még nem tudtam, hogy van ennél még sokkal rosszabb is, amivel rövidesen meg kell ismerkednem. Még jóformán össze se melegedtem a közös zárkában az új zárkatársaimmal, amikor az intézet parancsnoka elé állítottak kihallgatásra. Az eset így történt:

"Az első fehérnemű váltásnál azt a kis fehér rongydarabot, amit zsebkendőnek hívtunk, nem kaptam vissza. Kikopogtam. Az őr kinyitja az ételbeadó ajtót: "Mit akar, miért zörög? "Nem kaptam vissza a zsebkendőmet a mosodából" feleltem. A vele jött házimunkás, Széki Gábor, volt detektív közbeszólt: "Nem is adta le! " Erre én szerényen megjegyeztem: "Felügyelő úr, én nem hazudok" "Micsoda, még szemtelenkedik is" hördült fel az őr. "Holnap elővezettem kihallgatásra". Másnap Lehota az őrrel szemben tanúsított szemtelen és kihívó magatartásomért 30 nap fegyelmi büntetésre ítélt, 10 nap sötétzárka és 10 nap kemény fekhely szigorítással. Ilyen előzmények után kerültem először ismeretségbe a hírhedt váci "Doberdó"-val. "

A váci fegyház munkás osztályának épülete a hozzátartozó kápolnával együtt eredetileg kolostor volt. A kolostor kápolnája alatt voltak a kripták. Ezeket a kriptákat alakították át fegyelmi zárkákká. Az osztályvezetői irodán kívül, 12 egyszemélyes fegyelmi zárka volt. Ezek közül az 1, 7 és 10-es számú sötétzárka. Nappali világítást csak a gazdasági udvar, illetve az ÁVÓ-s laktanya felőli oldalról kapott.

Ezekben a zárkákban fűtés egyáltalán nem volt, csak az irodát és a folyosót fűtötték egy vaskályhával, hogy az őrszemélyzet ne fázzon. Addig míg mi vékony darócruhában csontig fáztunk, addig az őröket bélelt bundával és nemezcsizmával látták el. Mikor átvittek a fegyelmire, az osztályvezető egy sötétképű Csikós nevezetű ÁVÓ-s őrmester a maga 100 kg-on felüli súlyával gondoskodott rólunk. Átvette a fegyelmi lapomat a kísérő őrtől, engem pedig a falhoz állítottak. Miután az írást áttanulmányozta, úgy döntött, hogy a fegyelmit az egyes zárkában kezdem el. Előre, rohadt fasiszta! adta ki a parancsot. Mentem, mint a vágóhídra terelt marha. A folyosó végén egy kis balfelőli beugróban kinyitott egy vastag vaslemezajtót és berugdalt a zárkába. Fordult a kulcs a zárban és engem pokoli sötétség vett körül.

Alighogy a lépteik zaja elhalt, egy suttogó hang kérdi: Ki vagy? Kimondhatatlan örömmel vettem tudomásul, hogy nem vagyok egyedül. Zárkatársam Sz. L. közép, iskolai történelem és földrajztanár suttogva ismertette a zárka rejtelmeit: kis szellőzőnyílás a jobb hátsó sarokban; kübli, a nagyon szűkre méretezett zárka közepén, cementlap, padlózat, séta nincs. Étkezéskiosztáskor az ajtót kinyitják, a csajkába kimérik a kosztot és a zárkát azonnal bezárják. Ébresztő után küblizés zárkánként. A kiblit a folyosón a szennyvízgyűjtő főcsatornába kell kiönteni. A nyílás a folyosó közepén van a vasfedő korong leemelhető. Ebben az időben van a vizelés és a mosdás is a zárkában. A zárka levegője a rossz szellőztetési lehetőség miatt a nap előrehaladtával mind sűrűbbé és sűrűbbé vált, a lélegzés nehezebb lett. Ültünk a küblin egymás hátát támasztva, vagy egymás mellett a kövön a fal tövében. A kicsi zárka és a koromsötétben mozgási lehetőségre alig volt alkalom.

Együttlétünk nem volt hosszú. Talán négy-öt nap lehetett, de ezalatt a pár nap alatt a fegyelmi zárkák lakói hihetetlen módon megszaporodtak. Április 4-én délelőtt szokatlan zajok szűrődtek be a zárkánkba. Több ember lépteinek kopogása, ajtónyitás, beszéd hangja ismétlődött 10-15 percenként. Nem tudtuk mire vélni a dolgot. Végre a mi zárkánk ajtaja is kitárult. Jöjjenek ki, szólt ránk egy parancsoláshoz szokott hang. Kiléptünk a folyosó félhomályába. Pillanatok teltek el, amíg szemünk megbarátkozott a világossággal. Népes, 8-10 főből álló teljes díszben pompázó tisztekből és civilekből összeállított bizottság előtt álltunk. A csoport tagjai közül csak Lehotát és az osztályvezetőt ismertem. Egy őrnagy vette át a szót: Mi volt a foglalkozásuk, s miután válaszunkat megkapta, megkérdezte: Tudják-e milyen nap van ma? Sz. L. a történelem tanár rögtön válaszolt: Hogyne, Magyarország felszabadításának évfordulója.

Helyesen válaszolt, bólintott az őrnagy és bár önök súlyosan vétkeztek az intézet rendje és fegyelme ellen, ez a népi demokratikus kormány által kiküldött bizottság azért van itt, hogy a mai nagy ünnepünkön az önök fegyelmi büntetésére amnesztiát adjon. Jusson eszükbe mindig ez a nagy ünnep és a népi demokráciának önök iránt tanúsított jóindulata. Kb. ez volt beszédének lényege, újra ránkcsukódott a zárka ajtaja. Suttogva, élénken tárgyaltuk a történteket és csak most ébredtünk rá, hogy miért tömték meg dugig a fegyelmit rabokkal, az elmúlt pár nap leforgása alatt. A Doberdó lakóinak számát április 4-én 80-100 főre becsültük fel. Még megettük az ebédünket, és délután zárkánként átvittek minket a magánzárka osztályra. Teljesen kiürült a fegyelmi osztály, de nem sokáig. A rendszer nem tűrte, hogy a kínzókamrák kihasználatlanul, üresen álljanak.

Öt nap múlva újra a fegyelmin voltam egy újabb büntetéssel, ami testileg és idegileg is nagyon megviselt! Közel négy Hónapig tartott, mivel Lehota az amnesztiával elengedett büntetésemet is hozzáadta! A "Doberdó"-t tökéletesen a második alkalommal ismertem meg.

Április 7-én, vagy 8-án, tehát az április 4-én kaptt amnesztiát követő harmadik, vagy negyedik napon, séta után kiálltam a sorból az osztályvezetői iroda elé, hogy Mocsárytól az osztályvezetőtől bakancsom kicserélését kérjem. A folyosóőr közölte, hogy az osztályvezető nincs itt, jöjjek holnap. A séta már véget ért és ahogy megyek fel a zárkába, a harmadik emeletre, velem szemben jött lefelé vitéz Dr. Tóth Béla, Szeged volt alpolgármestere, hóna alatt egy pokróccal. Láttam, hogy cserélni akar ő is és odaszólok: "Nincs csere! Mocsáry nincs az irodában. " ő nem válaszolt, folytatta lefelé az útját. Mögöttem élesen megszólalt egy hang: "Álljanak meg! " Pillanatok múlva ott volt mellettünk a civilben lévő ÁVÓ-s politikai tiszt. Szokásos "Mit beszélgettek? " kérdésére elmondtam a történteket, Béla mondta, hogy ő egy szót sem szólt. Fel sem mehettünk a zárkába, személyesen azonnal Lehota elé vezetett minket, és az intézet parancsnoka Bélát két heti, engem három havi fegyelmi büntetésre ítélt hozzáadván az amnesztiával elengedett büntetést is. Súlyosbításként harminc nap kemény fekhely, harminc nap sötétzárka és félkoszt, (kenyér).

A kihallgatás után azonnal levittek a Doberdóra. Változatosság kedvéért ez alkalommal a kemény fekhellyel kezdtem. A zárkám ablaka a kápolna udvarára nyílott, azonban csak nagyon gyér világítás szűrődött be az ablak előtt lévő rácsozaton keresztül, mivel az ablak a föld szintje alatt volt, a rács pedig az udvar szintjén. Dohos levegő, nedves falak, egy fapriccs lett harminc napig lakásom Az áprilisi éjszakák hidegek voltak, csak a folyosót fűtötték az őrök részére. Igen sokat szenvedtem a hideg miatt. Étkezésünk a zárkán kívül, a folyosón történt, fal mellé fordulva, a bakancs orra a falhoz nyomva. Nem éppen kellemes étkezési mód. Ebben a zárkában két említésre méltó dolog történt. A világítórácson keresztül egy kis verébfióka esett be. Az anyja szorgalmasan hozta az eledelt a fiókának és így etette. Kedves szórakozás volt részemre figyelni az anyai szeretet ezen megnyilvánulását. Sajnos csak rövid ideig figyelhettem, mert a folyosóőr egy zárka nyitásakor észrevette, kiszedte, kivitte a fegyelmi folyosójára, és ráuszította a kutyáját, amely halálra hajszolta a szerencsétlen madarat.

Néhány nap múlva a szembenlévő zárkának is akadt lakója. Megjegyezni kívánom, hogy a zárkák közötti folyosó itt igen összeszűkült, ez lévén az utolsó két zárka, mely a gazdasági udvar és a kápolna udvara közötti feljáró alatt volt. Ide csukták be Papp Jóskát, kit a kórházban nyílt TB-vel kezeltek, már amennyire a "koreai hős orvos" (Dr. Ádám, ÁVH orvosőrnagy, a Koreába küldött magyar katonai kórház parancsnoka), kezelte. Egy kést találtak nála. A déli étkezésnél volt első találkozásunk. Én már a folyosón álltam a fal mellett, mikor az ő zárkáját kinyitották. Hihetetlen bűz áradt ki a zárkából. Szerencsétlen rabtársunk köpte ki rothadó tüdejét, ez okozta a rettenetes szagot. Jóska egy óvatlan pillanatban felém fordulva súgta: "Megölöm őket! " A rettenetes szag miatt a hideg kosztot sem tudtam megenni. Több napon keresztül ebben a környezetben kellett a napi ételemet elfogyasztanom.

Itt történt még velem, hogy a fenekemen egy óriási furunkulus keletkezett, mely pár nap múlva erős lázat okozott. Orvoshoz kellett mennem. Az őr a fegyelmi osztályt és a munkás osztályt összekötő folyosón keresztül vitt fel a sötét lépcsőn, dr. Papp Tibor raborvos rendelőjébe, mely a munkás osztály emeleti részén volt. Mikor a folyosón a fal mellett a lépcső felé haladtam, hátulról jól farba rúgtak. "Büdös fasiszta, nem látsz! " "Össze akarod taposni a sündisznómat? " A földszint osztályvezetője, egy őrmester erősítette rajtam a lábizmait. Az engem vezető őr odasúgta neki: "Ennek egy nagy kelés van a fenekén! " Feküdtem Papp Tibor rendelőjében, a műtőasztalnak nevezett valamin, amikor feljött az ÁVÓ-s őrmester. Odaállt a fejem elé, két kezébe fogta a fejemet és kérdezte: "Mi voltál? " Mikor megtudta, hogy alezredes voltam, a fejemet oda-oda ütögette a műtőasztalhoz, közben csak úgy dőlt a szájából a szitkozódás és gyalázkodás.

A sötétzárka korszak minden különösebb incidens nélkül telt el. Ez a folyosó másik végében, egy beszögelő sarokban volt, alig tudtam érintkezni itt a sorstársaimmal. Séta természetesen itt sem volt. Végre július közepe táján sor került az első sétámra is a Doberdón. Természetesen őrzőink gondoskodtak arról, hogy a séta semmi üdítő hatással ne legyen ránk. Ekkor már jó meleg volt és a nap pokolian tűzött. Nekünk a déli órákban, darócba öltözve, díszlépésben kellett végig izzadni a húszperces sétaidőt, hogy tovább kínozzanak még sokszor meg is hosszabbították.

Augusztus első napjaiban az osztályvezetői iroda melletti zárkámba, közvetlenül a déli étkezés kiosztása előtti órákban, dulakodás és ordítás, jajgatás hangjai szűrődtek be. Mikor az ebéd kiosztásánál a zárkából kiengedtek, a folyosón egy kényszerzubbonyba öltöztetett rabtársamat pillantottam meg, akinek a feje teljesen össze volt verve, nem lehetett felismerni. A kondérnál azonban közelebb jutottam hozzá és a félholtra vert emberben Árboc János csendőrezredest ismertem fel, akivel még a Gyűjtőfogházban voltam együtt. A későbbiek folyamán sikerült vele pár szót váltanom és megtudtam, hogy Ugrai Gábor csendőrőrnaggyal együtt az Andrássy út 60-ba vitték kihallgatásra, a kommunista ügyekben végrehajtott nyomozások ügyében. Ott verték össze. Gábor már vissza sem jött, további sorsa ismeretlen. Jánost pedig a fegyelmi osztályon tartották mindaddig, míg tűrhető emberi formája nem lett!

Már augusztus vége felé járt, mire a fegyelmi büntetésem végére értem, így visszakerültem a magánzárka osztályra. Ez az osztály a III. emeleten volt, szerencsémre Tóth Miklós folyamőr-hadnaggyal kerültem egy zárkába, aki fiatal tiszttársam lévén teljes biztosítékot nyújtott arra, hogy mindenről nyíltan beszélgethettünk. Itt ismerkedtünk meg a fonal megmunkálással is. Sajnos erről nem sokat tudok írni, mert a mi szerepünk csak annyi volt, hogy a kápolnában berendezett központban egy délelőtt folyamán megtanítottak minket a takács-csomóra, megmutatták, hogyan kell megbontani a zoknikat és harisnyákat, amelyekről a fonalat az orsókra kellett rátekercselni egy rokkához hasonlatos egyszerű gép segítségével. A félnapos betanítás után másnap mi is megkaptuk a magunk ördögmotolláját, mely nagyon jó volt arra, hogy az időt ébresztőtől takarodóig kitöltse. Kétféle munkát végeztünk. A harisnyák bontásából eredő fonalat orsóztuk, vagy csévékről tekercseltük orsókra a fonalat. Reggelenként a házimunkások láttak el bennünket anyaggal és az őszinteség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy mi rabok ezt a munkát szívesen is végeztük, mert ezzel is időnk gyorsabban múlt. A vastagabb harisnyafejekből jó meleg papucsokat csináltunk magunknak, ami kitűnő szolgálatot tett a hideg idő beálltával. "

L. R. volt rabtársunk leveléből:

"1950 Húsvét előtt hozták meg ügyünkben a másodfokú ítéletet. A halálraítélteket, Dózsa Attilát és öt társát nem terjesztették fel kegyelemre és Nagypéntek napján kivégezték őket. Májusban megkezdték a súlyos ítéleteket kapott rabok elszállítását Vácra. Mindannyian a magánzárka osztályon kerültünk elhelyezésre, ahol a poloskák tömegétől nem tudtunk még aludni sem. Durva bánásmód, állandó kiabálás és ütlegelés az őrök részéről, fegyelmik "Doberdó", vasalás és sötétzárka, ezek voltak napirenden. A sétán díszlépésben, lehajtott fejjel hátul összekulcsolt kézzel kellett menetelnünk. A mi sétánkat, ami nem volt hosszabb, mint húsz perc, egy hosszabb séta követte, amin a Rajk ügyben elítéltek vettek részt, ők még mindig civilben. Később őket is beöltöztették rabruhába.

A magánzárkán elsősorban a "margitisták" (Margit körúton elítélt, hűtlenségieket hívták így) Magyar Közösségiek, háborús bűntettel elítéltek voltak, néhány rajkista és egy-két lebukott ÁVH-s egészítették ki a létszámot. "

Egy másik rabtársunk visszaemlékezéséből:... "1950-ben a fegyelmin voltam, ahol két bajtársam öngyilkos lett, mert nem bírták már ki az állandó bántalmazást és a politikai tisztek végnélküli kihallgatásait. "

Kővágó József, Budapest volt polgármestere sem kerülte el Lehota őrnagy intézetét"

"... A fegyelmi osztály a váci börtönben egy Mária Terézia korabeli alagsorban volt elhelyezve. Mi rabok ezt a helyet Doberdónak neveztük el, mert itt is annyi rab hullott el, mint amennyi katona az első világháború idején Doberdónál. Az érkezéskor mindenkit elvertek. Ez azután naponként megismétlődött. Aki a legmagasabb állást töltötte be a múltban, azt verték a legtöbbet. Eszterházy herceg, akit a Mindszenty ügyben ítéltek el, kapta a legtöbb verést, mert minden őr ki akarta próbálni, hogy milyen egy herceget verni.

Fegyelmin mindenki magánzárkába került. Itt takaró nem volt. A zárkák egy részének egyik falát hatalmas üvegablakok képezték, melyeknek egy része be volt törve. Tél idején az udvarról gyakran havat fújt be a szél a zárkánkba. Fűtés csak az őrök részére volt a folyosón. Vacogó fogakkal, éhesen és összetörve vártuk a napok múlását! Egyik volt rabtársunknak Rubetzkynek valami nézeteltérése támadt az egyik őrrel. Azt a büntetést kapta, hogy meztelenül kellett órák hosszat állnia a hideg zárkában. Tüdőgyulladást kapott és pár hét múlva meghalt. Hozzátartozóit csak három év múlva értesítették haláláról... "

A Fő utcai ÁVH Központból Vácra szállított bajtársunk dr. Cs. Z. így emlékszik vissza:... "Ide Vácra érkeztünk meg és most az öröm, hogy nem megvetett őrizetesek, de teljes jogú rabok vagyunk, valamint az a lehetőség, hogy számtalan halottnak hitt baráttal találkozhattunk, hogy sokaknak hírt adhattunk szeretteikről, ez az öröm elfeledtette velünk a bennünket fogadó börtönparancsnok, Lehota ÁVH-s őrnagy (előléptették) fenyegető szavait: "Maguk örökre eljátszották a jogot, hogy a szabad társadalomban éljenek. Maguk itt ebben a börtönben fognak elpusztulni. Többé már semmire nincs szükségük, mert ezeken a kapukon soha nem teszik ki már a lábukat. Ha pedig rebelliskednek, kékült el az őszintén érzett dühtől, akkor megvannak az eszközeink, hogy magukat engedelmességre neveljük"

Lehajtott fejjel mosolyogtunk befelé, mert nem hittünk abban, hogy az eddig viselt szenvedéseinknél nagyobb is jöhet még. Akkor nem tudtunk arról, hogy a rabkórház alagsorában cellák vannak, melyek küszöbén a halál vár. Nem sejtettük, hogy éjszakákon át csónakok surrannak át a Dunán a szemközti Szentendrei szigetre s a sáros ásókkal visszatérő őrök bűzlenek a pálinkától. Nem mertünk arra gondolni, hogy a sétaudvar sarkán földbehúzott ablakok a pincékbe nyílnak, melyeknek falán víz gyöngyözik, s melyekben hónapokat lehet eltölteni a csontfagyasztó télben is. Ki hitte volna, hogy esztendők múltán csontvázak kerülnek elő egy csatornaépítésnél a virágágyak alól és a hosszú hajakba akadó ásók tanúskodnak amellett, hogy ezeknek a celláknak női lakói is voltak.

Az új körülmények között, melyek kedvezni látszottak fizikai életünknek, az első hetekben elfeledkeztünk az emberiség problémáiról. Nem, nem vétettünk ellene, de betöltötte lényünket a reggelenként mindenkinek egyenlően elosztott kenyér, megbűvöltek bennünket a megtöltött csajkák, a puhának tűnő szalmazsákok. De az egyre gyakrabban elcsattanó pofonok, a semmiért kapott rúgások meggyőztek bennünket arról, hogy a börtönparancsnok első fenyegetése nem volt üres sző. Az őrség minden alkalmat felhasznált arra, hogy belénk kössön. Nem volt séta, hogy egymással való beszélgetés ürügyén ne szólítottak volna néhányunkat be az osztályvezetői irodába. Senki nem tudott kielégítően állni, ki- és belépni, válaszolni ahhoz, hogy kék foltok nélkül távozzék. A munkást megverték azért, mert elárulta a munkásosztályt, az értelmiséget, mert értelmiségi volt, a párttag azért kapott nagyobb büntetéseket, mert csak későn lépett be a pártba, mi azért, mert nem léptünk be. Veszélyes volt szemüveget viselni, mert miniszternek tartották az embert, a lúdtalpbetét burzsoá eszköznek bizonyult, és aki az elfogyott küblipapír pótlását kérte, a népidemokráciának pazarlásért vagy a megdöntéséért kapta a verést.

A börtönhöz beosztott ÁVÓ-s vezetők, nyomozók, az őrség állandóan a zárkák előtt hallgatóztak, új összeesküvések feltárásával kívánván érdemeket szerezni a maguk számára. Megtanultuk, hogy ügyeljünk minden kiejtett szavunkra, az emberi ostobaság elleni küzdelem azonban felfedte előttünk, hogy kár minden igyekezetünkért. Pisztolyról beszélve, pisztolyért vontak felelősségre bennünket. Dzsingisz kán élettörténetének egy zárkabeli elmesélője majd az életével fizetett azért, mert nem tudta bevallani az angol kémnek minősített Dzsingisz kán valódi nevét. A legnagyobb bűnnek azonban a nevetés számított. A szenvedésnek is van humora, s mi fiatalok voltunk, nem törtek meg bennünket és gyakorta elkövettük a nevetés bűnét. Ilyenkor csikordult a kulcs a zárban és hallottuk a sztereotip kérdést:

Miért nevet? Van kedve nevetni? Majd elveszem a kedvét!

És aki már "fúrt kutat", vagyis keringett a földre támasztott mutatóujja körül a szédülésig, aki ismeri, mi a "papírfújás", amikor egy füzetlapot lehelettel végig kell hajtani többször a folyosón, vagy aki ült vasba kötve, az tudja, hogy ideig-óráig valóban "arcára lehet fagyasztani a mosolyt" az embernek!

Ezeknek az úgynevezett fegyelmi büntetéseknek is megvoltak a játékszabályai. Míg Bodó elvtárs egyetlen pofonja örökké süketté tehetett egy embert, míg Flórián alhadnagy elvtárs csizmával táncolhatott egy rabtársunk gégéjén, mindaddig, míg a szerencsétlennek elszakadtak a hangszálai, addig az intézményes kínzás orvosi előírással, segédlettel és parancsnoki közreműködéssel történt. A középkori inkvizíciós kínzást is meghaladó fenyítés, a vasalás.

Szitkok kíséretében földre ültetnek, lábadat keresztbe teszed és bokában összekulcsolják. Azután a kezed következik. Két őr térdel a hátadra, hogy kezedet az ellenkező lábfejedhez kényszerítsék, s a harmadik meghúzhassa a láncot, úgy, hogy beleszántson a húsodba. A fejed a térded közé szorul, a combod a karodban, hátadon minden ín pattanásig feszül és csak kapkodva kapsz lélegzetet. Érzed, hogy kézfejed nőttön-nő, a vér lüktet benne, és ha merész vagy, hogy felemeled a fejed, már feketének látod az ujjaidat. A karodba kell harapnod, hogy ne ordíts a fájdalomtól, melletted már nyöszörög, sír valaki. Lesz majd idő, hogy nem emlékszel semmire, azután hidegvíz csorog rajtad, felrángatnak az előbbi helyzetbe és folytatod.

kurtavas

Ha nincs szerencséd, két őr megragad, felemel, majd földre ejt, s azt kívánod, bár a láncok szakítanák már le kézfejed. Azután elájulsz. új őr jön, meglazítja a láncot, s ha nem tudnád, hogy másodperceken belül az erekbe visszatörekvő vér megsokszorozza a kínjaidat, megköszönnéd neki. így imádkozol, ordítasz, vagy tűrsz és számítod az időt, hogy meddig tart még? Majd mikor letelik a két-három, vagy hat óra és leszedik a láncokat és ott fetrengsz a földön, felállni nem tudván, hallgatva az őrség röhejét a hernyóként mászó rabok felett, majd akkor örülsz, hogy csak két órát kaptál, volt, aki nyolc órát ült kurtavasban jajszó nélkül. Volt, ki az egyszeri hatórás kurtavas után örökre nyomorék lett, ma is bénán húzza maga után a lábát, emlékeztetve Rákosiék börtönvilágára.

És új napok, új kurtavasak, rúgások, sötétzárkák következnek, semmi hír szeretteinkről, se újság a világról nincs, számolgatjuk a napokat, a halottainkat, a megtébolyodottakat és azokat akik rabéletükre árulókká váltak. De hittünk abban, hogy szabad-emberek soha nem válhatnak árulókká!

1955 nyarán váratlanul, de annál megdöbbentőbb átalakuláson ment keresztül a fegyház. Felsőbb intézkedésre az ÁVH-s laktanya felé eső összes cellaablak elé egy bádogfalat emeltek, amelyet két oldalról is lezártak és csak felül hagytak egy körülbelül 30-40 cm széles nyílást.

Vasalás

TOLLAS TIBOR:
KURTAVAS

Négy méter föld rejti a pincét,
Hol vasba verve ül a sor.
Föl nem szivárog soha innét
A fuldoklás, csukló sikoly.

Csak az tudhatja, aki itt él
Mit rejt a nyári föld alól.
A kövön ülsz, lábod felhúzva,
Bokádhoz láncolják kezed.

Mint régen rabszolgák a gúzsba'
Csak számolod a perceket.
Századok telnek s kezded újra
Csontodig váj a vasperec.

Bordád szorító börtönében
Kihagy a szív, a vér megáll.
Karikák gyűrűznek sötéten
S ölelne zsibbasztó halál,

De jaj, ha moccansz a vas mélyen
Húsodba mar, s ordít a száj.
S mint sunyi holló hunyorogva,
Ha halódó szemébe néz,

Figyel az őr a vert rabokra,
De jaj a vas. a lánc kevés
Szemek villámja megmarkolja,
Már ő rab és lesüti szemét.

Ki tegnap még Krisztust gyaláztad,
Mint oldalán a bal lator,
Nevét most veled zúgják százak
S hirtelen megcsuklik a sor,

Enyhül a kín, a vér nem lázad,
Sebzett keze föléd hajol.

Az épület udvara felé eső része ezekkel a bádogborításokkal úgy nézett ki, mintha vakok számára emelték volna az épületet. Magában a zárkában, nyáron, fényes nappal is olyan sötét volt, hogy a villanyégőknek mindig égniök kellett.

Ezek a zárkák a dolgozó osztály zárkái voltak és a zárkák létszáma 10-12 fő volt. Miután a felső kis nyíláson még a minimális levegő sem tudott a zárkába beáramlani, a rabok szinte egymást váltva álltak az ablak előtt s mint a hal a levegő után, úgy tartották a szájukat a felső nyílás irányába. Nyáron a levegőtlenség sokszor annyira elviselhetetlen volt, hogy emberségesebb őrök kinyitották 15-20 percre a zárka ajtaját, hogy a levegő kicsit átjárja a cellát. Azzal indokolták a bebádogozást, hogy a rabok lelátnak az ÁVH-s őrség laktanyájába és láthatják, hogy mikor van őrségváltás, vagy kiket hoznak-visznek. S miután ez mind ÁVH-s titoknak számított, a szó szoros értelmében szinte befalaztak többszáz rabot a zárkájukba. Ekkor írta egyik bajtársunk, Tollas Tibor e híres versét:

TOLLAS TIBOR:

BEBÁDOGOZTAK MINDEN ABLAKOT...

Az életből csak ennyi fény maradt,
Csillagos ég, tenyérnyi napsugár.
Ezt vártuk nap-nap, homályos falak
Üregéből esténként-délután.
S elvették ezt is, a tenyérnyi napot,
Bebádogoztak minden ablakot.

Tágult szemekkel kék tengerét látom
Nápolynak, s fénylő partjai felett
Még vár a Vezúv, pipál és a tájon
Barnára lesült boldog emberek...
Látjátok? Éjben élünk, mint vakok.
Bebádogoztak minden ablakot.

Tízen fekszünk egy fullasztó szűk lyukba'
A szánk kapkodja be a levegőt,
Mint partra vetett halak kopoltyúja
Tátogunk némán s érzed, nincs erőd
Szívni az étel és ürülékszagot,
Bebádogoztak minden ablakot.

Az Alpeseknek fenyves illatából
Míg csokrot küld a hős nyugati szél
És lelket öblít fenn a tiszta távol
S mosolygó hegyek hószaga kísér.
Itt tegnap társam tüdőbajt kapott,
Bebádogoztak minden ablakot.

Csendet hasít a sétahajó kürtje.
A falon sikló leánykacagás
Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe
S az ezersípú nyár már nem orgonáz.
Süket a cellánk, minden hang halott,
Bebádogoztak minden ablakot.

Túl Barcelona kertjein szitálva
Egy barna asszony meleg hangja búg
És alkonyatba pendül a gitárja,
Hol táncotoktól tarka még az út;
S fülünkbe folynak az álmos napok...
Bebádogoztak minden ablakot.

Tapintanánk a bársonyos egekbe,
Ujjunk begyéből kiserken a vér.
Mint koporsóba, be vagyunk szegezve,
Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér.
Simogatnánk a sugaras napot
S bebádogoztak minden ablakot.

Londonban bál van, sima termén siklik
A sok selyembe öltözött leány.
Puha hajuknak hamvassága izzik
Lágy bútoroknak tükrös hajlatán.
Nyugat táncol tán végképp eladott?!...
S bebádogoztak minden ablakot.

Nyelvünket mosta friss tavasz zamatja.
Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait
Az alvadt bűznek, hol minden falatra
Émelygő gyomrod felfordulna itt.
De nyeljük le a végső falatot,
Bebádogoztak minden ablakot.

Az éhség marta testünket telt álom
Lakatja jól és ínyenc ételek
ízét kínálja Párizs szinte látom,
Hogy kúszik el a neonfény felett
A Néma Rém s nem lesz több hajnalod...
Bebádogoztak minden ablakot!

A rádiók csak üvöltsék rekedten
A szabadságot s az ember jogát.
Itt érzi csak befalazott testem
A milliókkal Moszkva ostorát.
S Váctól Pekingig zúgják a rabok:
Ha nem vigyáztok, az egész világon
Bebádogoznak minden ablakot!

HM. KATONAI POLITIKAI OSZTÁLYA (Katpol.)

1945 tavaszán a Vörös Hadsereg elhárító osztályának néhány tagja Magyarországra érkezett, hogy felsőbb utasítás alapján megkezdjék a Demokratikus Hadsereg (néphadsereg) elhárító osztályának megszervezését. A különleges "Tanácsadó Bizottság" vezetője egy Tarasov vagy Takasov nevű szovjet ezredes azonnal felvette a kapcsolatot Pálffy-Österreicher György ezredessel, aki a Kommunista Párt részéről volt a Honvédelmi Minisztériumba vezényelve. Pálffy régi vezérkari tiszt volt, akit 1941-ben zsidószármazású felesége miatt nyugdíjaztak. 1944-ben csatlakozott az illegális kommunista párthoz, 1945-ben már a Párt megbízásából, mint kisgazdapárti jelentkezett a debreceni ideiglenes kormánynál. Hamarosan leleplezték (Kővágó József) és utána mint kommunista szolgálta tovább a rendszert egészen 1950 tavaszáig, amikor Rákosi őt is bitófára juttatta.

Pálffy, a megszálló erők segítségével megkezdte a Katonapolitikai Osztály felállítását. Az új szervezet először a Nádor utca 2. szám alatt ütötte fel a főhadiszállását, de ez hamarosan szűknek bizonyult és 1946-ban átköltöztek a Bartók Béla úti Hadik laktanyába, melyet természetesen átkereszteltek Zalka Máté laktanyának a spanyol polgárháború egyik kommunista vezetőjéről. 1946-ban kezdték el és 1947 végén fejezték be. A négyemeletes épület azonban hamarosan szűknek bizonyult és ezért főleg a zárkák számának emelésére, egyszerűen elkobozták és cellákká alakították át a szomszédos két épület pincéit is. így sikerült mintegy 250-300 rabot elhelyezni.

A Katpol. személyzetét először a volt hadsereg tisztjeiből toborozták. Sokan, akiket oda beosztottak hamarosan rájöttek, hogy a Katpol. nem más, mint a kommunista párt egyik intézménye. A Katpol. legelső feladatai közé tartozott, hogy kivizsgálják a régi tisztek és tiszthelyettesek múltját, és hogy kik alkalmasak arra, hogy tagjai legyenek az új hadseregnek. "Munkájuk eredményeként 1946 nyarára az ellenséges elemek nagy részét eltávolították a hadseregből! " írja Kis András: Magyar Közösségtől a Földalatti Fővezérségig c. könyvében (131 oldal), Zrínyi könyvkiadó 1969. Budapest. "Az említett eredmények hatására Pálffy György a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztály vezetése mellett a Határőrség parancsnoka is lett. Sólyom László átvétele a rendőrségtől, Illy Gusztáv jogkörének növekedése, 1946 tavaszán a hadseregben, a szocialista és a velük szemben álló erők egyensúly helyzetének kialakításához vezetett. Kezdtek megérni a demokratikus erők ellentámadásának feltételei a hadseregben. A Kisgazdapárt 1946 májusáig nem észlelte e jelenségeket írja Kis András.

Hogy mennyire pontos tervek alapján dolgoztak és, hogy a Kisgazdapárt, amely a Honvédelmi Minisztériumot hivatalosan vezette, milyen naivan besétált a kommunisták csapdájába, arra jellemző, hogy 1946 júniusában a SZEB (Szövetséges Ellenőrző Bizottság, elnöke: Vorosilov marsall) döntésére leszerelték a hadsereget, sőt a megengedett 20. 000 főt is gazdasági okokból túlzottnak találták. Ugyanakkor a határőrség létszámát 1946 márciusában 5. 000-ről 10. 000-re emelték és a kerületi határportyázó századokat megszüntették és megint a SZEB engedélyével 14 új határvadász zászlóaljat állítottak fel. E zászlóaljak élére a Katpol. által kiválogatott parancsnokokat neveztek ki, szinte minden egyes zászlóaljhoz olyan nevelőtiszt került, aki tagja volt a partizánszövetségnek; a hadosztályok legaktívabb kommunistáit átirányították e zászlóaljakhoz. E 14 határvadász zászlóalj irányítására megszervezték a határőrparancsnokságot, melynek élére Pálffyt nevezték ki. Ezzel a hadsereg fele kommunista vezetés alá került. A Honvédelmi Minisztériumban pedig két kommunista tábornok Sólyom László és Illy Gusztáv került fontos beosztásba. "A reakciós erők ezzel veszítették el a hadsereg megnyeréséért folyó harcot. " (Kis András könyvéből, 131. oldal).

Pálffy, Sólyom és Illy mellett még kilenc másik volt vk. tiszt és számos volt tábornok és törzstiszt szolgálta a hadsereget.

1946 nyarán Pálffy, régi neveléséhez híven hű maradt a kommunista párthoz és az utolsó pillanatig hűen ki is szolgálta. 1951 őszén, 8 más tábornokkal együtt, mint kémeket, mint hazaárulókat, mint a Párt ellenségeit kivégezték!

1946-ban, Tombor Jenő, majd halála után Bartha Albert lett a honvédelmi miniszter. Mindketten Kisgazdapártiak. A hadseregnél azonban már a kommunisták uralkodtak és Tombor-Bartha csak nevek voltak, címmel, minden hatalom és befolyás nélkül. Jellemző erre, hogy Bartha 1947 elején a Katpol-on vizsgálatot akart tartani, de Pálffy megtiltotta, hogy a honvédelmi miniszter a Katpol-ra betegye a lábát. Közben Pálffy is nagytakarítást végzett a Katpol-on. A régi tiszteket nemcsak hogy elbocsájtották, hanem legnagyobb részét valamilyen népellenes, vagy háborús bűntett címén le is tartóztatták. A szovjet tanácsadók akkor már nemcsak hogy tanácsot adtak, hanem átvették a Katpol. offenzív osztályának vezetését is. Katpol-os ügynökök tűntek fel Ausztriában, Nyugatnémetországban és igyekeztek beépülni a különböző emigráns szervezetekbe. 1949 februárjában Marinkai nevű ügynökük segítségével elrabolták Bécsből Dózsa Attilát és Fehérváry Istvánt, majd pár hónappal később egy másik ügynökük Demi Gerő Sándor (volt Ludovikás tiszt) tervei alapján két Katpol-os ügynök meggyilkolta Innsbruck mellett Kovách Attilát, aki vezető szerepet töltött be a magyar ellenállás szervezésében.

De az orosz befolyás eredményeképpen változott a Katpol-on a letartóztatás és kihallgatás módszere is. 1948 nyarán már suttogtak országszerte a Katpol. pincéiben és a kihallgatások folyamán történt brutalitásokról, embertelenségekről. A soproni, vagy a szombathelyi "Bagolyvár" pincéiben végbement kínzások, agyonverések nem különböztek a pesti Központ nyomozóinak és őreinek szadizmusától. Az őrséget kizárólag pártkáderekből toborozták, rövid kiképzés után, mint hivatásos altisztek kerültek a Katpol-ra beosztásba. A nyomozók legtöbbje szintén kommunista volt, vagy a Párt által a Katpol-ra vezényelt megbízhatónak ítélt katonák voltak.

Két fő csoportra osztották fel a Katpol-t. A defenzív osztály Berkesy András, őrnagy vezetése alatt állott (volt hadapródőrmester, s falusi tanító Szombathelyről, az offenzív osztály pedig Szörényi alezredes vezetésével szigorúan követte a szovjet elvtársak irányítását. Szörényi munkaszolgálatos volt, 1943-ban átszökött a Vörös Hadsereghez és 1946-ban mint szovjet kapitány tért vissza. Beosztási helye a Katpol és az Ausztriát megszálló szovjet hadsereg Baden b. Wien-i főhadiszállása volt. 1950 táján, az ÁVH felszámolta a Katpolt, Szörényi eltűnt és neve azóta soha nem fordult élő. Egyesek szerint "disszidált" és más néven az USA-ban él, mások szerint túl sokat tudott és Szibériában kötött ki.

Pálffy minden elővigyázatossága ellenére nem tudta elkerülni, hogy a Katpol vezetésében ne következzenek be olyan események, amelyeket később ellene használtak ki.

Kruchina Viktor ezredesi rangban a Katpol-on teljesített szolgálatot, beosztása adminisztratív volt. Mikor látta, hogy mi megy végbe a Katpol. pincéiben, kerülő úton tudomására hozta Bárha Albertnak, a kisgazdapárti honvédelmi miniszternek. Bartha megpróbálkozott a Katpol-on vizsgálatot tartani, de Pálffy egyszerűen megtiltotta "főnökének", hogy betegye a lábát a katonai elhárítókhoz. Természetesen Kruchina kegyvesztett lett, tudta, hogy lefogják és ezért menekülni volt kénytelen. Pár esztendeje, hogy Londonban meghalt.

Barta Dezső szintén a Katpol-on teljesített szolgálatot, mint százados, így sokat látott, tudott. Hogy mikor és milyen úton került kapcsolatba nyugati körökkel nem tudjuk, tény, hogy Barta pontosan informálta a "másik" oldalt a Katpol terveiről. Sokáig nehéz két oldalt szolgálni, a Katpol-osok rájöttek, így menekülni volt kénytelen. Országos körözést adtak ki ellene! Egy ideig Tóth Miklós konzulnál (Bécsben) bújt meg, aki 1945-46 között hazahozatali kormánybiztos volt. Barta sikerrel lépett meg, de Tóth Miklóst a Katpol. lefogta. 1950-ben a Margit körúton a Katonai Bíróság halálra ítélte és kivégezte.

Czebe Jenő vk. alezredes, a Honvédelmi Minisztérium mozgósítási osztályának volt főnöke, öccse szintén alezredes, aki valamilyen jelentéktelen beosztásban volt ugyancsak a HM-ben. Czebe kezén futottak keresztül nemcsak a HM, hanem igen fontos és titkos katonai tervek is. Hogy Czebe valóban valamelyik nyugati hatalomnak dolgozott-e nem tudni, tény, hogy 1949 januárjában lefogták kémkedés címén és a Katpol-on külön "elbánásban" részesítették. Mégis, egy alkalommal amint kihallgatásról levezették, az őrség magasföldszinti ablakából, egy tucat őr szeme-láttára kiugrott és elkezdett rohanni a Gellérthegy irányába. A koradélelőtti órákban ár komoly forgalom uralkodott a Bartók Béla úton és a járókelők pánikszerűen kerestek menekülést, amikor a Czebe után rohanó Katpol-os őrök géppisztolysorozatai a fejük felett csapkodtak. Az életéért folyó versenyt Czebe a Gellért szálló közelében vesztette el, ahol is végre elfogták. A járókelők sietve húzódtak félre, amikor két Katpol-os megragadva Czebe lábait elkezdték a földön vonszolni. Nemsokára egy teherautó érkezett a helyszínre és arra dobták fel és vitték vissza a Katpol-ra. Annak ellenére, hogy az egész üldözést százak nézték végig, az eset hamar elterjedt Budapesten, de soha semmilyen újság nem közölte. Később kivégezték.

Természetesen Rákosiék nem nézték jó szemmel, hogy Pálffy befolyása a hadseregben, a határőrségben egyedülálló hatalmat biztosított számára. Amikor Moszkvában elhatározták, hogy Rajkot ültetik a tisztogatási akció folyamán a vádlottak padjára, nem kellett sokat keresniük, hogy ki legyen a katonai "összeesküvés" vezetője.

1948 végén leváltották a Katpol. éléről előzőleg helyettesét Földi tábornokot fogták le és kezdték meg kihallgatását Pálffy ellen.

Földi szintén régi tiszt volt és 1945 után belépett a Kommunista Pártba és hamarosan ezredesi, majd tábornoki rangot kapott.

Miután Pálffy, mint a határőrség parancsnoka és a HM helyettese, úgy is el volt foglalva más ügyekkel, Földi kezében futott össze a Katpol. ügyeinek vezetése. Hosszú hónapokat, majd éveket töltött a KGB Vilma királynő úti és a Baden b. Wien-i börtöneiben, míg végül őt is odacsapták az "áruló, összeesküvő, kémkedő" nyolc tábornok ügyéhez és 1951-ben a Conti utcában kivégezték.

Pálffy után a szovjet választása Révész Géza altábornagyra a spanyol szabadságharc "hősére" esett, aki a két világháború között Moszkvában élt és tagja volt a Vörös Hadseregnek. Mint szovjet őrnagy harcolt a háborúban és utána egy ideig különböző párt és katonai feladatokkal bízták meg. Miután a háborúban kapcsolatban állt a katonai elhárítókkal, megbízhatóbb és kiválóbb elvtársat nem találhattak volna a Katpol. élére.

A Katpol. életében is új lehetőségek nyíltak, amikor Farkas Mihály mint vezérezredes átvette a HM vezetését és ezzel megkezdődött a hadsereg teljes kommunista átszervezése. A régi tisztek számára akik még szolgáltak a legegyszerűbb megoldás az volt, hogy lemondtak a rangúkról és igyekeztek csendben eltűnni. Ez azonban legtöbbször nem sikerült, a Katpol. szívesebben látta a még szolgáló és sokat tudó tiszteket rács mögött. A nagy belső tisztogatással egyidőben egymásután fogták el a különböző ellenállási csoportokat is; a Katpol-on a földalatti zárkák létszáma megháromszorozódott!

Az új vezetéssel természetesen a hang és a nyomozás szelleme is megváltozott. A Katpol. Pálffy alatt sem volt egy szanatórium, de Révész alatt a Hadik laktanya pincéi legalább olyan hírnévre tettek szert, mint az ÁVH Andrássy út kazamatái. Miután Péter Gábor és Révész nem voltak jő barátok és mindkettő gyanús félelemmel nézte a másik térhódítását, a két elhárító osztály között egy hatalmi versengés indult meg. A végső kimenetel nem lehetett kérdéses. Annak ellenére, hogy a Katpol. szinte "munkaversenyben" produkálta a kémkedési és összeesküvési pereket, szinte pár hónap alatt feltöltötte a Margit körúti katonai fegyház zárkáit, napjai mégis meg voltak számlálva.

Az Államvédelmi Osztály, 1945 óta a párt ellenőrzése alatt a párt hatalmának végrehajtója volt, ugyanakkor a Katpol. a Honvédelmi Minisztérium egyik alosztályaként, soha nem kapcsolódott be a párt érdekeiért folyó harcba. Pálffy majd a tábornokok letartóztatása után a Katpol. még azzal is meg volt bélyegezve, hogy alapítóját és szervezőjét mint összeesküvőt, kémet kivégezték. A Pálffy "múlttól" a Katpol. nem tudott szabadulni és 1950-ben mint a HM elhárító osztálya, beolvadt az ÁVH-ba. A korábban beépített embereit az ÁVÓ átvette, ugyancsak azokat is, akik kegyetlen és brutális viselkedésükkel kiérdemelték a kék sapkát.

A többieket szétszórták, néhányan az internálótáborokban tértek magukhoz és Révész, akinek a szíve csak Moszkvához húzott, megkapta a moszkvai nagyköveti kinevezését. A Forradalom után szolgálataira újra szükség lett, 1956 novemberében ő lett a Kádár kormány honvédelmi minisztere.

Huszonöt esztendő telt el a Katpol. feloszlatása óta, de elfelejteni a Katpol-t, főleg azoknak, akik megjárták a pincéket és kihallgató szobákat nem lehet!

A letartóztatottakkal való bánásmód a középkori inkvizícióra emlékeztetett. Féleszű, meghibbant emberek szadista őrjöngéseinek százak és százak estek áldozatául. A mindennapi verés, a napokon keresztül tartó falhoz-állítás, a túlzsúfolt levegő nélküli pincék, melyek faláról szinte megállás nélkül csöpögött a víz, az őröktől beleköpött, belevizelt étel, amelynek napi kalóriamennyisége nem haladta meg az 500 kalóriát, az alvás megvonása, az állandó ordító, üvöltő hang, mind egybevéve megtette a várt hatást: nagyon sokan választották a kész és előre megírt jegyzőkönyv minden gondolkodás nélküli aláírását, csakhogy megszabaduljanak ettől a pokoltól.

Néhány részlet volt bajtársaink visszaemlékezéséből:

"Majdnem négy hónapot töltöttem el a pincében, sőt miután az ügyemet lezárták, kiemeltek más fiatalabbá! együtt, hogy az éjszakai órákban a szobákat seperjük és tisztogassuk. Mindig 2-3 géppisztolyos őr volt velünk. Egy alkalommal felvittek bennünket és jegyzőkönyvet dugtak az orrunk alá, azzal, hogy írjuk alá. A jegyzőkönyvben az állt, hogy egy Péterfy Jenő nevű letartóztatott leesett a lépcsőn és meghalt. Azt akkor már tudtuk, hogy Péterfyt egyszer felvitték kihallgatásra és onnan soha többé nem tért vissza. Kihallgatás közben agyonverték és bennünket rabokat akartak felhasználni arra, hogy tanúk legyünk, hogy Péterfy véletlen szerencsétlenség áldozata lett. " (L. L.)

"A jugoszlávokkal szembeni bánásmód sem volt jobb. Az egyik közeli cellában egy jugoszláv tiszt volt, akiben felébredt a szerb vér és torkaszakadtából elkezdett üvölteni: "Zsivo Tito, Zsivo Sztálin! " Ezt ordította szinte órákon át, a pince csak úgy zengett tőle. Az őrök először megfenyegették, utána megverték, de a jugoszláv csak tovább üvöltött. Végre két őr lefogta, a pincében cserépkályha tüzelés volt, megmelegítették a piszkavasat és rányomták a szerencsétlen jugoszláv szájára. Mindannyian hallottuk leírhatatlan üvöltő-nyögő jajkiáltását. Az egyik őr megjegyezte: "Na ez a rohadt titóista sem fog üvölteni többet" (I. F.).

"Az egyik legszadistább őrt, Kiss Ferencnek hívták, aki egy kispesti vendéglős fia volt. Az volt a szokása, hogy bement az egyik zárkába és az első letartóztatottat (akkor még nem voltunk elítélve, elkezdte verni, először a kezével, majd a pisztolyával. Ha valakit kipécézett magának, ahhoz minden órában benyitott és megverte. Ezt sokszor folytatta napokon keresztül. Őt is elérte a végzete, egyik nap lefogták, mert ellopott dolgokat a Katpol. épületéből s mint közbűntényest bezárták a Margit körútra.

De a többi őr sem volt jobb. "Zollos"-nak hívtunk egy őrmester, aki mint "egészségügy" szerepelt. Az egészségügyi dolgokhoz legfeljebb annyi köze volt, hogyha valakit nagyon megvertek s a feje, vagy más testrésze túlságosan megdagadt, vagy véres lett, "Zollos" kivitte a szerencsétlent a mosdóhoz és ott ráengedte a hidegvizet. Sokszor ez a "vízkezelés" rosszabb és fájdalmasabb volt, mint maga a verés.

Egy másik őrt "Petőfinek" hívtunk, kis bajuszával, markáns, kiugró pofacsontjaival úgy nézett ki, mintha Petőfit vágták volna ki valami korhű képből. Mindig sziszegett és arra specializálta magát, hogy falhoz állíttatta a rabokat és azoknak órákat-napokat kellett ott állni. Egy vagy két napi állást még el lehetett viselni, de voltak olyanok akik 3-5 napig álltak a fal felé fordulva. Ezeknek a bokái a harmadik napon vastagabbak voltak, mint a combjaik, és a leszivárgott vértől szinte megfeketedtek.

Elképzelhetetlen, hogy egyes emberek akaratereje, fizikuma mire volt képes ezeknél a kínzásoknál.

Egy őrt "Seprőmester"-nek hívtunk (igazi nevét nem tudtuk, csak az elnevezés ment zárkáról-zárkára). Nem volt egészen normális, talán ez a magyarázata annak, hogy aránylag ő volt a legemberségesebb. Amikor szolgálatban volt beállított egy seprőt a sarokba és katonás lépésekkel megállt a seprő előtt, tisztelgett és jelentette: "Seprő bajtársnak jelentem, hogy... s itt jött valami jelentésszerű mondat. Utána vigyázzba kapta magát, katonásan fordult és a seprőt berakta a másik sarokba és kezdte elölről. Egy másik fiatal őrmestert 'medikusnak" kereszteltek el, mert egy bajtársunkat megkérdezte, hogy mi a foglalkozása. B. Gyurka, szigorló orvos volt, azt felelte, hogy medikus. Erre az őr neki esett és elkezdte verni, mert úgy értelmezte a medikus szót, hogy "maga kuss". Hiába ismételte, hogy ő medikus s nem maga kuss, a medikus szó kicsit sok volt az őrmester agytekervényeinek. "

A "koszt" a Katpol-on nem volt rossz, de elképzelhetetlenül kevés. Ha valaki pár hetet töltött a pincében az a második héttől kezdve fogyott mint a kóró. Pár hónap után már nem volt senki, aki az eredeti testsúlyából ne veszített volna egy pár kilót, de voltak akik legalább 14-25 kg-al voltak kevesebbek. Voltak olyanok, akiket elszállítás előtt kicsit feltápláltak, vagy akit ha elszállítottak a Margit körútra egy-két hétig magánzárkán tartottak és "felhízlaltak". De hogy mennyire szadisták voltak az őrök, arra egy eset jellemző: a pincében a zárkák valamilyen labirintusi elrendezésben voltak, egy helyen volt valami mosdóféleség 6-10 csappal és egy hosszú vályúszerű vízlevezetővel; egy valamivel nagyobb helyen osztották ki az ételt. Az én zárkaajtóm az egyik folyosó végén pontosan rányitott erre a helyre, s a kulcslyukon ki tudtunk nézni és láttuk, ha hoztak valakit, vagy ha hozták az ételt. Minden reggel a következő jelenetnek voltam a tanúja: meghozták a feketekávét egy nagy kondérban. A szolgálatban lévő őrök, amint letették a kondért elővettek egy csészét és kimertek maguknak a gőzölgő kávéból, sokszor kétszer-háromszor is. Utána körülállták a kondért és nagyokat röhögve, egymást biztatva belevizeltek a kávéba, "felöntötték" a kondért! Pár perc múlva aztán kinyitották a zárkákat és az embereket kihajtották felvenni ezt az urinnal szennyezett kávét" (F. I.).

Mindazok, akik a Katpol-on teljesítettek szolgálatot s nem voltak a szovjet KGB-vel szoros kapcsolatban, azokat az ÁVH a Katpol. beolvasztása után először átvette, majd letartóztatta. így került Berkesy is 1950 februárjában rabruhában Vácra. Nemsokáig ült azonban, mert az ilyen szadistákra az ÁVH-nál mindig nagy szükség volt. Később felcsapott "riporter-írónak", s témáit főleg a "reakciós, fasiszta elemek" elleni ávéhás nyomozásokból merítette. A maga szadista kihallgatásairól ugyan nem írt, pedig sokan fejezték be az életüket Berkesy negyedik emeleti kihallgató szobájában.

B. L., aki kilenc évet ült hűtlenség vádjával a következőket írja: "Éjjel három órakor jöttek, mindenkit kivertek az ágyból, de nemcsak engem, hanem a szüleimet is bevitték a Katpol. szombathelyi ügynökségére, ami nem volt más mint a Bagolyvár néven ismert régi kastély. Itt Berkesy őrnagy, aki korábban tanító volt Vas megyében és a háború alatt mint karp. őrmester szolgált, vezette a tárgyalást. Apám és anyám előtt kezdtek verni, szegény anyám sírt és elájult, apám ellenben biztatott, hogy "fiam, ne mondj el egy szót sem ezeknek a csavargóknak", őket azután hazaengedték, miután megállapították, hogy a verések alatt eltörték a sípcsontomat és a vállcsontomat. Utána autóba tettek és felvittek Pestre, míg valahogy fel nem épültem nem szóltak hozzám. "

"Az egyik bűntársamat, akinek az volt az egyedüli bűne, hogy bátyámmal valamikor jóbarátok voltak, de a feltételezhetőség alapján "összedolgoztak" egy közönséges csalás útján tartóztatták le. Egy civilruhába öltözött nyomozó kiment késő este a lakására és elmondta, hogy "Juszuf" küldte és fontos ügyben akar vele beszélni. Miután az egész gyanús volt az első pillanattól kezdve és "bűntársam" semmilyen "alias Juszufot" nem ismert, röviden kilódította az illetőt. Mire az elővette a Kat. PoI. -os igazolványát és arra kérte a barátomat, hogy szeretne telefonálni. Felvette a kagylót tárcsázott és az egész család füle hallatára ezt mondta: "Fiúk gyertek ki, ürge mindent bevallott. " Az illetőt letartóztatták és ez a kis incidens két évé került! "

***

"Két hónapig nyúztak, vertek és íratták velem alá a különböző jegyzőkönyveket. Ha egyet leírtam, akkor összehasonlították a már egy hónappal előbb írt jegyzőkönyvvel, ami természetesen nem ugyanaz volt, mint a legutolsó. Közben ők is változtattak rajta, szavakat kihagytak és sokszor nehéz volt magamnak is követni, hogy hol mit írtam, illetve mit javítottak át. Egyszer elém tettek egy listát, vagy 120 név volt rajta és követelték, hogy írjam alá, hogy ezekről a személyekről tudom, hogy a népi demokrácia ellen vannak és szervezkednek. Sokakat valóban ismertem, mert abban a városban laktak, de alig volt pár ember akikkel valaha is beszéltem. Legtöbbjük idősebb volt nálam és volt tisztviselők, tisztek, csendőrök, gazdagabb polgárok voltak. Mikor megtagadtam az aláírást, akkor két nyomozó el kezdett verni és szorított az egyik ajtó felé.

Az egyik úgy meglökött, hogy nekiestem az ajtónak és beestem a másik szobába. "Nézd a csavargót, hát nem ránktör" mondta az egyik, és harsány röhögés közben azok nekem estek. Mikor már alig mozogtam, lehurcoltak a pincébe és két napig "büntetésből" nem adtak enni. Utána újra felvittek és el kezdtek faggatni. A nyomozó hangnemet változtatva biztatott, hogyha őszinte leszek akkor minden másképp lesz. Erre elővett egy tányér dióstésztát és kérdezte: "Akarsz-e enni? " Gyerekember voltam és az éhségtől alig láttam, nekiestem és szinte felfaltam a dióspatkókat. Utána megint kezdődött a cirkusz. Elém tették újra a listát, hogy írjam alá, mondván, ha aláírom az nem jelent még semmit és nekem nem lesz bántódásom belőle. Megint azt mondtam, hogy nem írom alá, mert a fenti személyeket nem ismerem. Erre mint egy jelre, bejött egy másik nyomozó, ránézett a tányérra és elkezdett kiabálni: 'No nézd a csavargóját, hát megette a dióstésztámat! ' Persze nekem esett és elkezdett verni. " (B. L. leveléből.)

M. Gy. a háború végével mint őrnagy szerelt le. A negyvenes években a Ludovikán szolgált és volt tanítványai nagy tisztelettel beszéltek róla. Csendes, egyenes ember volt, aki tudomásul vette, hogy Magyarországon új hadsereget szerveznek, de nem kívánt az újban szolgálni. 1948 végén letartóztatták, mert kapcsolatot tartott fenn olyan Ludovikát végzett tisztekkel, akik az ellenállásban aktívan résztvettek. A Katpol. -on nem tudták elhinni, hogy M. Gy. nem szervezője az ellenállásnak, de hiába verték, kínozták, a felelete mindig nemleges maradt.

Erre elengedték, hogy további utasításig a pincében nem szabad leülnie, lefeküdnie, minden idejét a falnak fordulva állva kellett eltöltenie. Hat napon keresztül állt M. Gy. Volt úgy, hogy összeesett, az őrök azonnal felrázták és újra a fal felé állították. Végén a "fal" betegség következtében látni sem látott már. (Falbetegségnek, vagy rácsbetegségnek hívták a börtönökben, ha valakinek hosszú ideig kellett a fal, vagy rács előtt állni és ettől az ember félig megvakult. Utána hosszú idő kellett ahhoz, hogy látását ismét visszanyerje.) M. Gy-nek a lábai bokánál 4-6-szorosára dagadtak és onnan felfelé a térdéig olyan volt a lába mintha mesterségesen megduzzasztották volna. A térd megmerevedett, egyszerűen képtelen volt a lábát térdben behajlítania. Cipőjét már az első nap le kellett vennie, és nem tudta többé felhúzni, nadrágja a harmadik napon szétrepedt a lábszárán. Az egész láb már nemcsak kék, de fekete színű volt.

A hatodik napon valaki jelentette, hogy M. Gy. már nemsokáig fog élni, erre fel akarták vinni kihallgatásra, ami egyszerűen lehetetlen volt. Végre két rabbal felvitték Berkessyhez, akinek az első szava az volt, hogy: "Ugyan M. Gy. ne komédiázzon, ahogy elnézem magát, még el tudna álldogálni pár napot. "

Abban az időben igen sok olyan jugoszlávot tartottak a Katpol. pincéiben, akik Tito kiugrása után nem értettek egyet Titóval és átszöktek Magyarországra. Rákosiék egyszerűen bezárták őket, nem bíztak bennük. Ilyen volt az én jugoszláv zárkatársam is. Fiatal, Szlovéniából származó sorkatona, a jugoszláv hadsereg határőrségénél szolgált. A határ mentén felállított őrtornyok között hordta az ételt és egyszer véletlenségből átsétált a magyar oldalra. Elfogták és mint "kém"-ct bezárták a Katpol. -ra. Nem lehetett még húsz éves sem, és végképp nem tudta megérteni, hogy miért zárták be és miért akarják arra rávenni, hogy ismerje el, hogy Magyarországra kémkedni jött. Rettenetesen éhes volt mindig, megette volna a beadott ételt csajkástól. Egy alkalommal, nem tudni, hogyan, de a beadott levesbe kaptunk egy darab marhabordát, természetesen minden hús nélkül. A levest megettük, s*a csontot félretettük. Egy éjszaka azután valami furcsa zajra ébredtem, hát az én szegény jugoszláv zárkatársam mint a kutya, a csontot darabról-darabra szétrágta és megette.

***

A Vilma királynő úti KGB. központból az éjszakai órákban, csuklómat cukorspárgával összekötözve vittek át a Katpol. -ra. A gépkocsit lefüggönyözték, de még így is láttam valamit a téli Budapestből. Öt hónapja, hogy megszöktem Magyarországról és egy hónappal előtte szovjet KGB. -s ügynökök raboltak el Bécsből. Amikor a gépkocsi megállt, két őröm karon fogott és valami ismeretlen épület lépcsőjén sietve cipeltek fel. Egyik szobaajtónál megálltak, bekopogtak és mikor nem hallatszott válasz, beléptek. Sok időm nem maradt széjjelnézni, mert a fal felé löktek és az egyik őr a fejemet a falhoz verve, félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy hogyan kell állnom. Nem tudom meddig álltam így, homlokomat szorosan a falhoz szorítva, mikor az ajtó kinyílt, hallottam,. hogy többen jönnek a szobába. Valaki megszólalt: "Forduljon meg. " Amint megfordultam, előttem vagy hat egyenruhás tiszt állott, legelői egy alacsonyabb termetű egyén, kissé kopaszos, ragyás arcán valami gonosz mosollyal. Nadrágján széles, vörös lampasz, a vállára dobott köpenyének váll-lapján széles arany sáv, rajta nagy csillagok. Nem sokat értettem a Néphadsereg rendfokozatához, de tudtam, hogy itt valami nagy kutyával állok szemben.

A gonosz mosolygású tiszt egy darabig nézett és halkan, minden szót tagolva szólalt meg: "Na mi az Muki, lebuktál? " A cukorspárga élesen vágott az összekötött csukóba, de a fájdalomnál is nagyobb volt a meglepetésem, hogy ez a karácsonyfaszerűen felcicomázott alak, tudja a régi barátok által használt becenevemet. Nem válaszoltam. Erre az egyik tiszt hozzám lépett, megragadta a kabátomat és rámordított: "Feleljen az altábornagy elvtárs kérdésére. " így tudtam mg, hogy ez a rossz kiejtéssel beszélő, alkoholista kinézésű egyén nem lehet más, mint a Katpol. parancsnoka, Révész altábornagy, szovjet állampolgár, a Vörös Hadsereg őrnagya, a spanyol polgárháború "hőse". De az altábornagy elvtárs nem volt kíváncsi a válaszomra s miközben intett a kezével, hogy forduljak a fal felé, megszólalt: "Itt fogsz kifingani Muki. " Harsány röhej kísérte az altábornagyi megjegyzést, engem valaki még bokán rúgott, a fejemet újra a falhoz verték és hallottam, hogy fényes kíséretével az altábornagy úr elvonult. Ez volt az első és utolsó találkozásom Révész altábornaggyal, a későbbi vezérezredessel, a moszkvai magyar követtel és a Forradalom leverése után a Kádár kormány első hadügyminiszterével. (F. I.)

***

A Katpol. -on az életünk kettős volt. A nap nagy részét a pincében töltöttük, vagy az emeleti kihallgatószobákban. Hogy melyik volt jobb, vagy rosszabb, nehéz eldönteni. Alapjában véve mindegy volt. A pincében, mint a vakondok éltünk, semmilyen ablak, vagy szellőzőnyílás nem volt. A zárkákban éjjel-nappal égett a villany és soha nem tudtuk, hogy mikor van nappal és mikor van éjszaka. Legfeljebb abból, hogy az őrök időnként elordították magukat, hogy takarodó, vagy valamikor, valószínűleg reggel felé belerúgtak az ajtóba és ébresztőt csináltak. Később derült csak ki, hogy az ébresztő reggeli négy órakor volt és a takarodó pedig este tízkor. De még ezt a hat órát sem tudtuk alvással eltölteni, egész éjszaka jöttek-mentek, hozták és vitték a rabokat kihallgatásra vagy vissza. A vasajtók csapkodása, káromkodás, vagy kétségbeesett kiabálás zaja töltötte be egész éjszaka a folyosót. Időnként egy-egy zárkába bementek és különböző címeken mindenkit felkeltettek és a falhoz állítottak. Jogcím volt például, hogy a zárkában nincs rend, vagy hogy a zárkában büdös van, vagy valaki álmában hangosan beszélt.

De az éjjeli órákra maradt még a borotválkozás szertartása is, amikor egy tiszthelyettes egy késsel tíz perc alatt legalább egy tucat rabot borotvált meg. Időnként a kés kicsit elszaladt, vagy már nem is fogott, de ki törődött vele. Nem telt bele egy hét és lassan mindenki az álmosságtól éppen hogy fenn tudta magát tartani, még a szemünket is alig tudtuk nyitva tartani. De ez volt a cél, a mesterséges kifárasztás, az állandó ébrentartással. Ha nappal valaki elaludt és észrevették, pillanatok alatt kirángatták a zárkából és kint agyba-főbe verték. Még örülhetett aki csak veréssel úszta meg, de rendszerint a falhoz állították és 48 órán keresztül nem engedték leülni. A cella összes felszerelése egy, a cementpadlóba süllyesztett vaságy volt, priccs minden szalmazsák nélkül. Pokrócot nem adtak és csak a külső folyosón volt egy nagy kályha. Téli időben bizony fázósan összekuporodva nehezen teltek az órák, de még nyáron sem volt kellemes a zárka hőmérséklete. Az volt a szerencsés, akit téli időben fogtak le, azon legalább téli ruha volt, de azok akiket nyári ruhában, sokszor egyszál ingben hoztak be, azok részére a téli napok poklot jelentettek. A falról a víz sok helyen szinte csepegett, voltam olyan zárkában, ahol víz szinte folyt kifelé. Erre az őrök beadtak egy nagy rongyot és egy vedret, és a vizet megállás nélkül éjjel nappal fel kellett törülnünk, nehogy az a folyosóra kiszivárogjon. Éjszaka egymást váltottuk, mert ha egyszer is elaludtunk és a víz kifolyt, akkor beleültettek a vízbe és a nadrágunkkal kellett a vizet feltörölni. Didereghettünk utána órákig, míg a nedves ruha megszáradt testünkön.

A folyosó valamelyik részében volt egy hosszúkás bádog mosdóedény, mellette elhelyezett néhány WC. csészével. Naponta kétszer engedtek ki mosdásra és a szükséglet elvégzésére, egyszer reggel és egyszer vacsora után. Se szappant, se fogkefét, de még törölközőt sem kaptunk. A mosdónál volt vagy négy törölköző, abban törölközött mindenki. Aki először ment ki az jól járt, de a 200-ik fogoly már csak egy vizes, koszos törölközőbe törölhette meg a kezeit. A WC-zést az őr előtt kellett elvégezni. Alighogy az ember leült az őr azonnal ordítani kezdett, hogy húzza fel a nadrágját és hagyja abba. Sokaknál ez a felügyelet mellett való szükségletvégzés olyan komplexussal járt, hogy egyszerűen képtelenek voltak az őr előtt elvégezni a szükségletüket. Amikor azután visszazavarták a zárkába, pokoli fájdalmakat álltak ki, hogy a következő zárkanyitásig vissza tudják tartani. Sokan, magam is erre képtelenek voltunk és nem maradt más hátra, mint a nadrágunkba vagy a sarokba vizelni. Ha ezt észrevették a válasz megint csak egy volt, összevertek.

De a női foglyokkal sem bántak különben. Azoknak is ezek előtt a szadisták előtt kellett a dolgukat elvégezniük. Sokszor többen is körbeállták a WC-t és hangos röhögéssel biztatták szerencsétlen nőket a dolguk elvégzésére.

Az élelem, amit adtak, kevés, nagyon kevés volt. Az éheztetés is szándékos volt, hogy amennyire csak lehet megtörjék a letartóztatott akaraterejét. Reggelente egy darab kenyeret adtak be, 20 deka lehetett, és egy csésze fekete cukros vizet. Ebédre valami leves félét, estére főzeléket vagy ritkán valami tésztaféleséget. A kalóriaértéke a napi ellátásnak olyan alacsony volt, hogy pár hét alatt mindenkin lötyögött a ruha. Hat hét alatt kb. 20 kg-ot fogytam, s annyira legyengültem, hogy amikor leguggoltam a sarokba, képtelen voltam a magam erejéből újra felemelkedni, úgy kellett négykézláb feltápászkodnom.

A kihallgatásoknál a rendszer ugyanaz volt, mint az ÁVH-nál. A Katpol. után többször vittek be kihallgatásra az ÁVH-ra is, itt tanultam meg, hogy két csoportba osztható a kihallgatás módszere: az egyik a teljes megfélemlítés, verésekkel, kínzásokkal, hozzátartozók letartóztatásának fenyegetésével, éheztetéssel stb. A másik volt a nyájas, kedves, barátságos, ígérgető, melynél sokszor azt is megcsinálták, hogy az illetőt vendéglőből hozatott koszttal etették. ígéretet kapott, hogy a hozzátartozóinak üzenhet, amit azonban nem tartottak be. Végül megígérték, hogy a pincékben különleges elbánásban fogják részesíteni.

Ez esetben az őröknek ki volt adva, hogy az ilyen fogollyal szemben ne használjanak erőszakot, adtak pokrócot, szappant és először őket szólították ki az étkezés kiadásánál. Ezt a módszert azután variálták. Volt olyan akit először dédelgettek, ilyen volt a zárkatársam Illés László százados, a HM. protokoll osztályának vezetője. Ő a Pálffy üggyel kapcsolatban bukott le. Az első napokban még a vállpántját is meghagyták. A kihallgatások alkalmával annyit kapott enni, hogy a pincében kimért koszt nem is érdekelte. Jóllehet, nem értette, hogy miért tartják a pincében, minden kihallgatás után azt mesélte, hogy a kihallgatok is elismerték, hogy tévedésből hozták be, és az ügye úgy áll, hogy hamarosan szabadon bocsátják, és visszaviszik a HM-be. De Illés Laci csak maradt. Ott hallottam először, hogy nemcsak Pálffy, hanem akkor már a többi tábornok után is kérdezősködtek, így Beleznay és Sólyom után is, akik akkor még a HM. vezetését tartották kezükben.

Egy napon újra elvitték Illést kihallgatni, valamikor éjjel hozták csak vissza. A zárkába belökték, illetve berúgták, az őrök bánásmódja teljesen megváltozott. Arcán nem volt egy centiméternyi darabka sem, ami nem volt véres, szájából néhány fogát kiverték. Kezei, lábai véresek voltak a talpalástól és az arany váll-lap helyén csak a letépett szalagok maradtak.

A régi ígérgetéseknek vége volt, valahányszor újra elvitték kihallgatásra, onnan mindig összeverve hozták vissza. Azután egy napon elvitték és soha nem került elő. Sokat, nagyon sokat tudott, és ezt mind elmondta, amíg kesztyűs kézzel bántak még vele. Amikor már nem volt mit elmondania, akkor elkezdték a második fajta kihallgatási módszert a verésekkel és kínzásokkal.

Illés Laci soha nem került elő, vagy agyonverték még a Katpol. -on, vagy, s ez a valószínű, átadták a Szovjetnek és valahol Karéliában, vagy Szibériában halt meg.

Ugyanez a sorsa lett a két HM-es társának is: Pálffy, Humoray és Czebe Valér alezredesnek is.

Később, amikor már hosszú ideje raboskodtunk, megtanultuk, hogy baj akkor van, ha a börtönbeli állapotunkról tudakozódnak, ha megkérdezik, hogy van-e valami panasza. Ilyenkor tudtuk, hogy valamit el akarnak érni, ezért ez a nyájas érdeklődés.

A tiszta eset az volt, amikor felvezették az embert a nyomozóhoz, az elöljáróban minden kérdés nélkül kétszer-háromszor pofon vágta az embert, belerúgott, és csak azután tette fel a sablonos kérdést:
"Hallja maga szar...!! "


MARGIT KÖRÚTI /Mártírok útja/ KATONAI BÖRTÖN

A múlt században épített, félméteres, erődszerűen kiképzett börtönt 1945 után a Honvédelmi Minisztérium vette át és az első két esztendőben csak kisebb katonai kihágásokat elkövetett katonákat zártak be ide. A börtön jelentősége gyökeresen megváltozott 1948-ban, amikor a Honvédelmi Minisztérium alá tartozó, de kommunista vezetés alatt álló Katonapolitikai Osztály vette át a börtön vezetését. 1948 végéig a régi ügyészek, bírák és börtönőrök kezében volt a börtön vezetése, és ezek emberségesen bántak a rabokkal. 1948 végén szállították be az első hűtlenség és kémkedéssel megvádolt letartóztatottakat. Pár hónap múlva Varga Gábor ügyészőrnagyot és beosztottjait leváltották, sőt a legtöbb volt katonai ügyészt és börtönőrt "szabotázs" vádjával letartóztatták. Ebben az esetben a szabotázs a rabokkal szembeni enyhe bánásmód alkalmazását jelentette.

Az Ügyészség új vezetője Jávor Iván alezredes, volt munkaszolgálatos lett, aki később, mikor őt is bezárták, bevallotta, hogy 73 esetben kért halálos ítéletet. Mentségéül azt hangoztatta, hogy a Katonapolitikai Osztály utasította, hogy kire kell halálos ítéletet kérnie. Sorsát ő sem kerülhette el, 1951-ben sikkasztás címén az ÁVH lefogta és 1952-ben a Gyűjtőfogházban találkozott sok olyan "rabtársával" akiket ő ítéltetett el. Helyettese egy alacsony, cingár, szadista hadnagy, Zala Ignác volt, aki egyben a börtön politikai tisztje is volt.

A régi őrséget felcserélték, a régi sorkatonák helyét a budapesti őrzászlóalj katonái, ahogy a rabok nevezték a "farkaskölykök" vették át. Ebben az időben már Farkas Mihály volt a honvédelmi miniszter, és nem kisebb dolga volt, minthogy a politikai rabok őrzését válogatott katonáira bízza. De nem is csalódott bennük, mert ezek a katonák azután egymáson túltéve ott verték és kínozták a rabokat, ahol csak lehetett. Sokan emlékeznek vissza, akik ebben az időben a Margit körúton voltak, arra a szomorú tényre, hogy ezeknek a katonáknak a legnagyobb része faluról származó magyar parasztfiatal volt, akik tudták, hogy az őrizetükre bízottak legnagyobb része becsületes, hazáját szerető magyar ember. Sokszor merült fel bennünk a kérdés, vajon tudták-e ezek a fiatalok, hogy ők csak eszközök a rendszer kezében, mert kétségtelen, hogy azok voltak, és ha igen, akkor miért csinálták végig ezt a szomorú szerepet.

Mint valamennyi börtönben, 1950-től itt is beszüntették a beszélőt, látogatást, legnagyobb ritkaság volt, ha egy-egy halálos kivégzése előtt még megengedték, hogy a hozzátartozók utolsó látogatásra bejöhessenek a börtönbe. A rabok nagy része letartóztatás a pillanatától fogva semmilyen kapcsolatban nem volt hozzátartozóival. Az élelmezés aránylag tűrhető volt, nem mintha itt külön kedvezni akartak volna a politikai foglyoknak, hanem azért, mert a börtönben fogva tartott katonai bűnözők, tehát nem politikai okból elítéltek élelmezésénél nem tudtak különbséget tenni a politikai, és nem politikaiak között. Ez különben máshol is jellemző volt, hogy a közbűntényesek ellátása sokkal jobb és kielégítőbb volt, mint a politikaiaké. Megtörtént az is, hogy valamilyen okból egy-két közbűntényest bezártak politikaiak közé, ezek szinte nem akarták elhinni, hogy a bánásmód és a koszt sokkal rosszabb, mint a közönséges bűnözőknél.

A Katonai Bíróság két leghírhedtebb elnöke Radetzky ezredes, és Andó alezredes voltak. (Dr. Andó Ferenc, ma tábornok, és a Magyar Labdarúgó Szövetség Intézőbizottságának tagja.) A katonai ügyészek Jávor mellett Páncél és Havas őrnagyok voltak, akik a két halálbíróval együtt számtalan halálos ítélet hozataláért felelősek.

A bíróság összetétele az elnökből és a laikus bírákból állott, legtöbbször kivezényelt tisztek, tiszthelyettesek, akik párttagok voltak és előbb alaposan kiképezték őket a bírósági cirkuszra.

Nem fordult sohasem elő, hogy egy ilyen kivezényelt segédbíró, bármilyen emberséges, vagy akár megértő magatartást tanúsított volna a vádlottakkal szemben. Radetzkynak, Andónak nem kellett vigyáznia arra, hogy valamelyik laikus bíró kellemetlen kérdést tesz fel az elítéltnek. Minden katonai tárgyalás zárt tárgyalás volt az elítélteken, a bíróság személyzetén kívül csak a Katpol nyomozói vettek részt. Soha egyetlen tárgyalásról hivatalos jelentést nem adtak ki, újságban cikk nem jelent meg. Aki ide bekerült az elmondhatta, hogy nevét, személyét egyszer s mindenkorra kitörölték a hazai statisztikából. A tudakozó hozzátartozókat, akik megpróbáltak valami értesülést kapni szeretteikről, Jávorék a legdrasztikusabb módon távolították el. Volt olyan eset is, amikor a szerencsétlen hozzátartozót le is fogták. Más esetben viszont arra hivatkoztak/hogy a keresett személy nincs a börtönben, pedig ott volt, vagy egyszerűen átküldték az ÁVH Központba, onnan a Főkapitányságra, majd a Kistarcsai Internálótáborba,... és így tovább. Amikor a kör bezárult és a hozzátartozó újra csak a Katonai Börtön kapuján kopogtatott, a szerencsétlent pornográf szavak kíséretében szinte kilökték az utcára. Hány ezer és ezer magyar anya és feleség ment végig ezen az ördögi komédián!

ítéletek indokolásául régi törvénycikkeket alkalmaztak. Az 1933. évi te, 1935. évi te. 1938. évi te, és a háború éveiben hozott különleges törvények kifordításával hozták az ítéleteket. Hogy a fenti törvénycikkek fogalmazása és alkalmazási ereje semmiféle összefüggésben nem állott a vádlott bűnügy tényállásával, azzal édes-keveset törődtek. A törvénycikkben benne volt a kémkedés, hazaárulás vádja, mi sem könnyebb ezután ezt úgy felhasználni, ahogy a vádlottakat a fenti te. alapján el is lehessen ítélni. De függetlenül a törvény felhasználásától, annyira mindegy volt, hogy milyen tc-ket alkalmaznak, a büntetés céla annyira nyilvánvaló volt, hogy nyugodtan elhagyhatták volna ezt az egész bírósági komédiát.

Kirendelt ügyvédek, persze itt is mint minden politikai pernél a rendszer válogatott ügyvédjei voltak, akik sokszor még az ügyésznél is rosszabb és vádlóbb beszédeket tartottak "védenceik" érdekében. Sok esetben úgy ültek a tárgyaláson, olyan közömbösen, soha egy szót sem szólva, mintha valami unalmas színházi előadáson lettek volna. Közvetlenül a tárgyalás előtt behívták őket, sem előtte, sem utána a jegyzőkönyvekhez nem jutottak, végighallgatták a tárgyalást, felvették utána a kirendelésért járó összeget, és ezzel részükre az egész ügy le is zárult. Időnként egyik-másik arcán lehetett látni valami sajnálkozó kifejezést, amikor egy fiatalabb gyermekképű vádlottra Andó tanácselnök kimondta a halálos ítéletet. Ok tudták, hogy ez a vég, kegyelemre nincs remény! 1949. február 9-én volt az első kivégzés. Felkay József híradó alezredest kémkedés vádjával Raketzky alezredes halálra ítélte és miután kegyelemre sem terjesztették fel, kivégezték!

Utána szinte nem telt el olyan hét, hogy Bogár mestert pribékjeivel ne hívták volna be a fegyházba. 1950-ben már nem egyesével akasztották fel az embereket, hanem a 3-5 halálraítélt kivégzése sem volt ritka jelenség. (Dóczy ügy, Dózsa ügy, Varga ügy, Rődiger ügy stb.) Hogy ez alatt a két év alatt mennyi magyart végeztek ki a Margit körúton nem tudjuk, igen sok olyan kivégzés is történt, amelynél nem tudjuk a kivégzett nevét és hogy miért végezték ki. Farkas Mihály a Néphadsereg fegyelmének biztosítása érdekében nem riadt vissza a drákói szabályoktól, engedelmesség megtagadása, vagy szökés esetében a katonai bírák nem haboztak kimondani a halálos ítéletet.

Soha a történelmünk folyamán békeidőben annyi szerencsétlen fiatal katonáját az ország hadseregének nem végezték ki, mint ezekben a szomorú esztendőkben.

1951 január elsejével megszüntették a börtönt, a rabokat átszállították az újonnan elkeresztelt ÁVH Központba, a Fő utcába. Ide költözött át, most már ÁVH felügyelet alatt a Katonai Bíróság is. A börtön feloszlatását a Katonapolitikai Osztály felszámolása után határozták el, részben, mert a befogadóképessége kicsinek bizonyult, részben útjában állt a szomszédos Ganz Villamossági Gyárnak. De szerepet játszott a feloszlatásában még az is, hogy a börtön épületét körülvevő lakóházakban a lakók szem- és fültanúi voltak a börtönben lejátszódó eseményeknek. A beosztott őrök szadista játékainak zaja kihallatszott az utcára, ugyanúgy fültanúi voltak a lakók a reggeli kivégzésre kísért elítélt utolsó búcsúkiáltásainak. Ez a kiszűrődő zaj még olyanoknak is kellemetlen volt, akik a Pártot szolgálták. Főleg ezek hívták fel azután 1951 nyarán az illetékes H. M. vezetők figyelmét, hogy a környéken lakók körében a börtönben lejátszódó események ismertté váltak. Ez pedig nem szolgálhat a Párt érdekeinek.

Az őrség és Zala Ignác politikai tiszt viselkedésével kapcsolatban íme egy-két részlet a volt Margit körúti foglyok leveleiből:

"Előfordult, hogy fényes nappal bejöttek a zárkánkba, írta B. L. felsorakoztattak bennünket és minden ok nélkül elkezdtek verni. Odaálltak elénk, megkérdezték, hogy mi volt a foglalkozásunk, s bármit mondtunk, a felelet mindig ugyanaz volt: Te rohadt fasiszta", s utána ütöttek-vertek, ahol értek. Egy másik szokásos játékuk az volt, hogy rendszerint két idősebb társunkat szembeállították egymással s megparancsolták, hogy vágják egymást pofon. Mikor ezt megtagadták, akkor nekiestek mindkettőnek és ők verték meg őket. Végül mindkét társunkat hasrafektették és összerugdalták őket.

De tudok olyan esetet is, hogy az egyik rab vigyázva, éppen hogy megérintette a másik arcát, mire példaképpen "megmutatták", hogy milyen pofonra gondolnak, és bizonyításképpen teljes erővel arcul ütötték bajtársunkat. "

Egy másik bajtársunk leveléből, H. F. írja:

1949 augusztusában igen meleg időjárás uralkodott. Egy-egy zárkában kétszer, vagy háromszor annyi rab volt elhelyezve, mint amennyire tervezték. A földszinti ágyakat felcserélték emeletesekre és ez alkalmat adott az őrségnek, hogy új játékot eszeljenek ki számukra. Ez volt a "várépítés". Amikor legmelegebb volt, bejöttek és megparancsolták, hogy a zárka közepére ürítsük ki az összes szalmazsákokat és a vaságyakból építsünk egy várat, úgyhogy minden ágy egy sarokban legyen összehordva. Utána hangos ordítással meg kellett "rohamoznunk" a várat. Mikor kiélvezték ezt az "ostrom" játékot, akkor megparancsolták, hogy a zárkát 10 percen belül hozzuk rendbe, a zsákokat újra tömjük meg, és az ágyakat helyezzük vissza a helyére. Aki életében egyszer is tömött szalmazsákot annak tudnia kell, hogy az milyen porral és vesződséggel jár. De ha ezt egy zárt helyiségben kell elvégezni, ahol kb. 25 ember van elhelyezve és ráadásul a szalma már nem szalma, hanem törek, csak az tudja, hogy mit jelentett nekünk ez a "játék". A portól nem láttuk egymást, sokan lógtak a rácsokon, hogy valami levegőhöz jussanak, az izzadság folyt róluk és a ránkrakódott por szinte sárként folyt végig a testünkön. Az őrök a félig nyílt ajtóból röhögve nézték ezt a színjátékot és amikor végre valahogy mindent rendbe tettünk, akkor egy újabb "várépítési" rendeltek el. Hogy közülünk hányan kaptak TBC-t ezen a játékon azt nehéz megmondani, de hogy néhányan bekerültek közülünk a váci TBC kórházba, azt tudjuk! "

"... Szatmáry főhadnagyot, az elsők között végezték ki a Margit körúton. Én házimunkás voltam és tanúja lehettem más társaimmal együtt, hogy a kivégzése után Szatmáry holttestét egy létrán cipelték le a pincébe és hangos röhögés közepette dobták a sarokba. Az egyik katona még odament és belerúgott a holttestbe "na miért nem mozogsz" kiabálta és a többiek hangos röhögése közepette tovább rugdosta. " (B. L.)

"Talán nem volt közöttünk senki olyan, akit a Margit körúton az oroszok ki ne hallgattak volna. Majdnem mindenkit átvittek egyszer-kétszer a Vilma királynő úti szovjet KGB központba. Az oroszok általában emberségesebben bántak velünk, de mint hallottuk, ez nem állt fenn saját foglyaikkal. " (F. I.)

"A várostromnál az őrök megkövetelték, hogy hangosan üvöltsük: "Öld meg a bitang fasisztát! " Ha 25-én ezt a nyitott ablaknál kiabálják, ez messze elhallatszik és meghallják olyanok is, akik nem akarják, hogy erről mások is tudjanak. Betelefonáltak a HM-be, mire onnan egy repülőbizottság szállt ki, és beszüntették a "várostrom" játékot. Úgy látszik, sokan megégethették ezért a kezüket, mert rövidesen abbahagyták az erőszakos bántalmazást. "

A háború alatt Varga Mihály mint törzsőrmester szolgált a huszároknál. 1945 nyarán jelentkezett az új hadseregbe és miután semmi kivetnivalót nem találtak múltján, átvették ugyancsak törzsőrmesteri ranggal. Valamikor 1948 elején azután beosztották a Margit körúti fogházba, ahol mint osztályvezető szolgált. Huszáros, szép bajuszáról, mély hangjáról mindenki ismerte, és nem volt elítélt rab, aki ne szerette volna. Soha senkihez rossz szava nem volt, betartotta az utasításokat és emberségesen bánt a rabokkal. 1949 elején Zala Ignác hadnagy vette át a vezetést és sehogy sem tudtak egymással kijönni. Hiába próbálta Zala rávenni Vargát, hogy bánjon keményebben a politikai rabokkal, Varga megmaradt embernek. Mindenki érezte, hogy Zala előbb-utóbb Varga nyakát kitöri, mi rabok még kértük is, hogy időnként ordítson ránk, fegyelmezzen meg bennünket, Varga csak mosolygott, nem állt kötélnek.

Hamarabb, mint gondoltuk, elérte a végzet. 1949 június elején letartóztatták azzal, hogy a rabokkal szervezkedett, szökést készített elő, stb. A vád nem volt érdekes, mindenki tudta, hogy a Jávor-Zala kettős játéka mire megy ki. Varga tagadott minden ellene felhozott vádat, de hiába. Ekkor elhatározta, hogy éhségsztrájkot kezd. Hiába volt minden fenyegetés nap mint nap megtagadta az étkezést. Ebben az időben mi az első emelet utolsó nagy zárkájában voltunk elhelyezve, amelynek ablakai a Ganz gyár felé néztek. Vargát a szemben lévő magánzárkába helyezték el és a kulcslyukon átláttunk a zárkájába, amelynek ajtaja pont szemben a miénkkel. Az ötödik napon Zala egy kisebb kísérettel meglátogatta Vargát, aki akkor már annyira le volt gyengülve, hogy tehetetlenül feküdt az ágyán. Zala durva szitkok kíséretében azzal fenyegette meg, hogy ha nem eszik, kiviteti és felakasztatja. Ekkor már tudtuk, hogyha akarták, az ilyen fenyegetést módjukban is volt betartani; egy gyorsan összehívott bíróság szinte pár perc alatt kimondhatta volna a halálos ítéletet.

Varga csak legyintett a kezével, figyelembe sem vette a politikai tiszt fenyegetését. Nem vagyok bűnös, ismételte, engedjenek szabadon! Zala tajtékzott a dühtől: "Majd mi teszünk róla, hogy másképpen dögölj meg! " ordította és hangos káromkodás közepette elvonult. Mi az egész jelenetnek tanúi voltunk, ott hallgatóztunk az ajtónál és egyik társunk pedig a kulcslyukon keresztül figyelt. Zala nem tudta beváltani a fenyegetését, mert hatodik napon Varga Mihály huszárőrmester megtért őseihez. Amikor az őrség felfedezte, hogy Varga meghalt, Zalát értesítették, aki rohanva jött, egy pillanatig ámulva nézte a halott embert, majd hirtelen dühtől remegve odalépett a halotthoz, egy mozdulattal elkapta a lelógó kezét és szinte lerántotta az ágyról: "Hát mégis megdögöltél te rohadt, " ordította és utasítást adott Sipőcz osztályvezetőnek, hogy a holttestet vigyék le azonnal a pincébe.

Nem tudjuk, hogy mit találtak ki Varga halálának okául, lehetséges, hogy itt is a megszokott formulát alkalmazták: séta közben elcsúszott a lépcsőn, beverte a fejét a lépcsőfokba, és sérülésébe belehalt. " (F. I.)

Regéczy Nagy Imrét a Deöry perben halálra ítélték.

Mint az Ózdi Vasgyár igazgató-főmérnöke, egy 1938-ból származó prospektust adott át egy olyan személynek, akiről a Katpol. később kiderítette, hogy nyugatról jött vissza. Regéczyt lefogták és a katonai törvényszék 1949-ben halálra ítélte. Ebben az esztendőben még megengedték, hogy a halálraítéltek a siralomházban elbúcsúzhassanak legközvetlenebb hozzátartozóiktól. A kivégzést megelőző este Regéczy felesége, leánya és fia bejöttek a börtönbe, hogy utolsó búcsút vegyenek a családfőtől. Regéczy fia, Imre az angol követségen teljesített szolgálatot, mint a követ sofőrje, s mikor az angol diplomata megtudta, hogy beosztottjának édesapját halálra ítélték és kivégzik, akkor a fiú rendelkezésére bocsájtotta a követség autóját. Így érkeztek meg mindhárman a követségi kocsin, melyen elől az angol zászló lengett, a Margit körúti börtön elé. Az ajtóban álló őrség először nagyot nézett, amikor a diplomata kocsiból kiszállók bejelentették, hogy az utolsó búcsúra jönnek. A drámai találkozó, a férj és feleség, valamint apa és gyermekei között nem tartott sokáig. Regéczy utolsó szava családjához az volt, hogy ártatlanul hal meg, és fiát kérte, hogy most már helyette ő vigyázzon a jövőben a családra.

Közben az utcán az emberek megálltak a hatalmas követségi kocsi láttán, nem tudták megérteni, hogy mit keres a katonai börtön előtt egy nyugati ország zászlójával ellátott diplomata kocsija. Az őrök próbálták elzavarni az ott álldogáló embereket és azonnal jelentették Jávor alezredesnek, az ügyészség parancsnokának. Jávor azonnal riadót rendelt el, miközben idegesen telefonálgatott különböző felsőbb helyekre. Ezalatt az idő alatt a látogató szobában, az őröktől körülvéve vettek búcsúcsókot Regéczy Nagy Imrétől szerettei. Alig vezetik el az őrök az apát, amikor Zala hadnagy azzal fordult Regéczy fiához, hogy kisebb adminisztratív dolog elintézése végett szeretne vele külön is beszélni. A fiú mit sem sejtve, előre küldve anyját és húgát, hogy azok mielőbb kikerüljenek ebből a pokolból, a hadnagy után ment. Egy zárka előtt megállt és Zala megkérte a fiatal Regéczyt, hogy lépjen be. Mikor az kissé megállt az ajtóban, Zala és egy másik tiszt hirtelen meglökték, hogy előre esett. A kulcs csikordult és Zala a kisablakon bekiáltotta, hogy bűnrészesség címén ügyészi rendeletre (Jávor!) letartóztatták.

Amikor Regéczy a dühtől és a kétségbeeséstől elkezdte verni a vasajtót, vagy hat őr berohant, leteperték és össze-bilincselték. Az utcán Regéczyné és leánya beültek az autóba és vártak. Eltelt fél óra, egy óra, de Regéczy Imre csak nem jött! Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett. Egyszer csak megjelent egy másik követségi autó is, kiszállt belőle egy másik követségi sofőr és közölte az anyával, hogy Jávor betelefonált az angol követségre és felszólította a követet, hogy amennyien a kocsi egy órán belül még mindig a börtön előtt fog állni, úgy közlekedés zavarása címén el fogja a kocsit hurcoltatni. Az angol követ kérdésére, hogy mi történt a kocsi sofőrjével, Jávor közölte, hogy bűnrészesség címén, vagyis, hogy Regéczy Nagy Imre nem jelentette fel apja bűntársait, vádat emeltek-a fiú ellen.

A kivégzés éjszakáját, 1949. augusztus 24-ét apa és fia ugyanabban a börtönben töltötték.

Tehát a vád feljelentés elmulasztása volt. A tárgyaláson ez ellen tiltakozott, mire a hadbíróság elnöke Radetzky-Roth ezredes azzal érvel, hogyha nem érezte kötelességének apját feljelenteni, akkor az apja "bűntársait" kellett volna feljelentenie. A Katonai Bíróság Regéczyt tíz évi fegyházra ítélte. A Forradalom leverése után Kádárék rendőrsége újból lefogta és állítólag nyugati szervezkedés vádjával 1957-ben kivégezték.

CSIZMADIA ZOLTÁN:

SZABADULÁSKOR
(Ádinak)

Ha túl leszel a mogorva rácson,
élsz, dolgozol, szeretsz, szeretnek
begyógyul mélye sebednek,
börtönemlék kínja se bántson.

Múlt lesz, mi most örök jelen,
Sorsod, jövőd magad alkotod,
ránk emlékezni nem lesz okod,
s, ha lenne is, fájó ne legyen.

Bölcsen élj, mint feltámadt
Lázár, életünk itt csak kripta
élőhalott a test, szenved a lélek
hevülj, s ne égj az élet lázán.

Talán majd kint is találkozunk,
ha nem, új Katynt hoz a végzetünk,
de, ha a szabad jövőt megérjük,
igazat, jót szépet mi hozunk!

Ajánlás:

jó, ha az életben, minket ész vezet!
Börtönmúltadból kell, hogy megtanuld!
A jövő parancs, emlékezés a múlt,
búcsúzásul ezzel szorítsunk kezet!

UTOLSÓ NAPOK SZABADULÁS 1956 NYARA

Rákosi lemondásával újra megindult a politikai foglyok ügyeinek és ítéleteinek felülvizsgálata. Börtönökben, munkatáborokban, bányákban és a még fennálló internálótáborokban vegyes bizottságok jelentek meg, amelyek minden rabot külön-külön kihallgattak.

A kérdezők főleg civilbe öltözött ÁVH-s tisztek és a Népügyészség ügyészei voltak. A rövid kihallgatásoknak a rabok nem tulajdonítottak nagy fontosságot, hiszen már sokszor csalódtak a kihirdetett amnesztiában, melyek során a politikai foglyok közül legnagyobbrészt csak a "rajkisták" és az elítélt ÁVH-s tisztek szabadultak. A külvilágban történő drámai változásokat sem tudták még abban az időben a börtönökben felmérni, az írók és a fiatalság együttes megmozdulását, a Párt hibáinak nyílt kritizálását. Ez volt a magyarázata annak, hogy a felülvizsgálatokat egy újabb kommunista manővernek tekintettek.

Jellemző, hogy éppen a bizottságok megjelenése idején a váci fegyházban a rabok megtagadták a munkát és ezzel mondhatnánk a kommunista hatalomátvétel után az ország egyetlen nagyobb sztrájkját szervezték meg. Hamarosan kiderült azonban, hogy a felülvizsgálatok sokkal komolyabb céllal indultak meg. Mögöttük már nem egyedül az ÁVH áll, s hogy az Államügyészségre a nyilvánosság erős nyomást gyakorolt. Persze a nagy elengedések idején is nagyon vigyáztak arra, hogy az általuk valóban politikai foglyoknak minősített rabokat visszatartsák. Ebbe a kategóriába tartozott a legtöbb hűtlenség, kémkedés, szervezkedés, szabotázs, összeesküvés és a megszálló szovjet hadsereg elleni minden ténykedésért elítélt rab.

Néhány héttel a felülvizsgálatok után megindultak az elbocsájtások. Különböző csoportokba sorolhatók azok, akiket elengedtek: a háborús és népellenes ügyben elítélteket, akik nem nagy ítélettel rendelkeztek. (A legtöbb életfogytiglanra ítéltet visszatartották.) A még visszatartott kisgazdapárti, szociáldemokrata és más elítélteket, papokat és mindazokat akiket egyházi ügyekben ítéltek el, gazdasági-politikai ügyekben elítélteket, tiltott határátlépőket, jugoszláv, vagy más követségi perekben elítélteket. Tény, hogy a börtönök létszáma szinte napok alatt felére csökkent, s talán ez volt az első jel arra, hogy "kint" valami történik.

Mert egyben mindenki biztos volt, a rendszer, a kommunista kormányzat önkéntesen, jószántából nem lenne ilyen nagylelkű. Ekkor kezdtünk felfigyelni a Petőfi kör munkájára, az írók kritikájára, az újságokban egyszerre megjelenő önkritikákra. Akkor persze már régen tudtuk, hogy az ÁVH legfelsőbb vezérkara a Gyűjtőfogházbeli Kisfogházban rázza a rácsot és "szabadságot, igazságot és jobb bánásmódot" követel. Hosszú évek után először szállt meg valami optimizmus bennünket, ekkor éreztük igazán, hogy a régi hitünk kezd valóra válni, ami szerint a mi börtönkapuinkat nem amerikai Sherman páncélosok, hanem maga a magyar nép fogja kinyitni.

Augusztus végén minden börtönben és munkatáborban összehívták a rabokat és a parancsnokok kihirdették, hogy a felülvizsgálatok folyamata befejeződött, a Legfelsőbb Bíróság és a Legfelsőbb Népügyészség a visszamaradt foglyok ügyében megállapította a Népköztársaság elleni következetes magatartást és az ítéletek tovább folytatását határozta el.

Mindenkiben élt még egy kis remény, de amikor a börtönparancsnokok kihirdették, hogy a felülvizsgálatoknak és az elengedéseknek vége, akkor mindenki azt érezte, hogy a csapdában csak ő maradt az áldozat. Úgy látszott, hogy a nagy vitákban és kritikákban elfelejtkeznek rólunk!

Az eseményeket azonban sem Gerő az új párttitkár, sem a megszálló Vörös Hadsereg nem tudta megállítani. Elérkezett október 23-a! Alig néhány nap múlva a Vörös Hadsereg csatát vesztve fegyverszünetet kért a szabadságharcosoktól. Az ország örömmámorban úszott, de a nagy örömben és szabadságban még mindig rácsok mögött ültek azok, akik kezdeményezői voltak ennek a szabadságharcnak. Helyenként majdnem egy hét telt el, míg a szabadságharcosok és a tömegek elindultak végre a politikai rabok kiszabadítására. Október végén és november első napján végre mindenhol megnyíltak a börtönök kapui, és Magyarországon 1956 november elseje és negyedike között nem volt politikai rab!

Azután az elbújt ÁVH-ból újra toborzott rendőrség ezrével szedte össze azokat, akik nem menekültek el, akik résztvettek ebben a heroikus küzdelemben, és újra tele lettek a börtönök, bányák, internálótáborok.

A könyv terjedelme nem engedi meg, hogy az összes börtönökből, táborokból, bányákból való szabadulást külön-külön leírjuk, a váci kitörés, a kalocsai női fegyház lakóinak szabadonbocsátása, a Kozma utcai Gyűjtőfogház rabjainak utolsó napjai és szabadulása elengendő bizonyíték, hogy ezek a szabadulások, híven a forradalom tiszta eszméjéhez csodálatosan emberileg mentek végbe.

A kitörő rabok sehol nem bántottak senkit, senkin nem álltak bosszút, pedig azok után amin keresztülmentek talán érthető lenne, hogy valaki visszaemlékezve a verésekre, kínzásokra, éheztetésekre, odaugrott volna a félelemtől remegő volt rabtartójához. De nem ismerünk egyetlen ilyen esetet sem.


SZABADULÁS KALOCSÁRÓL

A hűvös októberi hajnalon megszokottan hangzott el az ébresztő. Felgyulladt a villany és sorban ültek fel a szalmazsákokon a női börtön lakói. Már hallani a kulcs csörgését, s máris nyílik az ajtó. "őrmester úrnak tisztelettel jelentem, a zárka létszáma 24 fő. " Az őrmester úr megszámlálja a népet, nem szökött-e meg valaki az este zárás után, a rácsos ablakon, vagy a zárt ajtón keresztül.

Felkészülni a "vizezéshez, kiblizéshez", mondja mialatt kimegy. A zárka kezd rendeződni, ágyak bevetve, sarkosak a szalmazsákok. Majd nyílik a zárkaajtó és indul kifelé a nép; varrodába sorakozó... Kettesével állunk falnak fordulva, jó börtön szokás szerint. Mikor az őrmester elérkezettnek látja az időt, hogy indítson, csak akkor indulhatott meg a sor a varroda felél. A hosszú teremben olajszag, por fogad. Mindenki a gépéhez rohan. Gépet letörölni, krétaceruzát elővenni, ollót, orsót kikészíteni, mert a műszak azonnal indul, persze 6-8 perccel előbb, mert kell a termelés a népi demokráciának. Perceken belül megszólal a "varrodai induló" ismert és megunt dallama és máris indulnak a gépek.

Október 24-én pontosan éppen így volt és minden a megszokott mederben folyt le... Azonban délelőtt 10 óra felé az álmos felügyelőnő mellett feltűnt még egy smasszer. Kettesben mászkáltak mint az Orbán lelke. Később, 11 óra felé a politikai tisztnő, a nevelőtiszt és a helyi parancsnoknő, akit csak "Lili bárónő"-nek neveztünk tisztelte meg látogatásával a varrodát. A WC-ben a "Kibliben Gvardia"-ban ahogy a rabok nevezték, (mert itt lehetett minden pletykát azonnal meghallani) furcsa hírek szállingóztak. Valami van Pesten, mondták, azért mászkál annyit a politikai "Böske" és a "Bárónő" is.

Milliószor hallottuk ezt már, egy-két percig örültünk is, azután elszállt a remény és örök egyforma reménytelenség lett újból úrrá rajtunk.

A varrógépek zúgtak mint a pokolbeli ördögök, és mi automatikusan megállás nélkül nyomtuk a lábpedált. Csak gyorsan, gyorsan dolgozni, termelni, mert ebből lesz a százalék. 121 százalék után már lehet levelet írni, hosszabb beszélőt kapni, spejzolni, és két havonta lehet egy kis pénzt is hazaküldeni.

Végre 2 óra lett, elhalt a gépzúgás. Ezen a napon már sorbaálltunk, várva a hipist, amikor barátságos hangon megszólalt az őrök közül valaki, hogy "holnap áramszünet lesz, nem dolgozunk". "Klassz", mondta valaki, legalább alhatunk. Így a délután békésen telt el.

Másnap hajnal felé arra ébredtem, hogy rengeteg hernyótalpas tank dübörög valahol a Fő utcán. Talán váltás van gondoltam, mert Kalocsa tankos város, vagy a jugoszláv határon van valami. Nem is mertünk semmire sem gondolni. Furcsának tartottuk ugyan, hogy még mindig az a csoport fegyőr van szolgálatban, akik 23-án reggel jöttek. Nem is törődött velünk senki, hát kupacban ültünk az ágyak tetején. Minden fegyőr álmos és borostás volt, és elég mogorva. Csak az egyik arcán volt valami cinkos mosoly féle, mikor beadta a kenyeret. "Nem lesz meló" mondta, "alhatnak, pihenhetnek nyugodtan. "

Délután öt óra körül járt az idő, csend volt a zárkában, úgyhogy az utcáról a legkisebb nesz is felhallatszott. Egyszer csak egy jókedvű fiatal hangot hallottunk: "Gyere apám, megnézzük, hogy hol van még vörös csillag, mert ahol van, onnan le vele! " Úgy ugrott fel mindenki, mint akit rugó pattant fel. Egy pillanat és mindenki a felső ágyak tetején volt. Óvatosan néztünk ki az utcára, és az ámulattól, a nem várt öröm tői majd leszédültünk. A szembenlevő Járásbíróság épületéről egy hosszú létra tetején állva verte le a vörös csillagos, sarlós kalapácsos címert két fiatal 12-13 éves korú gyerek... Hosszú, hosszú csend után tudott csak valamelyikünk megszólalni: Nagy Imre átállt, áldja meg az Isten! " Izgatott kopogás riasztott fel a szomszéd zárkából. Hamar a falnak nyomtuk a csajkát, hogy meghallgassuk, mit akar a szomszéd társaság. Nem is akartak semmit, csak megkérdezték,: "Láttátok? Most mi lesz? "

Este 7 óra felé a Kossuth nóta dallamát hozta felénk a szél, elég elmosódva messziről, utána pedig a tömeg ütemes kiabálását. Nem értettük csak később, amikor a börtön felé közeledtek. Akkor már tisztán kivehető volt, hogy a "Független, szabad Magyarország"-ot éltetik, és utána közvetlenül a politikai foglyok szabadon bocsájtását követelik. Majd újra a Kossuth nóta dallamai és a Himnusz következtek. A hirtelen, váratlan örömtől szinte megbénultunk és csak percek múlva halkan, szinte suttogva mondta valaki: "EZ FORRADALOM! "

Talán egy negyedóra múlva bejött a tömeg az utcába és hangosan kiabálni kezdtek: "Nézzetek ki csak bátran, mert kitört a forradalom, már nincs őr az utcán. " Fürtökben lógtunk az ablakokon és hangos beszélgetést folytattunk az utcán nyugodtan álló tömeggel. Elmeséltek mindent, a 23-i eseményeket és biztattak, hogy most már hamarosan szabadulunk, mert itt is megalakult a Forradalmi Katonai Tanács és Kalocsa népe úgyis követeli a szabadon bocsájtásunkat. Elmondták, hogy a zászlókból ki van már vágva a kommunista címer és már újra a szép magyar zászló leng. Valakinek az az ötlete támadt, hogy mi is tegyünk zászlót az ablakokba. Hamar elő a sálakkal, melyik a legjobb, így kerültek az ablakokba piros és zöld színű sálak, majd középre egy törülköző. Nem telt bele félóra és a berácsozott ablakokon ott tündöklött a nemzetiszínű magyar zászló.

Este 9 óra körül újra összegyúlt a tömeg, elhozták a nemzetiszínű zászlót, és letérdelve az utcán, ők kint, mi meg bent elénekeltük a Himnuszt. Felejthetetlenül szép volt, mert ekkor éreztük először, hogy milyen egységes a magyar és hogy ezt a népet soha rabigába hajtani nem lehet.

Reggel már fél 8 körül bent szorongott a tömeg az utcában, de nemcsak a civil nép, hanem a katonák is, mert a felkapott civil kabát alól kilátszott a csizma, nemcsak a durva legénységi, hanem a tisztek finomabb csizmája is. Elmeséltek az emberek mindent, hogy tört ki a forradalom, hogyan harcolnak még a 7-8 éves gyerekek is, fiúk, lányok vegyesen, hogyan kezelik az orosz tankokat Molotov-koktélokkal. 11 óra felé beadták a kenyeret, a smasszer sapkáján nem virított a vörös csillag és a köpenyén sem volt váll-lap.

Délután befutott egy teherautó Bajáról. "Hol vannak a bajai lányok? " kiabáltak fel. "A 67-es zárkában", kiabáltunk vissza. Nem telt bele egy félóra és már az utcáról integettek fel a bajai lányok.

Estefelé újra megtelt az utca néppel. Amikor meghallották, hogy a bajaiak elmentek, felháborodottan kezdtek kiabálni, hogy miért csak a bajaiak, miért nem mindenki. Követeli egész Kalocsa népe, hogy az összes politikai foglyokat azonnal engedjék el. A tömeg mind nagyobb lett, és ezzel nőtt a zaj is. Be akartak törni a börtönbe, és olyan fenyegetően viselkedtek, hogy azt hittük azonnal betörik a kaput.

A börtön helyettes parancsnoknője ekkor katonai segítséget kért. A katonák el akarták oszlatni a tömeget, de ez nem sikerült. Sortűz dördülése vetett véget a lármának, melyet ugyan a levegőbe lőttek, de mégis egy halott és egy sebesült esett áldozatul.

S. KOÓSA ANTAL:
RABOK SZABADSÁG-DALA

Rangunk a rongyon "R" betű,
Barátunk koldus és tetű,
A kenyerünk csak fél falat,
S a falak itt sem vallanak,
Sorsunk ma még a szolgaság,
De holnap miénk a világ.
A rabok szabadság-dalát fel
nem foghatják már a rácsok,
szálljon a zsarnokságra átok,
ne félj, az Isten is velünk.
Ma még rikácsolás, de holnap:
imádság lesz az énekünk!

Álmodni is van jogunk,
S ha vernek, szebbet álmodunk,
S a krumpli bármilyen sovány,
Dalolhatunk a vér jogán,
Ércesen, mint a harsonák,
Hogy rádöbbenjen a világ:
A rabok szabadság-dalát
fel nem foghatják már a rácsok,
szálljon a zsarnokságra átok,
ne félj, az Isten velünk.
Ma még rikácsolás, de holnap:
imádság lesz az énekünk!

S ha vigyorgó koponyánkra
Ráterül a holló szárnya,
Ha megöl e ronda fészek,
Dalolják új gyülevészek.
S mint vihar, mint az orkán
Kél a dal a tömeg torkán:
A rabok szabadság dalát
fel nem foghatják a rácsok,
szálljon a zsarnokságra átok,
ne félj, az Isten velünk.
Ma még rikácsolás, de holnap:
imádság lesz az énekünk!

Márianosztra, 1951.

Másnap reggelre megváltozott az utca képe. Katonai őrség került az utcára és civil ezen az útszakaszon nem járhatott.

Október 31-én már szinte letargikus állapotban voltunk. Délelőtt úgy 10 óra felé egyszerre megcsikordult a zár, és szinte mintha magától nyílt volna ki az ajtó, úgy éreztük. Halálos csendben sorakoztunk a folyosón, már nem szemben a fallal.

A folyosó másik oldalán állt a parancsnok és egypár fegyőr. Most megszólalt a parancsnok: "Arra kérem önöket, hogy türelemmel hallgassák végig amit mondani akarok. Bár én még a Belügyminiszter úrtól nem kaptam arra parancsot, hogy magukat szabadon bocsássam, én a magam felelősségére még ma megíratom a szabaduló leveleket, megkapják a civil holmit és hónap reggel 6 órakor indul az első csoport, és 8 órára üres lesz az osztály. "

Mit éreztünk, le sem próbálom írni. Annyi év után újra szabadnak lenni, és újra otthon a családban lenni, szebb volt, mint a legszebb álom. Előkerültek a "dugasz" rúzsok, púder, miegyéb hajat is mostunk, szépítettük magunkat, hogy elfogadható külsővel mehessünk haza. Nem sokat tudtunk aludni, már reggel 4 órakor mindenki talpon volt és beszélgetve, tervezgetve vártuk az indulást.

A kapu előtt sokszáz ember állt könnyes szemmel, mikor mi sorban kiléptünk a kapun. Még most is előttem van annak a marcona fegyőrnek a képe, akinek, mikor búcsúzóul kezet fogtam vele, könnyek folytak végig az arcán. Áldja meg az Isten őt is, meg mindazokat, akik rabságunkat könnyebbé tették, mert ilyenek is voltak.

Az út hazafelé csak álom volt, álom, mert nem sokra emlékezem. Már sötétedett, mikor Budára értünk. November 1-e volt, és minden ablakban, még a romos házak ablakaiban is gyertya égett a meghalt hősök emlékére. (R J.)

SZABADULÁS VÁCRÓL, 1956. október 27-én

... Október 24-én nem vittek le bennünket dolgozni, az őrök titokban közölték, hogy kint nagy "balhék" folynak. Váratlanul több kosztot kaptunk és minden zárkába cigarettát adtak be, eddig a zárkán nem volt szabad dohányozni. Sétára azonban nem vittek le bennünket.

Október 27-én reggel láttuk, hogy az őrök sapkájáról lekerült a vörös csillag, és a pékség udvarában lévő vörös csillagot a pékek szétverték kalapáccsal. Reggeli osztás után kint az utcán civilek gyülekeztek, és a "magánzárka osztályon" hallottuk, hogy kórusban követelték a politikai foglyok szabadon bocsátását. Nyolc év után újra felhangzott a magyar Himnusz, és mi rabok is tele torokkal énekeltük. Nekünk a harmadik osztályon sikerült a zárkánk ajtaját felfeszíteni, a "kutya" nem volt kívül rátolva, és pillanatok alatt kint voltunk a folyosón. Először kinyitottuk a mi osztályunk zárkáit, és utána rohantunk fel a negyedik osztálya. A beszélő rács előtt egy golyószóró volt felállítva, ráirányítva az első osztály folyosójára. Többen elkezdtek tárgyalni az őrökkel, sőt Gáspár százados, a börtön parancsnoka is megjelent.

A zárkából kiszabadult rabok tömege a régi börtönrész folyosóin tolongott, főként a parancsnoksági épületrészt lezáró belső rácsajtó előtt. Mögötte a börtön vezetősége, őrök, sőt Weisz úr, az üzem régi vezetője és párttitkára is megjelent. Első pillantásuk a derékszíjakra esett, mindenki fegyvertelen volt. A börtönparancsnok igyekezett megnyugtatni az előtte hullámzó tömeget, majd néhányunkat felismerve odaszólt: "Nyugtassák meg az embereket, hiszen útban van a forradalmi bizottság, és a politikai foglyokat elengedik. " Mi közöltük, hogy sok idő nyugtatásra nincsen, az óriási lárma és a fenyegető hangok ezt élénken bizonyították. Weisz úr órájára nézve mondta, hogy 10 órakor már itt kellett volna lenniök, és vette a falhoz támasztott kerékpárját. "Átmegyek a tanácsházára, és hozom őket, " mondotta. Mi sem akartunk erőszakos kitörést kockáztatni, nem tudtuk ugyanis, hogy a külső őrség a géppuska állásokban ott van-e még, és hogy hogyan reagálna. Ezért azt javasoltuk, hogy a Bizottság megjöttéig "tárgyaljunk" a börtönparancsnoksággal. Egyszerre valaki felkiáltott: "A pékségnél nyitva van az ajtó! " Valóban a főkapuhoz vezető útra nyíló kisajtó nyitva volt, a géppuskaállások elhagyva, és az utcára vezető kétszárnyú főkapu is nyitva volt. így azután kisebb csoportokban kisétáltunk a kapu két oldalán felsorakozott tíz-tizenkét őr között.

Egyik-másikunk kezet adva búcsúzott attól a néhány fegyőrtől, akik a rossz időkben csak passzívan, később aktívan is mellettünk álltak. A váci főutcán összegyúlt lakosság ölelgetett bennünket. Mi csak álldogáltunk, és vártuk, hogy most mi lesz? Vagy kétszázan jöttek már ki a fegyházból, mikor Andráss Sándor repülő-vezérőrnagy egy távíróoszlop keresztgerendájára fellépve harsány hangon szólott: "Bajtársak, most elénekeljük a Szózatot! " ezzel el is kezdte énekelni. Levett sapkákkal álltak az emberek az utcán, és énekeltek. Sok borostás arcon folytak a könnyek, de nemcsak a váciakén, hanem a miénken is. Andráss Sándor azután kihirdette: "Fegyelmezetten, zárt sorokban indulunk Budapest felé! " A lakosság megrohant bennünket, hogy ne menjünk, mert a Váci úton Pesten tank csata folyik a forradalmárok és az oroszok között. Valóban idehallatszott a tüzérség ágyúinak távoli dübörgése. Ezt a tervet tehát fel kellett adnunk, de tovább tanácskoztunk a váciakkal, hogy merre kellene menni. Senki nem tudott semmi bizonyosat.

A nyugatra átvezető Duna hidat állítólag őrizték, északon a cseh határon a határőrök mindenkit elfognak, keletre minek menni. E tanácskozások közepette géppisztoly tűz csattant fel. A váci diadalív előtt két katonai teherautó állt meg, katonák ugráltak le róla, és egyesek már lőttek is. Nem voltunk ismerősek az új egyenruhákkal, azt hittük hogy oroszok, de akárkik is lettek volna, futottunk a fütyülő golyók között. Az utca másodpercek alatt kiürült. Sebesülteket nem láttunk. Később tudtuk csak meg, hogy egy közbűntényes rabtársunk bokáján kívül, nem sebesült meg senki. Azután igyekeztünk gyorsan elhagyni Vácot. A lakosság lehúzta rólunk a rabruhát, és saját ruhadarabjait adta nekünk. Mindenki ösztönösen reagált a gyorsan megváltozott helyzetben, és mindenféle módon segített. Közben szórványos lövöldözés hallatszott a börtön irányából. Mentünk, ki merre látott. Vác határában, egy almás kertben még egy lövést hallottunk, és kiáltást: "Be vagytok kerítve! ", de csak mentünk az erdő felé.

Mindmáig nem sikerül tisztázni a lövöldözés valódi történetét. A katonák egy Vácon állomásozó magyar alakulat emberei voltak, akik azt a hírt kapták, hogy gyilkosok és rablók törtek ki a börtönből, és ezt meg kell akadályozniok. Megjegyzendő, hogy a váci lakosságnak évekig azt mondták a hatóságok, hogy a börtönben csak súlyos bűnözők vannak, és nem politikai foglyok. Szerencse, hogy a félreértés tisztázódott, mert a katonaság utána még segített is a rabkórház kiürítésénél.

A rabok egy része bent maradt a fegyházban, mert szabaduló levelet akart a "Forradalmi Bizottságtól:. Ezek más vetületét látták a bonyolult helyzetnek, mint a következő beszámoló rész mutatja.

"Néhányan átmentünk a kórházba, hogy gondoskodunk az ott fekvő beteg társainkról. Már sokan kimentek az utcára, amikor lövés dördült, valaki kilőtt a kórház ablakából. Az ott levő őröknél nem volt fegyver, kivéve a kórház vezetőjét, Dr. Ádámot, aki ÁVH alezredes volt. ó lőtt ki, amire kívülről egy óriási golyózápor volt a válasz. Mint később megtudtuk, Ádám hasbalőtt egy kint álló katonát, akinek már nem volt ott a nemzetiszínű szalag. Mi ott feküdtünk a folyosón, mert a golyók csak úgy csapkodtak körülöttünk. Utána bejöttek a katonák, és elvitték Ádámot. Mi, akik ott voltunk senkit sem bántottunk, még ahhoz sem nyúlt senki, aki az utolsó napokban is komisz volt velünk. Végre a katonák segítségével kerítettünk teherautókat, és a betegeket hordágyon felraktuk a kocsikba, és Nagymarosra egy kórházba szállítottuk őket. Egy Sándor nevű idősebb orvos ment velük, nem akarta őket orvosi kezelés nélkül hagyni. Mi voltunk az utolsók, akik elhagytuk ezután a börtönt, lehetett már délután két óra is. Amint a kapunk kiléptünk, a civilek szinte lenyúzták rólunk a börtönruhát, egyikük egy nadrágot, másikuk egy kabátot nyomott a kezünkbe, szinte pillanatok alatt átöltöztettek bennünket. Megöleltük őket, és örültünk, hogy mindenki segíteni akart nekünk. "

A Gyűjtő Fogházban viszont már október 23-án tudták a rabok, hogy mi történik a városban. (B. L.)


SZABADULÁS A GYŰJTŐBŐL

1956 október második felében megváltozott a hangulat a Gyűjtő mérnöki irodájában. A hely amúgy is elég különös volt, összezárva az u. n. KOMI 401 irodában sok kitűnő technikai és műszaki ember, elítélve a legkülönbözőbb ügyekben és cselekmények miatt.

Váratlanul, és számunkra indokolatlanul, ez a viszonylagos kényelem október 22-én délután megszűnt, amikor az őrség félbeszakította a munkát, és minket libasorban átparancsolt a "csillagközép"-be. Itt ismét a rég ismert szúk zárkába lettünk beszállásolva. Tudtuk azt, hogy bizonyos politikai zajlás van folyamatban a párton belül, sokan a kevésbé veszélyes politikaiak közül már régebben szabadultak de így is érthetetlen volt, hogy miért kell a nagy becsben tartott termelő munkát (amit mi úgy hívtunk, hogy "maximenkó bérért, minimenkó munkát",) megszakítani. A válasz megjött rövidesen!

Az éjszaka még csendben telt el, de a következő reggelen, október 23-án nem volt ébresztő, sem nyitás. Késve adták be a reggeli kávét és kenyeret, csak egy etetőt nyitva ki és késett az ebéd is. Délután és alkonyat felé lövések hangzottak nagy távolságból. Az egész börtönben néma csend és mozdulatlanság uralkodott. Senkit a zárkából ki nem engedtek, még a bizalmat élvező "házimunkások"-at sem.

Másnap korán reggel megélénkült a városból felénk szűrődő zaj, nehéz fegyverek ropogása hallatszott, sőt tüzérségi kilövések és becsapódások is hallhatóvá váltak. Ekkor jelentek meg felettünk a katonai helikopterek nagy köröket írva. Együtt volt velünk a zárkában egy idős aranykeretes szemüveges úr, akit nemrég ítéltek el izgatásért, ítéletéhez híven ő volt a legizgatottabb. A szokásos tilalom ellenére felmásztunk a magas ablakokhoz, és az alatta sétáló őrt, sorozott ÁVÓ-s volt, akinek kevés köze és gusztusa volt a rabtartáshoz megkérdeztük, hogy mi van, mi ez a lövöldözés. Azt válaszolta, hogy hadgyakorlat van, mire mi rávágtuk, hogy elég éles hadgyakorlat lehet, hiszen halljuk a becsapódásokat is, amit vaktöltény nem okozhat. Erre ő mosolyogva vállat vont: "Majd úgyis megtudják. "

A következő napok fegyverropogásos egyhangúságát csak az tette változatossá hogy a soros őrök naponta többször beszóltak a tetőn, megkérdezve- "Hogy vannak az urak? benyomva egy csomó cigarettát, gyufát és extra élelmiszert, természetesen hideget, hiszen a szakácsok is le voltak zárva.

Október 30-án végre kinyílt az ajtó, és jöttek a borbélyok borotválni. Ez volt az utolsó alkalom, hogy egyenruhás őr nyitott ajtót. Ezek után már izgatott társalgással telt el az éjszaka. A zárkában halomban állt az élelem; kenyér, szalonna, kolbász, zöldség, cukor és gyümölcsíz, valamint az ÁVÓ számára készített cigaretta. így érkezett el november elseje.

Kora hajnalban felcsattant a fegyverropogás a Gyűjtő körül, amint a bent szorult kétségbe esett ávósok megpróbálták a falakat védeni a Szabadságharcosok és a Nemzetőrök rohamával szemben. Nemsokára lánctalpak csikorogtak a kapu előtt, és hatalmas csattanással vágódott neki az oroszoktól zsákmányolt, és volt rabtársaink által vezetett (un. "grőszös" összeesküvők, akik már előbb szabadultak a rab-bányatáborokból) T 34-es, dübörögve zuhant be a sok száz kivégzést látott börtönudvarra a vasalt kettős kapu. Ennél szebb látványt aligha lehetett volna még álmodni is. Nem kellett nekünk amerikai, angol, vagy bármilyen idegen segítség, hogy a börtönök megnyíljanak, elvégezte ezt a kommunista rendszer által nevelt ifjúság, és a kegyekben tartott munkás osztály. Most már tudtuk, hogy a napok óta tartó távoli dübörgés és zaj, a felvonuló tankok robaja volt, és a felbomló rendszer eresztékeinek ropogása. Lukács, az öreg "lázító" ügyvéd volt az első, aki feltornászta magát az ablakrácsra és öblös hangon kiáltotta: "Éljen Mindszenty hercegprímás!, Éljen a szabad Magyarország!, Éljen a független magyar kormány! " Pillanatok alatt minden zárka ablak megtelt a rabok fejeivel, akik kórusban visszhangozták a kiáltást, majd rázendítettek a Himnuszra és a Szózatra.

Ekkor már az épületen belül is feltartóztathatatlanul megkezdődött a nyüzsgés, lábdobogás és kulcsok csörgése, ajtók kivágódása, mint régen, ha kivégzésre vittek valakit, szállításra készültek, vagy zárka motozásra. A zaj rohamosan közeledett. Végre elérkezett a "Csillagközépre", ahol a mi zárkánk is volt. Megfordult a kulcs a zárban, kipattant az ajtó, és ismeretlen civilek álltak az ajtónyílásban: "Jó reggelt, ma szabadultok, készüljetek a Szabadító Bizottság elé, nem vagytok többé rabok, hanem szabad emberek! "

Azonnal megalakítottuk a Forradalmi Börtönbizottságot. Felsorakoztattuk a bentrekedt ÁVÓ-sokat a falak mentén hosszában, falnak fordulva. Senkit sem bántottunk, azt vallottuk, hogy minden bűnös törvényes bíróság előtt védekezhet, és addig bántódása nem lehet.

Rendben, névsor szerint kerültünk a Szabadító Bizottság elé, későbbre tartogatva, és elkülönítve a közönséges bűnözőket. A Bizottság elnöke Darvas Iván neves színész volt, számos állami kitüntetés tulajdonosa, akinek öccse tíz évre ítélve, szintén velünk dolgozott a mérnöki irodában. Tagja volt a Bizottságnak egy forradalmi ügyész, és egy fiatal barnabőrú, feketehajú diák, a Szabad Magyar Diákszövetség képviseletében. Darvas Iván kezet fogott velem, megkérdezte a nevemet, miért és mennyi időre és mikor lettem elítélve. Azután azt mondta: "Mától kezdve szabad vagy, elítélésed és börtönbüntetésed törvényellenes volt és semmis! " Átadta a szabaduló leveleket, egyet a börtön szokásos papírján, és egyet egy újonnan sokszorosított "Forradalmi" nyomtatványon. (Forradalmi bizottság szabadító levele.) A diák hozzám lépett, ő is kezet fogott mondván: "Most ne politizáljatok, a helyzet még tisztázatlan, menjetek haza és pihenjetek. "

Végigmentünk most már, mint szabad emberek a hosszú börtönfolyosó, amely az irodákat kötötte össze a csillaggal. A kapuban átvettünk egy barna papírba csomagolt élelmiszeres csomagot, majd a ruhatárban kiválogattam a hat éve molyosodó ruhámat. Utána még visszamentem a mérnöki iroda felső emeletén lévő munkahelyemre, ahol nagy felfordulást találtam. Rajzasztalaink nekifordítva az ablaknak, amely ki volt törve, és a kerete lógott, az asztallap és a falak szitává lőve. A szétlőtt ablakpárkányba bele volt döfve egy ötágú csillag elgörbült szárral. Jellemző szimbóluma volt annak, ami történt.

Visszamentem a főkapuhoz és kiléptem mint szabad ember. A kapu két oldalán felhalmozott és szétlőtt homokzsákok voltak. Ott várt minket egy teherautó, melyet egy rabtársunk édesanyja rekvirált egy üzemből. Ezen indultunk el, és utunk végigvezetett a Sugárúton, majd folytatódott a Nagykörúton, ahol számos kilőtt orosz páncélos, temetetlen hullák, kisiklott villamosok feltépett sínek és kockakövek hevertek. A "Szabad Nép" épülete ki volt rámolva, előtte hatalmas máglya maradványai. A pernye néhai pártkönyvek és lapok maradványainak nyomait mutatta. Áthaladtunk a Margit hídon, melyet nemzetiszínű, karszalagos Nemzetőrök és Szabadságharcosok tartottak megszállva, és végül befutottunk Budára. Néhány perc múlva haza értem, hazatértem oda, ahonnan hat éve, két hónap és tizenhét napja hurcoltak el! (G. P.)


UTÓSZÓ ÉS NYILATKOZAT

Nincs nemzete Európának, amely történetének utolsó évszázada alatt annyi megpróbáltatáson és tragédián ment volna keresztül mint Magyarország. Két embertelen világháború milliós magyar vérvesztesége után a trianoni békeszerződés milliós magyar tömböket szakított ki a nemzet testéből. Leapadva, megfogyva, kifosztva és kirabolva, két diktatúra és két a magyartól idegen néptömeg közé beékelve csak hihetetlen erőfeszítések és áldozatok árán voltunk képesek fenntartani nemzeti létünket. Történelmi tény, hogy soha nem kerestük s meggyőződésből ellene voltunk minden ideológiai és politikai szövetségnek a határunkon terjeszkedő idegen diktatúrákkal, s mégis a népek ítélőszéke előtt mi lettünk a bűnbakok és a háború igazi vesztesei. Hogy mégis talpra álltunk és mindig volt erőnk újrakezdeni, az népünk hihetetlen szívósságának, akaraterejének és szabadságszeretetének tulajdonítható.

1945 és 1956 közötti időszak is egy ilyen háborúvesztésnek és újrakezdésnek jellegzetes története. Bizonyos, hogy a legelhallgatottabb és a történelmi tényeket és a valóságot legjobban kiferdített időszak. De még így is fontos állomása marad nemzetünk történetének. A háború pusztította ország újjáéledése, helyünk és államformánk keresése a szabad világban, igényünk és elhatározásunk egy demokratikus és semleges Magyarország megteremtésére éppúgy hozzátartozik ehhez az időszakhoz, mint a vesztett háború következményeként ránk nehezedő jóvátételek fizetése, az ország újbóli megcsonkítása és a Keletről ránkszabadult "felszabadítók" eltartása.

Az új élet, amiben hittünk nem tartott sokáig. A nácizmus felett aratott győzelem mámorában úszó nyugati világ édeskeveset törődött avval, hogy Keleteurópában egy másik diktatúra veszi át a hatalmat s egymásután juttatja hóhérsorsra a demokráciáról álmodozó kis népek kormányait. A magyar nép sem kerülhette el sorsát. A nyugati megalkuvó politika gyengeségét kihasználó Szovjetunió könnyedén juttatta az ország vezetését az ellenőrzése alatt álló Kommunista Párt kezébe s Rákosi és társainak terroruralma nem volt más mint "mesterének és a népek tanítójának, Sztálinnak" szovjetunióbeli uralmának magyarországi vetülete. Ezen manapság az sem változtat, hogy ehhez a pokoli színjátékhoz egy sereg magát politikusnak és pártvezérnek kinevezett tildyzoltánok, nagyferencek baloghpáterek, szakasitsok megalkudva, farkbehúzva kényszeredetten asszisztáltak.

De bármekkora is volt a megszállók hadserege, bármilyen ördögi elmélettel és gyakorlattal próbálták az új helytartók teljes ellenőrzésük alá vonni az országot, a magyar nép ellenállt. Nyíltan vagy titokban földalatti mozgalmakban, az egyetemek padsoraiban, a munkásotthonok mondvacsinált szocialista légkörében, gyárakban és kint a földeken, milliók mondtak nemet Magyarország bolsevizálásának. Akkor, amikor a nyugati világ még ma is a nácik és a japánok elleni "resistance-ellenállás" kifogyhatatlan élményével foglalkozik, mi magyarok büszkék lehetünk a mi függetlenségi és ellenállási harcainkra, melyek minden támogatás nélkül, ha méreteiben nem is, de áldozatainak viszonylagos nagy számában felülmúlta a nyugat-európai ellenállás méreteit!

Valószínűleg lesznek olyanok, akik hiába keresik, s talán hiányolni is fogják azoknak a pereknek a leírását, amelyet Péter Gáborék közös együttműködésben a KGB-vel olyan mesterien tálaltak a nyilvánosság elé. Itt elsősorban a "bűnüket beismerő" Rajk László, Pálfy-Österreicher és társainak nyilvános és titkos pereire gondolunk, de ide számít Kállai Gyula külügyminiszternek, Kádár Jánosnak, mint belügyminiszternek elítélése, a Honvédelmi Minisztérium nagy tisztogatási pere, amelyben nyolc tábornokot, a Néphadsereg legfelsőbb vezetőit: Sólyom Lászlót, Illy Gusztávot, Porfy Gyulát, Révai Kálmánt, Beleznay Istvánt, Gömöry Györgyöt, Makay Miklóst és Földy István tábornokokat végezték ki.

Zöld Ferenc belügyminiszter inkább főbe lőtte magát, nem kívánt Riess István igazságügyminiszter sorsára ütni, akit az ÁVH pincéiben vertek agyon. Ami jellemző, de egyben sajnálatos ebben az egymás irtásban, hogy a nagyok bukásukkal magukkal rántottak igen sok ártatlan és jóhiszemű egyént és olyan kommunista beállítottságú párttagot is, akik végül a börtönben döbbentek rá, hogy idealizmusukat és jóhiszeműségüket mindkét tábor olcsó módon használta ki a hatalom megszerzésére és a másik csoport kiirtására. Tagadhatatlan, hogy Rajk László és társai hűséges tagjai voltak a kommunista pártnak s érthetetlen lenne, ha Rajkot és Sólyom Lászlót a kommunista rendőrség, Pálfyt és tábornok társait a Néphadsereg megalkotóit, bármilyen címen vagy bármilyen érdem alapján besorolnánk a magyar nép függetlenségéért harcoló s azért életüket áldozó hősi halált halt bajtársaink sorába.

Maradjunk a valóságnál, Rajk, Pálfy és a többi kommunista bukása a szokásos és közismert kommunista sors, amikor a hatalomért folyó harcban az erősebb csoport kinyírja a másikat. Vajon ki merné állítani, hogy az átvedlett Illy Gusztáv s a többi tábornok valamit is tett a szabad és semleges Magyarország megteremtéséért? Visszaemlékszem, amikor 1949 nyarán ott rohadtunk a Margit körúti (Mártírok útjai) katonai fegyházban s egy őr véletlenül vagy akarva otthagyott egy Katonai Szemlét, amiben Sólyom László s többek között Király Béla, (aki csodálatos módon túlélte társai kivégzését) egymást licitálva esküdtek hűséget a Kommunista Pártnak s tagadtak meg mindent s mindenkit, ami őket a régi tiszti életükhöz kötötte.

Alig egy esztendővel később őket is elérte a moszkovita pártvezetőség tisztogató keze s kifacsarva, kihasználva, meggyalázva küldték őket a bitófára. Kétségtelen, hogy bizonyos kárörömmel hallottuk később, hogy Tildy Zoltán, Szakasits, Marosán, Rónai és a velük együtt menetelő kisgazdapárti, szociáldemokrata és parasztpárti politikusok is megjárták Rákosiék börtöneit. Nem mintha szembehelyezkedtek volna Rákosi akaratával, vagy nagyobb falat kenyeret és több szabadságot követeltek volna a munkásosztály számára, az ő sorsuk a mór sorsa volt, akik megtették kötelességüket, s utána kellemetlenné váltak az uralkodó réteg számára. Valószínű, hogy volt idejük hosszan elgondolkozni, hogy érdemes-e egy diktatúra szekértolójának lenni? Nem valószínű, hogy jóérzésű magyar ember, aki átélte, átvészelte Rákosiék uralmát, valaha is könnyet fog ejteni ezeknek az embereknek a sorsa felett.

A történelem nem áll meg, ahogy a világ változik, úgy változnak körülöttünk a politikai rendszerek, nemzetek tűnnek el a történelem színpadáról, hogy már elfelejtett népek tűnjenek fel a feledés homályából. Ebben az állandó forrongásban, káoszban, ennek a tizenegy esztendőnek története egy pillanatnyi villanás s mégis nekünk magyaroknak és nemzetünk történelmének fontos állomása: megmutattuk a világnak, hogy szolgaságban, elnyomásban élni nem tudunk, nem akarunk s hogy szabadságunkért minden áldozatra hajlandók vagyunk!



Forrás: 'Helyrerakott múlt' webportál
http://hmult21.275mb.com/konyvek/bvmaa.htm